Wanted, 1998 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 8. szám
Lemonheads The Best Of Lemonheads The Atlantic Years Warner Semmi különös: a legjobb Atlanticnál kiadónál megjelent Lemonheads számok vannak ezen a válogatáson; a három Taangi-kiadású korai album és a már atlanticos Lovey dalai hiányoznak - aki szereti azokat, annak aranybánya, aki nem annak meg nem. Ami így, egy összefoglaló lemez megjelenésekor megjegyzendő, hogy például a Lemonheads az igazából csak maga Evan Dando, állandóan cserélődtek a muzsikusok körülötte. A zene - az elsőbálozók kedvéért mondom - az amolyan countryrockból hagyományozódó, Byrds, Buffalo Springfield, Big Star főként pedig Gram Parsons meg sok más hatást az amerikai alternatív szcénára átemelő laza - hol dögösebb, hol álmodozóbb - gitárze ne. kurva jó dalok; Shame About Ray, a Simon and Garfunkel feldolgozás Mrs. Robinson, a steel-gitáros Big Gay Heart, It’s About Time é satöbbi. Hogy mi van mostanság, a legutóbb kissé szétesettnek tűnt Dandoval, na az jó kérdés. Hener -Evil Superstars: Boogie-Children-R-Us A belga szintérről jön ez a cucc és jól beüt a hallgató fejébe, ha az nem vigyáz. A már harmadik lemezüket jegyző Gonosz Szupersztároknál van egyfelől az erős hazai, a kifordítom-befordítom-bluesos(jazzes)-slampos dEUS-fémjelezte arty-farty dalszerzés, másrészt meg sok, nagy - az említett színtér-társnál jóval szigorúbb és sötétebb és koszosabb -, az amerikai noise-színtérről, többek közt a dEUS-szal is kokettáló Girls Against Boystól ismerős gitárraj. Kedvesen súlyosan komoly, néha aztán csak kedves, néha meg csak nagyon súlyos szerzemények töltik meg a lemezt, itt-ott felbukkan némi szemplingtechnika, de ebben a 38 percben a pálya azért a nagy komisz gitárreccsenéseké. 11 -i- James: The Best Of James Polygram/Fontana Mit is mondhatnék? A manchesteri, Tim Booth vezette Jakab együttesről írtunk mi már és hosszan emeltük kalapunkat (Wanted 97/3), meg amúgy is: egy besztofról nem túl hálás dolog, főleg, ha nincs mit magyarázni. Egy makulátlan ügyről van szó, egy tök jó nyolcvanas/kilencvenes évekbeli gitárpopzenekarról, akik úgy szólalnak meg ahogy kell és olyan dalokat írnak amilyeneket kell: szépeket, jókat, lendületeseket, andalítóakat, érzelmeseket és dögöseket; popzenekar, popdalok, ilyesmi. Természetesen a legjobb számok kerültek ide: áttekinthetjük Jakabék pályáját - a lemezről csupán a 86 és 88 közötti, a Sire kiadónál töltött évek kivonata hiányzik -, meghallgathatjuk, hogy milyen jó kis saját hangjuk volt/van nekik. Pöröghetünk és röpködhetünk a trombitás Born Of Frustrationre, jöhet a magával ragadó és ele gáns She's A Star, a sodró Ring The Bells vagy az együtténeklős Sit Down, menet közben két, csak ezen a lemezen hallható, idei darab (Destiny Calling, Runaground), a lemez végén meg az egész korai, 1985-ös, még a Factorynál kiadott Hymn From A Village; hallhatjuk Booth remek és humánus énekét meg az akusztikus és elektromos gitárok örökérvényét. Mondhatni: kollekció-darab. 1ener-Sean Lennon: Into The Sun EMI/Grand Royal Sean Lennon - bizony nem névazonosságról van itt szó - John Lennon másodszülött gyermeke, a mamája Yoko Ono - ez így nem is rossz pedigré, pedig az ifjú Lennon, hallva debütáló albumát, egyáltalán nem szorul a vérvonal emlegetésére, még kevésbé bármiféle papás/mamás összehasonlítgatásra. Persze, nyilvánvaló, hogy dolgoznak a genetikai hordozórakéták, de nem csak ezek viszik Seant a Nap felé: viszi őt szerelme/múzsája/(és e lemezen)alkotótársa, Yuka Honda, aki a Cibo Matto tagja - ott basszerozott kezdetben a Beck-cimbora Sean - és viszi az a puha art-pop keretbe foglalt jazz-, college-pop-, easy-listening- és country-elemeket felvonultató, azokat különkülön felvonultatva vagy egymásba fonva laza dalocskákba és instrumentális darabokba foglaló lemezanyag, amelyet a Beastie Boyok által életre hívott és igazgatott Grand Royal kiadó jelentette meg. Az Into The Sun slendrián elektromos és akusztikus gitárjaival, szomorkás zongoráival, odaodakent fúvósaival és Lennon kedves-bágyadt énekével egyszerre sok-sok színű és még egy picit keresgélő, ám első hallásra is lebilincselő. Réveteg délutánokra kiváló, garantált kísérőmuzsika bármilyen passzív időtöltéshez. Hener - Gang Starr: Moment Of Truth EMI/Quint DJ Premiere és Guru ötödik közös lemezére sem lehet rosszmájú megjegyzéseket tenni: tökéletes munka. A legnagyobb underground dj. és az egyik legveszélyesebb MC egyesült erővel ütnek rajta a hiphop kultúrán élősködő feldolgozásmániás férgeken, és