Reggeli Délvilág, 1995. június (6. évfolyam, 127-151. szám)
1995-06-02 / 128. szám
Ezredvégi versenyek Balogh Tibor pszichológiaprofesszor napjaink csapdáiról . A nyolcvanas években vált ismét népszerűvé az az elmélet, mely szerint az ember vetélkedő vagy együttműködő hajlama genetikailag meghatározható. Nem tanult, és nem szociális úton megszerezhető valami, hanem egy adottság. Mindkettőnek megvannak a maga előnyei, de az a szerencsés társadalom, ahol felismerik azt, hogy egy-egy ember mire rendeltetett. Bizonyos módosításokra lehet törekedni, de együttműködőből vetélkedővé — és fordítva — senki sem tehető. Arra kellene törekedni, hogy a társadalmon belül szakmák szerint kanonizálják az illető egyéneket. Például: ha látható az, hogy a fiatal extrém módon vetélkedő, akkor zárjuk ki bizonyos pályák választási lehetősége alól. Ne legyen bíró, politikus. A vetélkedő hajlamúak egyneműen látják a világot. Akármilyen szituációba kerülnek, nem hajlandók a másikat másként látni, csak a saját szemszögükből. Az együttműködők ezzel szemben pontosan fel tudják mérni a velük szemben partnerként álló ember tulajdonságait, és aszerint bánni vele. Az életképesebb társadalmi állapot az együttműködés lenne, ennek ellenére a vetélkedésre hívják fel a figyelmet. Általában a vetélkedő hajlamú emberek tesznek szert politikai státusokra. — Hazánkban hogyan működik a vetélkedés, a rivalizálás? — A legújabb szlogen így hangzik: mindenki legyen vállalkozó, merjünk új üzletbe fogni! Ez a felfogás a világon sehol sem vált be. Mindig voltak és lesznek olyanok, akik inkább az együttműködésre, a békés és harmonikus tevékenységekre alkalmasak, és azt jól is csinálják. Eleve elhibázottnak tartom azt a társadalmi stratégiát, amely azt hirdeti, mindenkiből rivalizáló embert kell faragni. A vetélkedésre természetesen szükség van, de nem szabad úgy beállítani egy társadalmat, hogy pusztán ilyen emberekből álljon. Dőreség azt elhitetni, hogy az együttműködésből könnyedén vetélkedő válhat. A vetélkedés azonban nem minden közegben jelenti ugyanazt. Lehet vetélkedni pusztán szakmailag, ennek komoly szerepe van. A gond akkor keletkezik, amikor ezek a mérkőzések nem maradnak meg szakmai szinten, hanem politikai hovatartozást, a családi élet visszásságait kihasználva igyekszik egyik ember a másikat lehetetlenné tenni. — A Kádár-rendszer idején is ugyanezek a formái éltek a vetélkedésnek, vagy az efféle versenyszellem a kapitalizálódás velejárója Magyarországon? — A Kádár-rendszerben nevelődtek ki az úgynevezett „jó emberek”. Ez azt jelenti, hogy nem baj, ha az illető nem ért ahhoz, amivel foglalkozik, amúgy jó családapa, rendes ember, esetleg párttag is. Tehát minden jelzője jó, csak alkalmatlan a feladatára. Ez a felfogás ma is él, és az emberek ehhez alkalmazkodva igyekeznek jónak feltünfolyamatosan versenyben vagyunk. Nap mint nap megmérkőzünk idővel és léttel, munkával vagy éppen embertársainkkal. Ez persze kezdetektől fogva így van, de az utóbbi néhány évben a versenyhelyzet kiéleződött. A fizikai vetélkedőket kiszorítva betört mindennapjainkba a szellemi harc, bizonyítanunk kell minden közegben. Gondolhatnánk, ez nem rossz dolog, hiszen az ember fejlődik, tanul az új kihívásoktól, ám a ’90-es évek szorítói, pályái már nem alkalmasak a tisztességes csatározásokra. Az újmódi versenyekről, azok lelki vetületeiről beszélgettem Balogh Tibor tanszékvezető főiskolai tanárral tenni magukat. Minden este elviszik a gyereket sétálni, és ha akadnak otthon problémák, azt leplezik. Pedig ezek a vonások a munka szempontjából teljesen lényegtelenek. Ennek ellenére szakmai szinten is a magánéleti szféra