Regélő Pesti Divatlap, 1842. július-december (1. évfolyam, 53-104. szám)
1842-10-23 / 85. szám
’s közöttem idegen szózatok, idegen érzemények’ hemzsegése válaszolt reá. — Hasztalan keresek a’ központban uralkodó nemzeti elemet, tavaszként viruló, anyagi és szellemi közös jóllétet; a’ sokaság közt hiába kívántam hallani édes anyanyelvem’ átalános zengzetét; hiába vágytam látni és rokonilag érteni a’ magyar őstermészet, erkölcsök, szokások’, és főleg a’ magyar őszinte jószívűség’ szép eredeti jellemvonásait, vagy bár nemzetem’ hibáit, gyöngéit, —hisz’összesített, központosított nagyságban még csak ezeket sem cserélném föl az idegenek’ minden erényeivel! — És hát innen k ell a’ magyarabb vidékre, Dunától a’ Tisza’ áldott partjaira! Ezek* szétágazó részein inkább reméltem föltalálhatni a’ hazai üdv’ tavaszát, melly nálunk a’ központban legkevesbbé virágzik. — ,Maradj, maradj! — szóla hozzám egy titkos visszavonó hatalom — ,hisz’ a’ haza’ képét híven visszaadó boldog magyar családi élet’ karjai közt, bár kisebb körben is, elérheted tavasz-és honkereső czélodat!‘ Kötekedő, csalfa ingerkedése az irigy sorsnak! Ne akarj velem gúnyjátékot űzni, mert rémes átkot mondandók reád! Te tépted szét vérrokonim’ szép, teljes koszorúját, melly éltemet legszorosabban, ’s olly boldogítólag övedzé körül, te téptél ki engem is e’ szent füzérből, ’s a’ tőjéről leszakított árva virágot ide oda hányád szélvészed’ árjain. Szívtelen sors, én szívvel bírok, —■ van tehát jogom valahára szembe szállani veled méltatlan csapásidért! Még gyámoltalan gyermek valék, midőn már te szerető nemzőimet a’ sír’ hideg ágyába fektetőd, mielőtt én tisztán eszmélni, nemesebben érzem, — tudja isten, üdvömre-e vagy vesztemre, az élet’ iskolájában megtanulok, ’s irántoki szeretetem és hálám’ legszentebb kötélyeit férfiasan teljesíthetem. Te engem két árva testvérrel, bölcs és szives vezető, biztos iránytű nélkül száműzél az idegen nagy világ’ zajos tengerére, hol viharaid’ irgalmatlan dühe elhagyatott életünk’ vitorlában hajóját olly gyakran rengeté, hánykódtatá, verte a’sziklák’éleihez, ’s fenyegető a’ sülyedés’ végveszélyivel! És ha egy istenünk, kebleink’ tisztaságának védistene, nem pártolandott minket, tudja az ég, mi lett volna belőlünk! Kegyetlen sors, te bennünket nem kíméltél; de hármunk közt mégis legerősebben sajtolád a’ nővért, az erény’ ezen tiszta angyalát, te őt, a’ sok ideig szenvedőt, megnyílt üdvhonának kezdet- és tetőpontjáról szállítád le az enyészet’ gyászos völgyébe, hogy kora halála az örömekkel kínálkozó kikelet’ fakadásakor, s midőn rövid pályáját alig kivirult rózsaként borzasztó ellentétben végezé, a’ fájdalmak’ tövisével vérezze szerető jó embereinek kebelét! Az ő élete és halála költőink’ siratva dicsőítő lantját valóban megérdemlette ! — És most az összeomlott atyai ház’ romjai fölött egyedül kellene állanom, ha egyetlen vérem, fi a’ költő, kit e’ két névvel nevezhetni ri büszke vagyok, nem zengene gyászlep-llette kobrával hont,szabadságot és szerelmet , ’s bús dalokba öntött keserveiben testvérileg nem osztozhatnám. — Mi is azonban a’ nagy világ’ idegen házaiban még most ketten is egyedül állunk ismeretlen elődeink’ puszta sírhalmai fölött, nem sejtve, nem tudva azt, vájjon ősie i családunk’ törzsfája tavaszilag virágzott-e 's a’ régibb idők’ viharában terme-e, hoza-e hasznos gyümölcsöket a’ haza’ áldozó oltárára ? — , ha a’ lehetlent lehetővé varázsolhatnám, egy kivánatom volna a’ családi életben: színről színre összesen látni mindazokat, kiktől a’ vérrokonság’ hosszú útján, ide e’ mostani pályára leszármazánk, ’s tudni azt.