megmutatják nekik, hogy hogyan kell régi, ismeretlen funk, soul és dzsessz hangmintákkal, halálpontos szkreccsekkel és folyékony rímekkel új szintre emelni a ritmikát. Odamondanak a jogdíjakkal szarakodó zeneiparnak, meg azoknak a parasztoknak is, akik kiadják az általuk hangmintának használt eredeti számokat, és ráírják a lemezre, hogy "ezt dj. Premier használta ezen és ezen a lemezen." Szóval eljött végre az igazság pillanata, amivel egyszer mindenkinek szembesülnie kell, hiszen "senki sem érinthetetlen / nincs golyóálló ember", figyelmeztet Guru. Aki még nem olvasta egyik kedves ismerősöm feliratát valamelyik sima falfelületen a városban, annak ideírom, miről szól a lemez: "Rap is business, Hip Hop is culture". 1 shu Onyx: Shut 'em Down Def Jam/Polygram A világ legbunkóbb rapperei visszatértek a közéletbe. Az elhíresült Bacdafukup album után magukra szedtek valami kultúrát, sajnos a különítményes egyenruhával együtt, így aztán a lemezen elhelyezett intrókban ismét legalább fél tucat embernek meg kell halnia, hogy alátámasszák a szövegekből sütő pisztolyvillogtató agressziót. Ezek a csávók egyenesen a gettóból jönnek, ha valaki nem tudná. Ha baszakodsz velük, nem kérdezősködnek sokat, ha szerencséd van, gyomron lőnek. Szövegileg sikeresen túljutottak az előző lemez három sor szöveg, közösen üvöltözött refrén, megint három sor, megint refrén szerkezetén, és egész ügyesen fűzik a keleti parti slágergyárosok (dr. Scratch, Ken "Dura" Ifill) alapjaira. Az, hogy a téma végig annyira súlyos, hogy a lemez kétszeri meghallgatása után bárki nyugodt szívvel megy le embert ölni az utcára, más kérdés. Ha aggódó fekete szülő lennék, előbb vennék egy UZI-t a gyereknek karácsonyra, mint ezt a CD-t. 1 shur.i.ken Lo$ Umbrellor: Flamenco Funk Régi igazság, hogy mind a pop producerek, sem a nagyközönség elvesztette a realitásérzékét. Itt van például ez a spanyolos nevű szupercsapat. Összeállításában ugyanazt a rendező elv érvényesül, mint a Brooklyn Bounce zenekar esetében: két szupermodell fog közre egy érdekes férfit. Ebben az esetben mondjuk nem egy elcseszett harmadosztályú fantasy film hosszú hajú, pokoli mélységekbe transzponált hangú, ránézésre hasadt tudatú főhősét, hanem egy fehér cowboy felszerelésbe bújtatott ugandai származású fiatalembert. A trió angolul és spanyolul vezeti elő a funk és flamenco orientált eurotrasht. Például híres görög filmslágerek feldolgozásait. Melyik országban valósulna meg egy ilyen projekt, ha nem Dániában? És a világnak pont erre van szüksége. A népszerű popformáció a Backstreet Boys-szal turnézik. De kérdem én, hol van egy afrikai cowboy az Aqua együtteshez képest’ Hoay Cappadonia: The Pillage Razor Sharp Rec/Sony A Wu-Tang Clan legfrissebb tagja máris szólólemezzel büntet. Bár a produkcó még mindig sehol nincs az első Wu-Tang LP-hez, nem akkora csalódás, mint a Wu-Tang Forever. Talán mert nem olyan hosszú. Mindenesetre RZA összeszedte magát, és letett egy-két rendes a lapot is az asztalra: Splish Splash, a Milk The,';, Cow, vagy az Everything is Everything nagÿdt 1 ütnek a néha r&b-be, vagy rockba hajló egyéb csacskaságok mellett. Ha megalapítanák a Wu Girls együttest, Cappa lenne a piperkőc-wu. Állandó átöltözései van, bár mostanában nem válik meg egy nagy w-betűvel ellátott baseballütőtől, amit a CD-füzet minden oldalán megmutat, legalább egyszer. Én, mint ezen sportszerek nagy szakértője mondom, nem a tömegsport mozgalom propagálása a célja. Aki mégis kihívná egy menetre, az előbb hallgassa meg, micsoda szemétségek záporoznak a szájából, ha úgy nekidarálja magát. H shu ! Towa Tei: Sound Museum /Stupid Fresh Warner '■ l Aki még sosem akart okkersárga garbóban, kW.,,,, nyakvédős zakóban martinit szürcsölni hajnal|| |fk| kettőkor egy tokiói popklubban, az feltehetőleg értetlenül fogadja a japán könnyűhallgatású space pop királyának dupla CD-jét. Miért csap át a lemez percek alatt easy-triphopból r&b-be, aztán hip hopba? Mit keres egy lemezen Kylie Minogue Biz Markie-val és Mos Def-fel? Egy japán lemezen? Ezekre a kérdése felesleges magyarázatot keresni: egyszerűen így van és kész. Ki lehet kapcsolni, ha nem tetszik, bár ha egyszer ráérez az ember az ízére, nehéz abbahagyni. Talán ezért van a tokban a második CD (Stupid Fresh), amin olyan hírességek remixelik a Sound Museumon hallható számokat, mint dj. Die, dj. Krust és Blaze. A CD nagy türelmet igényel, de megéri lenyelni a sok furcsaságot. És különben is, van olyan ember, aki ne lenne szerelmes Kylie-ba? 11 shuriken © augusttus SOUND MUSEUM