Wanted, 1998 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 1-2. szám
Itt az új Pearl Jam-album! Nem érdemelne ez a mondat felkiáltójelet, csupán csak egy ténymegállapító pontot, ha nem tudnánk, hogy a seattle-i kvintettel együtt felnőtt grunge-színtér az elmúlt évek alatt úgy olvadt semmivé, mint tél végén a hóember: Soundgarden, Stone Temple Pilots, Alice In Chains; feloszlottak vagy tetszhalottak, a grunge maradéka pedig csak neszkávé; gondoljunk a Bushra vagy a Live-ra. JAM E/m mÿr/KRL JAM PEARL JAf pearlíaMpMmam bezel \tm. pbiq p 1D n ■ L mm ■■ yield Ez már éppen elegendő ahhoz, hogy a Yield megjelenése könnyű hőhullámot indukáljon, hát még az, hogy a Pearl Jam, az őt övező színtér elillanása után majdhogynem légüres térbe került: a No Code gyengébb eladási adatai kapcsán már megkondultak a popbiznisz vészharangjai. Nem ok nélkül: kisebb meghasonlás után is oszlottak fel zenekarok vagy szálltak ki (így vagy úgy) popmuzsikusok. De nem: itt az új Pearl Jam album. És milyen jó (...legalább annyira, mint a zenekar eddigi csúcsalkotása, a Vs.)! És mennyire nem igényel semmiféle okostojás-címkét. A Yield színes, dögös, érzékeny és okos rocklemez, a Pearl Jam pedig ebben a pillanatban egy érett és attitűdgazdag rockzenekar. Nincs direktbetrancsírozós műborultság, mint a Vitatogyn, sem koravén folk-rock balladizmus, mint helyenként a No Code-on. Rockzene van, amit kilencvennyolc elején nehéz elhinni, ugyanakkor, aminek épp ezért nagyon lehet örülni. Ki hitte volna például, hogy Eddie Vedder egyszer majd levedli ezernyi usarockert megfertőző, patetikus énekhangját és egyszerűen „csak” énekel majd - így még az album Jim Morrison paródiája, a Push Me, Pull Me is ül - vagy, hogy a Pearl Jam rockhimnusz-mentes, simán energiagazdag és izgalmas számokkal áll elő. És ez még mind semmi. Mert az, hogy a koszos keverés miatt olyan, mintha a zenekar a szomszéd garázsban nyomná, vagy, hogy a Do The Evolution vagy az albumnyitó Brain Off kiviszi a hangfalmembránt az oké, viszont a bónuszt az olyan pillanatok jelentik, mint a kislemezszám Given To Fly vagy a Faithful, melyek dinamikai építkezésükkel és telibetalált, úgy hagyományos-hogy nem-unalmas gitártémáikkal melengetnek szívet-lelket. Na igen, ahol két olyan pengetős van, mint Stone Gossard és Mike McCready ott bizony ilyenek bírnak történni. Meg olyanok, hogy a Pearl Jam most megtalálni látszik azt az irányt ami felé a tradíciókra (folk, r’n’b) és a punkos-rockos grunge örökségre építő amerikai tradi-rock mozdulhat. - németh - wanted- frbradr Quimby Diligramm Ha 2000 végén a Wanted magazin összegzi a XX. századi popzene fontos pillanatait, én a kilencvenes évek egyik legjobb magyar poplemezei közé választom a Quimby együttes Diligramm című lemezét. Míg 1997-ben a Kispál és a Borz biztosan hozta önmagát (Bálnák, ki a partra!), egyesek szerint már rutinosan zseniálisak, addig a Quimby magához tért, és elkészítette az általam olyannyira nem kedvelt Majomtangó folytatását, nem a hónap, hanem az év lemezét, a Diligrammot. Vitathatalanul a legjobb munkájuk ez, valami hihetetlen összhang hozza össze őket. Erőteljesek, férfiasak, játékosak, lehengerlőek, a zene reflektál Kiss Tibi alaposan kiérlelt (nemcsak piában) szövegeire, tudják, hol muszáj halkan kísérni, és hol kell vadulni, hol kell orosz zenei motívumokat bevetni, hova kell a játákorgona-hangzás, a pastorlusos Jazz Bass-imitáció avagy a technobetét. A régi umcuccás hangulat (lásd Tom Waits) csak nyomokban, emlékeztetőül, talán ezek a gyengébb pillanatok, de lehet, a jövő héten máshogy gondolom. Az egész Kiss család azt tanácsolta, sokáig hallgassam a lemezt. Inkább hallgatok és hallgatom. -fülöp