dominál. Tudomásul kell venni, hogy a szakmai felkészülés alapján ítéljük meg egymás munkáját. Úgy, ahogyan azt Nyugaton is teszik. Csak ez lehet az egészséges vetélkedés alapja. — Az újmódi versenyek hogyan hatnak az egyén életére, lelkivilágára? — Hazánk társadalma erőteljesen neurotizált. Az alkoholisták és a drogosok mellett a neurotikusok száma is egyre nő. Ez elsősorban nem veleszületett adottság, hanem a körülmények, a szituációk felelősek az egészségtelen lelki állapotért. Az emberek szerepváltásra vannak kényszerítve. Aki együttműködő volna, tartós vetélkedésre ítélik, ráadásul azt sem érti pontosan, miért vetélkedik. Ki így, ki úgy gondolja a versenyzés szabályait, nincs semmiféle átlátható és elfogadott mérce. A leginkább neurotizáló tényező azonban a bizonytalanság. Az ember nem talál kapaszkodót, nem érzi, hová, milyen rendbe sorolja magát. Az egység nem adatik meg. Naponta alakulnak ki új elvek arról, hogyan kellene élni, viselkedni. A folyton változó normák miatt képtelenség tartósan berendezkedni. — Ezért szorongunk, idegeskedünk! — Léteznek az emberben olyan szorongások, amelyek tárgyra irányulnak. Egyesek félnek a magasságtól, a víztől, vagy bármilyen konkrét dologtól. Ezeket könnyű kompenzálni azáltal, hogy kikerülik az effajta helyzeteket. Vannak azonban tárgy nélküli szorongások is, az ember aggódik, ideges, de valójában nem tudja, miért. Csak azt érzi, bármikor lehetetlenné válhat. Nem tervezhető a társadalom, és ez nagyon nagy baj. Eszeveszett kapkodás, keresés jellemzi a hétköznapokat, még a rövid távú tervek is bizonytalanok. Mindez felelőssé tehető a kábítószerezésért, az alkoholizmusért. Saját világot teremtünk magunknak e szerek segítségével, s legalább ott biztonságban vagyunk, mert ismerjük, ezért azonban komoly árat kell fizetni. Zelk Zoltán gyönyörű két sorban fogalmazta meg a kirekesztettséget, a magányt: Szélfútta levél a világ / De hol az ág, de ki az ág?” — Van lehetőség a kilábalásra? Lát-e erre utaló apró jeleket? — Nézze, ez egyértelműen gazdasági probléma. Ilyen méretű munkanélküliséget és ezt a gazdasági helyzetet nem lehet egy vállrándítással elintézni, megoldani. Tartok tőle, hogy az emberek teherbíró képessége végefelé jár. Pesszimista vagyok, nem hiszem, hogy a javulás gondolatával akár csak kacérkodni is lehetne. TANDI BARBARA ,,Szélfútta levél a világ, De hol az ág, de ki az ág?” (Zelk Zoltán) Sipos István gy érzem, az életünkben a legfontosabb dolog a fejlődés, mindig jobbá kell válni lelkileg és testileg egyaránt. Ez harmóniát teremthet, ami szintén nélkülözhetetlen eleme a mindennapoknak. S most jön a verseny, számomra a sportverseny, mely optimális eszköz arra, hogy ezt a fejlődést időről időre lemérhessük. Azért fogalmaztam úgy, hogy optimális, mert önmagunkhoz és másokhoz képest is regisztrálhatjuk a változást. Persze ez leginkább a mérhető sportágakra vonatkozik, például a futásra, amit én is űzök. Az egyik olimpiai jelmondat: „Citus, altius, fortius!” is ezt fejezi ki. Szerintem egy futóverseny olyan, mint egy tükör, mely elébem állítja és torzítás nélkül megmutatja, milyen vagyok lelkileg, testileg. Mindenki győztes lehet. Kudarc nincs, csak tapasztalat, mely független az ellenféltől, a hibát először magunkban kell keresni. A sportot, ami nekem a versenyt is jelenti, egyébként is arra találták ki, hogy az ember boldog legyen, szeretethidat alkosson közöttünk. IMRE PÉTER 1995. június 2., péntek A Dóczy István Kőbányai Sört Forgalmazó Kft. regionális igazgatója mondja: — Számomra a siker mindig verseny, egy meghatározott cél elérése. Akkor érzem magam sikeresnek, ha nemes versenyben érem el