Wanted, 1996 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 12. szám
Commodores A zenekar, amelyik kettős életet él: Funky és líra. Utóbbi gyakran nyálas ömlengésbe torkollik. A hattagú zenekar két alabamai csapat uniója révén pattant világra 1967-ben. Lionel Ritchie: billentyűk-szaxofon-ének, Thomas McClary: gitár, William King: trombita, Walter Orange: dob, Ronald LaPrend: basszusgitár, Milan Williams: billentyűk. 1969-ben a Commodores Tuskageee városból felköltözött New Yorkba, ahol ismert klubzenekarként kereste kenyerét, majd egy évvel később a zenekart megkörnyékezte az Atlantic kiadó. Rise Up címmel felvettek egy albumot, ahol aktuális RB slágerekről húzták le a második bőrt. Mégsem az Atlanticnál váltak ismertté, hanem a nagy vetélytársnál, a Motownnál, amely a kiadó egyetlen komoly húzása a hetvenes években. Bernie Ashburn menedzser jó melót talált, a Jackson 5 amerikai turnéjára kellett egy kísérőzenekar, és a Commodores hamarosan nem panaszkodhatott, végre tellett fűzős selyemingre és frissen vasalt trapéznadrágra. Miközben 1972- től ’75-ig mindenhol a Jackson csemeték alá adták a talpalávalót, a Motown pátyolgatásával kemény funkyt gyúrtak a hangstúdiók keverőpultjain. Az 1974-es Machine Gun-albumon már hallható, hogy Lionel Ritchie részben továbbgondolta Stevie Wonder Superstition-korszakának funky-ötleteit, de monumentális giccsé fejlesztette romantikus balladáit is. A későbbi nagy Commodores-világslágerek szinte mind a frecsegő kategóriába soroltatnak - Sweet Love, Just To Be Close To You, Easy, Three Ti A Lady stb. -, és tette egyszerre a funky és a soft soul királyává az 1986-ig működő Commodorest. A szupersztár Ritchie nemrég tért vissza ismét egy szólóalbummal, valamint a kötelező szívtiprással, de kár volt a hercehurcáért, a szíveknek korántsem támadtak olyan ritmuszavaraik, mint amit bő tíz évvel korábban az All Night Long, az Endless Love, a Hello vagy a Say You Say Me okozott. War Amikor feloszlott az angol rhythm and blues egyik alapzenekara az Animals, és amikor már a kutyának sem kellett a New Animals, Eric Burdon énekes bánatában Kaliforniába költözött. Itt találkozott egy Lee Oskar nevű dán bluesszájharmonikással, akivel úgy gondolták, hogy Los Angelesnek másra nincs is szüksége, mint hogy egy újabb zenekarral gyarapítsa csekély állományát. Oskar talált rá a megfelelő háttérzenészekre, akik addig instrumentális muzsikával boldogították L. A. Watts nevű negyedét. A kvintett - Leroy „Lonnie” Jordan: billentyűk, Howard Scott: gitár, Charles Miller: fuvola-szaxofon, Moris „B.B.” Dickerson: basszusgitár, Harold Brown: dobok - addig már különböző neveken, Creators, The Romeos, Senor Soul néven több lemezt is kiadott, és ez idő tájt Nightshiftként várta az előadás után felhangzó tapsot. Burdon, Oskar és Papa Dee Allen ütős belépésével a béke és a szeretet jegyében Warrá transzformálódtak. Eric Burdonnek eljött a második virágkora két erotikával, sok blueszal, Rolling Stones-parafrázissal, Burdon eksztatikus üvöltözésével teli nagylemezen (1969. Eric Burdon Declares War, 1970. Black Man’s Burdon). Sláger: Spill That Wine. Miután Burdon minden hasznot lefölözött, a zenekar kirúgta az angol énekest és önálló turnéra indult a soul-funk zászlaja alatt. A War 1971 és 1978 között legalább olyan népszerű volt, mint az Earth, Wind And Fire, annak ellenére, hogy a zenekarnál a hangszerek kaptak szolisztikus szerepet a funk, az R&B, a soul, a rock és a latin körítésén. Két albummal nyitottak 1971-ben, ebből az All Day Music, majd az 1972-es The World Is A Ghetto alapvetés. 1974-es koncertalbumuk a legjobb élő funky felvételek egyike. 