Wanted, 1998 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 9. szám
interjú a vámpírral ». goldie A sajtótájékoztató olyan volt, mint egy összeesküvés-elméletektől hemzsegő amerikai film. Diszkréten félre lettem híva, hogy pár percen belül bejelentik, elmarad az egész dzsembori, és ne mondjam senkinek, de Goldie mégis ad interjút A Wantednek és a Z+ nak. Maradjak a fotósunkkal, majd a mobilján értesítenek, hogy mikor és hova menjek. Aztán sajnálkozó arccal tényleg bejelentették, hogy elmarad a sajtótájékoztató. Este fél kilenckor tehát ott voltunk a megbeszélt helyen, diktafon a zsebben, meg minden. Goldie nem volt még sehol, de pillanatokon belül el lett intézve, hogy bemehessünk közvetlenül a színpad mögé. Hamarosan megérkezett a kisbusz, benne a csapattal. Aztán hamarosan kiderült, hogy Goldie egyáltalán nem nagyon akar nyilatkozni, és a nála másfél fejjel magasabb meg vagy ötven kilóval nehezebb fekete menedzsernek egészen bele kellett hajolnia Goldie arcába, hogy mégis legyen valami. Lett. Goldie ott ült velem szemben a fehér kerti székben, mint valami egyáltalán nem odaillő tárgy legalább negyven deka aranyban és egy DC márkájú dzsogóban, és egyáltalán nem úgy nézett ki, mint valami interjúalany. Inkább tűnt démonnak, aki palack helyett egy fehér műanyag kerti székbe van kényszerítve valami ostoba menedzser, és még ostobább papírok miatt. Ezt a benyomást erősítette bennem a fogsorát burkoló aranybánya és az elsőre szinte észrevehetetlenül kicsire szűkült pupilla is. A dolgot tovább bonyolította a háttérben üvöltő zene, valamint a 1* kamerája, ami diktafonom helyett rögzítette az eseményt, mivel a felbosszantott Goldie-ból csak egy interjút lehetett kipréselni, így osztoztunk. Én kérdeztem, ők pedig rögzítettek. Bár az interjú után a ló riportere szent fogadalmat tett, hogy kapok egy VHS-kópiát a dologról, elfelejtett felhívni, én meg elhagytam a számát, úgyhogy az exkluzív beszélgetés fő vonalait csak emlékezetből idézem. Egyébként nem is baj, mert Goldie szinte minden kérdésemet Boris Becker magabiztosságával csapta le, zúzta porrá, semmisítette meg, nem hagyván egy szálat sem, amin esetleg tovább mehetnék, így körülbelül hat perc alatt kifogytam a kérdésekből, lelkesedésem pedig a lokális minimum alá zuhant, úgyhogy megköszöntem szépen a türelmét, és abbahagytam a vallatást. A rövid majd most az arcodba mondom te újságíró tanulságai a következők voltak: Goldie továbbra is kőkemény underground arc, hiába a dollármilliók, meg a nagy lemezcégek terjesztő-promóciós munkája. Ezek mind csak több emberhez viszik el a következő évezred zenéjét. A pénz nem változtatott meg semmit, csak azt, ahogyan mi újságírók látjuk őt. Még mindig ugyanazokkal az underground arcokkal pörög - például Doc Scott-tal és Majikkel -, mint azelőtt. Mikor erről beszélt, egészen átszellemül az arca, és mutatja a kezével, hogyan tartják a kapcsolatot nap mint nap maroktelefonon keresztül. „Megvan a Saját undergroundunk, de abba nem láthatsz bele. A sajtó nem lát belőle semmit, mert egyszerűen nem engedjük be." Mikor a kamerát kikapcsolták, hátbaveregetett, és megkérdezett, hogy ott voltam-e a négy évvel ezelőtti bulin, ahol Björk előtt zenélt. Meglepett, hogy egyáltalán emlékszik ilyen apró kérdésembe kódolt információkra, de biccentettem. Még egyszer hátbavágott, aztán elhúzott az öltözőül szolgáló lakókocsi felé, ahonnan még többször előkerült, enyhén botladozva. Amikor kiszúrta, hogy mosolygok esetlenségén, vigyorogva csak annyit kiabált felém: „Too much need, mart!" Később leült haverjai közé a színpadra vezető lépcsőre, majd mikor elunta az ücsörgést, tett néhány uprock mozdulatot, breakelt egy kicsit a földön is, aztán bedobott egy fejenpörgést is, ott a Sziget füvén. De ekkor a 1ó munkatársai már messze jártak. Vályi Gábor fotó: Lukács Dávid folytatás a 23. oldalról ^ ^ - Most olvastam egy interjút Hellő Biafrával, a legendás Dead Kennedys énekesével, aki azt mondja, hogy a Hova lett... minden idők egyik legjobb punklemeze, egy „teljességgel