azt a célt, amit én magam tűztem ki saját magam elé, vagy ha teljesíteni tudom azokat az elvárásokat, amelyeket feljebbvalóim kívánnak meg. Szerintem a verseny az eredményes élet mozgatórugója, nélküle csak vegetál az ember. Minden egyes sikerélmény után megelégedettség, megnyugvás, boldogság tölt el, s ez arra inspirál, hogy újabb célokat tűzzek ki magam elé, vagy újabb kihívásoknak igyekezzek megfelelni. Évek óta a Kőbányai Sört Értékesítő Kft. szegedi vezetője voltam, január elseje óta hat régióra bontotta föl az országot a dél-afrikai tulajdonos, így most megnőtt a hatásköröm, tehát Csongrád és Bács-Kiskun megye teljes egészében, Pest megye pedig részben az én felügyeletem alá tartozik. Ezeknek a költséggazdálkodását, személyi állományát és marketingmunkáját jól végezni — számomra igazi kihívás és siker. — megyeri — Farkas Tímea Miss Hungary szépségverseny ’94-es győztese így fogalmaz:— A verseny számomra mindig játék, nem akarom, és nem is tudom igazából komolyan venni. Talán azért, mert a szépségversenyen is csak játékból indultam el. De feltétlenül jó dolog a megmérettetés, megtudhatom, hogy milyen is vagyok igazából, kik jobbak és rosszabbak nálam. Igazából azonban sohasem tudok felszabadulni teljesen, mindig tartok valamitől, talán attól, hogy saját magamnak kell szembesülnöm hibáimmal, gyengéimmel, és nem attól, hogy a közvélemény mit szól ehhez. És az egész életem megmérettetések, versenyek sorozata, melyeken bizonyítani akarok időről időre. Szeptemberben vár rám egy új kihívás, mely ha nem is verseny, mégis befolyásolja majd az életemet. De erről inkább majd később... — kéri — Rácz Tibor Verseny? Régi szép idők, mikor komolyan sportoltam, s mikor még szentnek tartottuk egy-egy megmérettetés tisztaságát, mert csak úgy tudtunk lejátszani minden meccset Erre a becsületességre ma is nagy szükség lenne. Nemcsak a sportban. Szakmánkban, a színházban mindennap megéljük a gáncsoskodást, az emberi kapcsolatok durva széttépését. S ebben egy kissé a sajtó is ludas. Helyesebben a kritika, amely nem mindig azt tartja szem előtt hol tudna előremutató, építő szándékkal segíteni. S ez nem jelentené az esetleges hiányosságok elhallgatását. Mert ma nem a tehetségen múlik elsősorban egy produkció sikere, hisz minden, minden a pénztől függ. Ha vannak kivételek, az csak a lelkiismeretességen múlik: nemrég mutattuk be a Bál a Savoyban című művet. Makláry László ismert karnagy szerint az előadás háromheti próbával, kettős szereposztással jobb, mint a pesti Operett Színház előadása. Ezért merek én itt maradni Szegeden. Érzem a szülőváros ragaszkodását, így hát én várok, nem adom fel! — lívia — Kővári Árpád lnöke a Tisza Volán SC-nek a 94/95- ös szezonban a Pick Szeged gárdájával edzőként a dobogó harmadik fokán végzett. A Tisza-parti metropolisz egyik legismertebb személyisége, véleményére mindig odafigyelnek, a sportpályán kívül is. — Az élet verseny, a verseny kihívás, akárcsak az élet, s ez minden emberre érvényes. De ezt csak tapasztalatokkal teli évek után értjük meg. Az életre tehát fel kell készülni, s a legjobb tudás szerint kell leélni, tisztességesen, emberségesen, erősen, kitartóan, okosan és még hosszan sorolhatnám, de egy szóval úgy lehet megfogalmazni, hogy pozitívan. Véleményem szerint a verseny, a sportverseny arra a legjobb eszköz, hogy a fiatal generációt megtanítsa mindarra, ami később az élet küzdelmeihez, sokszor kíméletlen harcaihoz szükséges. Aki így megedződik, az felkészültebben várja a megpróbáltatásokat, tudja, hogy nem kap semmit készen, s sokszor csak magára számíthat. A verseny tehát maga az élet, mely a „farkasok dala”. — Imre — 7