1979-től a Wart is megszédítette a diszkóparkett, de hiába a bevált diszkó-kaptafa hangszerelés, hiába kiadóváltás, a zenekar dicső múltjának és jelenének befellegzett. J Earth, U/ind And Fire Misztikus, őselemektől hangos party. A névadó Maurice White (1941. december 19. Memphis) egyiptológiával, és okkult tudományokkal teli agyának szüleménye az 1969-ben alakuló zenekar neve, melyet eredetileg Sally Peppersnek hívtak debütálásakor, de hamar a hatásosabb megoldást választották. E tulajdonságuk mindig meghatározta a zenekar attitűdjét. A tesó Verdine White: basszusgitár, Michael Beale: gitár, Wade Flemmons: ének, Sherry Scott: ének, Alex Thomas: trombon, Chet Washington: tenorszaxofon, Don Whitehead: billentyűk, Yackov Ben Israel: ütősök. Első lemezük vegytiszta dzsessz-rock, funkkal, R&B-vel összepasszírozva, nagyon jó, és a kutyának sem kellett. Az életutat diszkográfiában mérő utókor általában meg sem emlékezik a debütáló 1971-es és az azt követő 1972-es The Need Of Love című lemezről. A zene egyrészt túl igényes volt, másrészt a tagok sem kovácsolódtak össze igazán, ezért Maurice testvére kivételével szélnek eresztette a társaságot és újak után nézett. Létrejött a klasszikus felállás: Ronnie Laws: szaxofongitár, Philip Bailey: ének, Larry Dunn: billentyűk, Roland Battista: gitár, Jessica Cleaves: ének. Az Earth, Wind And Fire fokozottan a slágerírásra koncentrált, latin őselemeket szőtt fent, miközben megtartotta a dzsesszből importált hangszerelési formulákat, a funk ritmizálását, a soul dallamorientáltságát. A Head To The Sky és az Open Our Eyes az 1973-as és ’74-es ébresztő. Az 1975-ös Gratitude dupla koncertlemez már ereje teljében mutatta be a zenekart: még nincs annyi megaslágerük, amennyivel minden barázdát meg kellene tölteni, így mindenre jutott idő és hely: látványos és melodikus soulballadákra, dzsesszfunk szólókra, hasító többszólamú vokálokra. Ez a funkytörténelem egyik legjobb és leghitelesebb koncertlemeze, ott a helye a polcon James Brown, a War vagy a Commodores mellett. Maurice White miszticizmusát kezdte kamatoztatni, piramisokat építtetett, a basszusgitáros a levegőben játszott egy láthatatlan kötélen lógva, nem is szólva arról, hogy a zenekar legénysége egy-egy üvegkoporsóban ereszkedett a deszkákra várva a királyfinak képzelt közönség csókját. A közönség pedig örömmel smárolt az üvegbúrára, hogy hallhassa a hetvenes évek végéig folyamatosan rázúduló slágereket, a Fantasyt, a Septembert, a líraian csöpögő After The Love Has Gone-t vagy a Boogie Wonderlandet. 1983-tól eltűntek négy évre, Philip Bailey Phil Collins oldalán énekelte, a She’s An Easy Lovert. Későbbi, 1987-es és 1990-es visszatérő albumuk már nem volt képes elindítani régi koncertjeiken tapasztalható szeretetáradatot. De nem kétséges, őket is eléri a nosztalgiahullám. Curtis il Mayfield A philly sound egyik legjelentősebb zeneszerzője-előadója. Mayfield 1942. június 3-án született Chicagóban. Szólókarrierjét 1970-ben kezdte, miután 1961-től Impressions nevű zenekarának több R&B- és soulslágert írt, dalszerzőként, gitárosként, producerként több chicagói muzsikust felzárkóztatott az élvonalba. Társadalmi, politikai helyzetelemzés és szerelmes dalok, ízlésesen megfértek mindig Mayfield palettáján. Diszkrét, de mégis magával ragadó, dzsesszesen művelt „cool soul” muzsikájára, falzettel játszadozó hangjára 1972-ben harapott a közönség, amikor egyszerre két dala, a Freddy’s Dead, majd a Superfly című film háttérzenéje került az előtérbe. Mayfieldet elkapta a gépszíj, több filmnek sorozatban írta a betétdalokat. Népszerűsége a diszkókorszak idején visszaesett, de politikai mondanivalójából - There’s No Place Like America Today stb. -, soulban gazdag zenéjéből még így is sokan csipegettek. 1981-es Honesty című albumának minősége vetekedett hetvenes évek eleji munkáival, de a kiadója, a Broadwalk éppen tönkrement. Maradt a legenda. Érdekes módon a nyolcvanas évek Angliájában nagyobb kultusz övezte Mayfieldet, mint hazájában. 1990-ben egy színpadi baleset következtében hat évig nem volt képes újra munkához állni. Idén, ebben a hónapban jelent meg visszatérő albuma. Bihari Balázs munivu«] ÉmiKKUlCi december u/*frintf 1