Regélő, 1840. július-december (8. évfolyam, 53-104. szám)
1840-10-25 / 86. szám
Nesztelenül, lábujj hegyeken lépett ágyához , ’s lassan emelé kezét a’ falon függött kulcs-csomó felé. — Ekkor megmozdult az ősz — lélekzetlenül és szoborként megmerevedve állt a’ leányka. — Atyja, mint azelőtt, tova alvók , ’s a’ leányka lassan magához térve ismét felnyujtózék , mig ujj-hegyeivel a’ kulcscsomót eléré. A’ kulcskarikát gondosan emelé ki a’ falkampóból, ’s kezét a’ kulcscsomóval félelem miatt, hogy netán elejtvén azt, zörejt támasztaná, folyvást fölemeltten tartva szintolly lassan és csöndesen, mint jőve, a’ szobából kiment, az ajtót kívülről megtámasztva. Ekkor mohón siete a’ tornáczon ’s hátulsó udvartéren végig. Itt a' hátulsó vaskaput nem sokára meglelé, felnyitó, ’s magas falaktól zártt gyepen, melly egy második kapuhoz vezetett, végig futa. E’ kapuról megfeledkezék. Ég ha a’ zárhoz egy kulcs sem illenék ! — Dobogó szívvel több kulcsot próbált , végre az igazira akadt. A’ kapu felnyílt, ’s Katinka gyorsan lépdelt a’ börtönökhöz vezető csigalépcsőkön fölfelé. A’ sötét falakon tapogatódzva a’ jól ismertt ajtóhoz éré, melly mögött gyalázatos halálát várá az idegen; a’ kulcsot gondosan dugó zárba, s lassan megforditá azt. Ekkor a’ závár felpattant, és a’ zörejkor Katinka belseje megrezzent. Gyorsan lépett az idegenhez, ki álomtalanul fekvék ágyán, ’s a’ Katinka okozta zörejkor fölemelkedők. , Mit kell — akaró kérdeni. „Lassan ! — suga Katinka. — S Szót sem; kövessen engem, megszabadítom önt.. , Megszabadítaná ? ‘ — fojtott hangon kérdé az idegen. „Csak szaporán, szaporán; különben elkésünk“ — sürgeté Katinka, ’s reszkető kezével karján fogá, ’s maga után huzá a’ meglepetettet. . De 4 — „Lassan ! “ — sugá a’ leány, ’s mindketten , Katinka elől, a’ fogoly utána, a’ sötét tornáczokban tova tapogatódzanak. Ekkor a’ kapun át kiléptek a’ szabad udvartérre. „Jobbra tartsunk! — sugá Katinka — balra őr van.“ ’S csendesen csúsztak tova a’ falak mellett, mig a’ börtönépületet megkerülvén a’ bástyaboltokhoz értek. Katinka itt egy nagy, tölgypadlókból ácsoltt ’s megvasaltt ajtót nyita fel, és védenczét egy sötét, de tévés boltba, hol több régi álgyúcső hevert, toló. „Itt marad ön reggelig. Ekkor majd élelemszerekkel látom el önt. Innen a’ legelső sötét éjjel a’ néhol rozzantt sánczon át könnyen juthat a’ vitáinkig, honnan nem teend nehéz elillannia.“