Pesti Divatlap, 1845. január-március (1-25. szám)

1845-01-09 / 3. szám

46 AZ ÖNGYILKOSSÁG. (Vége). Másnap La Tour meglátogatá Moreaut, ki épen útra készülőben volt. — Barátom ! — monda hozzá — eljövök, hogy bocsánatot kérjek s visszavegyem adott szavamat. Szánjon meg, barátom, egy szerencsétlen apát.Megesküvem ugyan, hogy sokat tréfálni nem fogok s leányomat kényem szerint fogom férjhez adni , de a dolog olly komoly fordulatot von, hogy nincs több erőm ellentállani. — Ön tehát leányát Dormaynak akarja adni? kérdé Moreau. — Isten a bizonyságom, felelt La Tour, hogy önt százszorta felebb becsülöm, de mit mond rólam majd a világ, ha olly égő szenvedélynek, mint az övé, nem engedek ? — Uram­­, folytató Dormay, én szivem mélyéből szeretem kegyed leányát s biztosítom, hogy kész vagyok szerelmemet minden kitelhető módon bebizonyí­tani, kivéve azonban a Dormayéhoz hasonló bizonyítványt; minden embernek megvannak saját nézetei, én kész vagyok kegyednek szavát visszaadni, de a magamét vissza nem vonom, s ha valaha .... — Ej, barátom, ne kecsegtesse magát hiú reményekkel, hisz a szánandó sze­rettetik. — Tudom, uram, azért ne szóljunk erről többet. Vadászatra szándékom men­ni s igy január előtt nem lesz szerencsém kegyedet láthatni. Ha őzet találnék lőni, megengedi kegyed, hogy vele kedveskedhessen­. — Jól van, gondolá magában La Tour, sokkal könnyebben veszi a dolgot, mint képzelem. Haza érkezvén, leányának mit sem szólt s Ígérete szerint nem ellenzé többé Alfreddali összeketését.—Néhány hét múlt el; Alfréd állapota mind inkább javult, s Virginia kisasszony életében először szólt apjával Moreau felül. — Az a szegény Moreau ugyan szomorú lehet, hogy engemet el kelle vesz­tenie. — Moreau? Soha se hidd, leányom! Ő a dolgot víg oldaláról fogta fel, nem is gondol már reád, s másnap, hogy tőlünk elvált, már vadászni ment, s nekem egy őzet ígért; ő téged nem szeret úgy, mint Alfréd ! — Kegyednek igaza lehet, atyám. — Én Alfredot nem szeretem, Moreaut mindig többre becsülöm, de meg kell vallanom, hogy nagy különbség van egy olly ember közt, kit kedvesének elvesz­tése öngyilkosságra visz s egy ollyan közt, ki ezen veszteséget egykedvüleg tűn­ő mulatságból vadászni megy. — Kegyed azt monda, hogy őzet fog küldeni? — Kétségkívül, de előbb lőnie kell. — Ez nem egyéb gúnynál! — Dehogy gúny, leányom. Moreau azt állitá, hogy téged még mindig szeret, s hogy azért barátságos viszonyunkat fenn akarja tartani. Meg kell vallani, hogy jó szive van s én olly kemény voltam iránta. — Igen is, fiam, s te annyival igaztalanabb voltál iránta, mivel Moreau fiatal, csinos, gazdag, jelleme szelíd, hajtható, szóval egyike azon férfiaknak, kik mellett a nők legtovább boldogok szoktak lenni. De már megtörtént. . . hagyjuk a­mint van. Úgy igen ! Hát Alfred hogy van? — Igen jól! — Tökéletesen meggyógyult már? Kijáró? — Nem tudom. — Minő hidegség ez, Virginia? honnan e közönyösség?

Next