besorolhatatlan” LP! Marha jó fej ez a Biafra, ez egy szimpatikus fiatalember! (Nevet) Úgy tudom, ki is akarták adni. Meg is vették. A Hanglemezgyár fel is vette érte a dollárt, de ha te nem kaptál belőle semmit, úgy én se (nevet). Nem érdekes ez, szerintem nem egy nagy összegért adták el. Azt viszont sajnálom, hogy végül is Amerikában nem jelent meg, az jó lett volna. Egyetlen szám került föl a „World Class Punk” című punkválogatásra, a Szeretlek. - Ha visszatekintesz a pályádra, mennyit sikerült megvalósítanod az elképzeléseidből? - Nem csinálok ilyen számvetést. Ma már csak szemlélődő vagyok a világban, persze tevékeny szemlélődő, de csak nézegetem a dolgokat és vigyorgok. Ez nem azt jelenti, hogy kívülálló lettem, mert saját magamon is jókat tudok röhögni. De ha eredményekről kéne beszámoljak, akkor nincs miről. Ezelőtt hat-hét évvel rendeztünk egy nagy rocktüntetést, amin Koncz Zsuzsától kezdve fellépett szinte mindenki. Azért tüntettünk, hogy a magyar médiában legalább hetvenöt százalékban magyar zene legyen, hát ez annyira bejött (nevet), hogy most már egyáltalán nincs magyar zene a médiában...Mit értek ez alatt? Ha valaki magyarul kornyikál valamit: a cigányzenétől a heavy metálig, Nagy Ferótól a Korda Gyuriig bezárólag mindent. De hát ilyen nincs, vagy ha van, akkor azt hallom, hogy valószínűleg fizetett érte az illető. Vagy megvette a műsoridőt valami cég. Nem értem ezt a dolgot. Remélem az Orbán-kormány észreveszi most ezt a segélykiáltásomat, és sürgősen hoz valami rendelkezést... - Franciaországban is létezik ilyesmi a hazai zenét védendő... - Ha ezt bevezetnék, ezzel nagyon sok stúdiónak, nagyon sok zenésznek, nagyon sok nyomdának adnának munkát, körülbelül öt-tízezer embernek, így első nekifutásra. - Hozzájárul az efféle tűnődéseidhez, hogy leköltöztél vidékre? - A vidékre költözés menekülés. Nem bírtam tovább az arcotokat, és vettem inkább egy értelmes kecskét (nevet). Nem tudom miért, de nagyon jól érzem magam vidéken. - Másfajta kreativitást hoz elő belőled? Tevékenykedsz a kis házadon, kertészkedsz, állatokat gondozol... - Elmondom neked, hogy annyira hülye vagyok és annyira meg vagyok zuhanva agyilag, hogy valamelyik nap nekiálltam és varrtam három kulcstartót a családnak... Nézd, így néz ki. - Nagyon szép kulcstartó. - Valósággal megszállottan varrtam (én egyébként valamikor abból éltem, hogy varrtam), és amikor elkészültem vele, nézegettem, milyen marha ügyes vagyok, és kulcstartót kell gyártanom ahelyett, hogy világmegváltó gondolataimat hirdetném... Ez afféle munkaterápia, ezzel gyógyítom magam. Régen depresszióba estem, berúgtam, meg mindent csináltam, most inkább vigyorgok és valami butasággal eltöltöm az időm. - Ejtsünk szót a Beatricéről is, hiszen idén húszéves a Rice és nagyszabású koncertet rendeztek ez alkalomból a PeCsában szeptember elején. Hányféle felállású Beatrice fog itt fellépni? - Mind a három. A legősibb, az 1978-as, az amelyik a legtöbbet, mármint a legtöbb rosszat kapta az élettől és nagyon igazságtalanul, utána játszik a tíz évvel ezelőtti Beatrice, amelyik végső soron a legsikeresebb volt, és a műsor elején, mintegy backing-zenekarként az Új Beatrice fog játszani. Már nem is merek ezekről a dolgokról beszélni, mert már az öreg zenészeket megsértettem, mivel azt mondtam, hogy fel kell kötni a gatyájukat. Szerintem ők csak a koncert után fogják tudni, hogy tényleg mennyire fel kellett kötni a gatyájukat, hiszen van olyan közöttük, aki tíz éve nem zenélt. S tíz év alatt olyan nagyot változott a világ, hogy én igazából egy picit féltem is őket. Hogy ebben ők hogy tudnak - nem zeneileg, egyáltalán, mint ember - megfelelni. Vége annak a nagy, barátságos korszaknak, amit 1978-nak hívunk, amelyben minden egyszerű volt. Egyszerű volt, mert ha a rendőr jött, csak el kellett tűnni valamerre. Ma nem kell eltűnni a rendőr elől, lehet, hogy a rendőrnek kell eltűnnie...ma már nem ellenség a rendőrség, őket is ugyanúgy robbantgatják, mint minket. Lévay Tamás ■ n itrptimbrr 1351 w -interjú