Pesti Divatlap, 1844. október-december (14-25. szám)
1844-10-06 / 14. szám
S azzal járt csak jól e nyelves asszony, Hogy tovább is nem maradtam otthonn . Mert ha még soká darál előttem , Nem hiszem, hogy nyelvét ki nem tépem. * * * Hah , rosz asszony roszabb szolgálója ! Ambrus gazdáról e pletykát szórja : Otthona ülne ő , de felesége kivetette őt a ház elébe. II. Ambrus gazda hősleg iddogála , Míg a bakter tízet nem kiálta, Ekkor fölkelt , és haza kotródon, S tudja isten , most miként pusztított. A de íme , újra visszatérő — Ambrus gazda, mi jutott eszébe? „Hát lármázni kezde feleségem, S lármázott, mig végig nem keféltem. Erre hátat forditok a háznak. Reggelig most otthonn nem is látnak.* * » * Gaz szolgáló! csak nem nyugszik nyelve . Másnap már meg e hirt terjesztgette : Ambrus gazda honn volt, s visszatére . Mert nem ereszté be felesége. Petőfi. Álir c - é s bál. — Franczia beszély. — Meghagyom, hogy senkinek sem vagyok honn. Barátim egyike tolakodott hozzám. Szolgám... Antal urat jelenté be. József háta mögött egy fekete felső-öltöny szélét pillantani meg; ez öltöny viselője kétségkívül meglátta házi köntösöm egy részét, s igy lehetlen lévén elrejteznem : Jó , hadd jőjön! mondám fennhangon...... vigye el az ördög! mormogám magamban. Ha dolgozik az ember, csak a nő az, ki szabadon háborgathatja; ő az egyetlen kivétel. Feléje közeledtem olly kedvetlen arczczal, miilyen csak lehet a munkájában félbeszakasztott íróé; de olly halványnak, olly elaszottnak láttam, hogy ezek lettek első szavaim : — Mi bajod? mi lett? — Oh, hagyj lélekzenem, felelt, aztán majd elmondom ; különben talán csak álmodom, vagy megtébolyodtam. Székbe veté magát, s fejét két kezére támasztá. Ijedten néztem őt : haja az esőtől nedves volt; csizmái , térde, nadrágja alja sárosak valának. Az ablakhoz mentem, a kapunál inasát és kocsiját láttam — meg nem foghattam az egészet. Észrevette meglepetésemet. — A pére-lachaisei temetőben voltam, szólt. — Reggeli tíz órakor? —• Hétkor.......Átkozott álarcszos bál! Át nem láttam, mi összeköttetésben lehet egy álarczos bál a pére-lachaisei temetővel. A kandalló felé fordultam háttal, s egy szivart kezdek ujjaim közt tekergetni spanyol hidegvérrel és türelemmel. Midőn elkészült, átadtam azt Antalnak, tudva, hogy előtte rendesen kedves az illy szívesség. Köszönetét inte fejével, de kezemet visszatolá. Lehajoltam, hogy a szivart magam számára gyújtsam meg; barátom megfogott. — Sándor, szóla, hallgass végig, kérlek. — De hiszen már egy negyede, hogy itt vagy, s meg mit sem mondál. — Oh, ez igen különös kaland! Fölemelkedtem, szivaromat a kandallóra tevém, s elszántan vetém keresztbe karjaimat, s már hinni kezdém, hogy megtébolyodott. — Emlékszel az operai bálra, hol veled találkoztam? kérdé kis szünet után. — Az utósóra, hol legföljebb kétszáz ember volt ? — Igen, elhagytalak, a varietés-i bálba akarván menni , mellyről azt hallám, hogy az nagy furcsaság furcsa korunknak közepette; te ellenzéd, hogy oda ne menjek.... balsorsom oda hajtott. Oh, mért nem láttad te ezt? te, ki az életet fested. Mért nem volt ott Hoffman vagy Callot, hogy lerajzolhatták volna a bohó jelenést, melly szemeim előtt végbement? Elhagytam az üres, szomorú operát, s találtam tele, vidám teremet : csarnokok, páholyok, földszin, mind megtelt néppel; körüljártam a teremet, s húsz álarcz szokta nevemen s mondá meg nevét. A fő aristocratia volt ez a Pierrotok, postakocsisok, kofák aljas álöltözetében. Ez mind neves, rangos, érdemes fiatal nép volt, s itt feledé a családot, művészeteket, politicát, föltámasztva a kormányzás idejebeli estélyeket, súlyos és szigorú korszakunkban. Beszélték ezt nekem, s nem hivom!.... Fölhágtam néhány lépcsőre, s egy oszlophoz támaszkodva, melly félig elfödött, szemléltem az emberi teremtmények e hullámát, melly alattam mozgott. E minden szinű dominók, e tarka, bohóczos öltözetek olly látványt képeztek, melly semmi emberihez nem hasonlít. A zene szólt, s e különös teremtmények izegtek mozogtak ezen orchestre hangjainál, mellynek öszhangzata zajgás, nevetés, kaczaj között hatott fülembe ; egymásba kapaszkodtak karjok, kezök, nyakoknál fogva; hoszszu kör alakult, s kerengeni kezdett, s tánczosok és tánczosnők dobogtak lábaikkal, fölverve a port, mellynek atomjai a csilárok halvány fényében látszottak , s forogtak egyre sebesebben szilaj, aljas testmozdulatokkal, kicsapongó rivalgással, rendetlenül, mint részegek, kurjongva, mint őrültek , inkább dühödve, mint gyönyörködve— hasonlítottak egy lánczhoz, mellyre fűzve az elkárhozottak pokoli vezeklést visznek végbe a démonok korbácslása közben. Ez történt szemem láttára, lábam alatt; érzem rohanásuk szelét; mindazok, kik ismertek, mellettem elhaladva olly szókat érjenek , mikre elpirultam. Mind e zaj, mind e zúgás, mind e zavar, mind e zene átható fejemet, mint a termet, s már kezdem nem tudni , a mit látok, álom-e vagy való; kérdeztem magamban, nem én vagyok-e bódult s ők józanok; csaknem kisértésbe jöttem, hogy magamat e pandémonium közé vessem, mint Faust magát a boszorkánytáncz közé, s érzem, hogy akkor úgy fogok lármázni, hánykolódni, kaczagni, miként ők. Oh, innen az őrülésig csak egy lépés. Elrémültem , kirohantam a teremből, követve egész az utczaajtóig a rivalgások által , mellyek vadállatok barlangjából jött bőgősekhez hasonlítottak.