Wanted, 1999 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 3. szám
Chaka Khan: Come 2 My House NPG/BMG Emlékeztek még az artistára, akit valaha princének hívtak? - na, ő a co-producere ennek a kiadványnak. írt is egy-két nagyon rossz számot rá ez a tehetségtelen állat, meg a Chaka, meg a Larry Graham, aki egyáltalában nem tud basszusgitározni, a szerencsétlen. Komolyan mondom: egy ép hang nem jön ki a csaj torkán. Fogalma sincs arról, hogy mi az a funky, arról meg főleg, hogy mi a soul, mondtam is neki: kisanyám, ideje lenne meghallgatnod Ganxsta Zolit meg a Baby Sisterst, különben nem lesz ennek jó vége... A lemez - szokás szerint - minősíthetetlenül van keverve, miközben össze-vissza fogdosnak rajta mindenféle hamis hangokat - persze teljesen rendszertelenül - a tudvalévőleg állati eredetű négerek. Az biztos, hogy se táncolni rá, se hallgatni nem érdemes, és tuti, hogy nem fogod azt hinni, amikor hallgatod, hogy legalább öt galaxissal vagy közelebb a tökéletesség felé vezető rövid és vögetlen nem úton . CS. M. Kula Shaker: Peasants, Pigs & Astronauts Columbia/Sony A Kula Shaker rögtön a csúcson nyitott: a hatvanas évek végének pszichedéliáját a kilencvenes évek groove-jaira helyező K című bemutatkozó albumuk volt Angliában a legtöbb példányban eladott 1996-os rocklemez, de a szanszkrit szöveggel spékelt Tattva Európában is megasláger lett, itt az Aerosmith, a tengeren túl a Presidents of the United States of America előtt játszottak, magyarul kissé hülyén hangzó nevük világmárka lett (Wanted-irodalom: 96/11, 97/5, 97/6, 97/7). A második lemez ilyenkor nagy felelősség, nem siettek el. 1997 őszén felvettek egy kislemezt Rick Rubin és George Drakoulias retróban jártas amerikai sztárprodu kank: ízek ,csak, hogy ne kerülgessem a forró kását: nem vagyok kibékülve Pánikékdemójával (egy dorogi zenekarról van szó, amely a riffelős, néhol mezálba fiajló rockzene mellett bontott zászlót és ennek jegyében rögzítette tízszáamos, két feldolgozást - egy-egy Tankcsapda illetve Outsiders - tartalmazódemóját). Nem is a hihetetlen szövegi és zenei mélységeket hiányolom én,hanem az éppenséggel leginkább ízt és sodrást kívánó stílus adta (megkövetelte) lehetőségek kiaknázását: a szövegek bizony-bizony közhelyesek, itt-ott kifejezetten suták; a feszítősebb, torzítós és eképpen primérebb,frappánsabb és viszonylag gördülékenyebb zenei ügyek mellett kifejezetten sánták a lassú számok, melyek néhol, főleg az ilyenformán szerintem felesleges és uncsi szólók közben egyszerűen szétesnek.A demó egyetlen előremutató pillanata a Segítség című húzós, dobgépes cucc,amelyben felcsillan a jövőbeni jobb, fílingesebb, fülberagadóbb és kevésbé iiskolás számok lehetősége. Hogy meglegyenek azok az ízek, amelyek mostmég hiányoznak Uener- Acerekkel, s bár a Sound Of Drums remekül sikerült, egyik fél sem akart egy teljes albumhoz szükséges időt az óceán túlsó partján tölteni, így Kuláék új producer után néztek, akit a veterán Bob Ezrin személyében leltek meg (Alice Cooper: Killer, Lou Reed: Berlin, Pink Floyd: The Wall - hogy csak három korábbi csúcsművét említsük). Első közös munkájuk egy indiai népdal, a Radhe Radhe átirata volt egy film számára, Gauri Chaudhry énekesnővel (aki már a Govindában is vokálozott), egy sereg adekvát egzotikus hangszerrel, a végén elszabadult fúvósokkal. Ezt követően a zenekar és a producer egy Temzén ringatózó lakóhajón berendezett stúdióban vette fel az album többi dalát, és nem fogta vissza magát. A grafikusok egyik jegyzete nyomán Parasztok, disznók és űrhajósok címre keresztelt második lemez elődjénél sokkal burjánzóbb, hangszerelésében cizelláltabb, indiai hatásokban és Pink Floyd-fílingben gazdagabb. Első hallásra kissé sajnálhatjuk, hogy a zenekar visszavett az energiából, megcsappantak a modern groove-os alapok, a Hammond orgonás virgonckodás és a frenetikus power pop, ha azonban jobban elmerülünk az anyagban, nyugtázhatjuk, hogy a misztikus fejű gitárosénekes Crispian Mills dalszerzői tehetsége nem szenvedett csorbát, csak a zenekar szállt el egy kissé az örömzenélésben. Bár a behalandozó kislemezdal, a Mystical Machine Gun nem a legszerencsésebb választás, az I’m Still Here akusztikus szösszenete és a vonósokkal megtámogatott Shower Your Love gyönyörű, a világ állapotán mérgelődő S.O.S. és a saját elménkkel vívott harcot megéneklő 108 Battles dögös rockja tiszta hatvanas évek vége, a keretet képező Great Hosannah és Last Farewell közös dallama kiirthatalanul fülbemászó, akárcsak az albumra felkerült egy esztendős kislemezsláger, a Sound Of Drums 11 -béliCaroline af Ugglas: Ida Blue V2/HMK Rockénekesnő Svédországból. És kapaszkodjatok meg: jó. Legalábbis a két nyitószám (első hallásra fülbemászó, tiszta minimálkíséretű verzékre beindulós, gitártorzításos refrének), de a szintet a továbbiakban sajnos nem sikerül tartani. Az ének egyszerre kislányos és banyás, a szövegek önbizalomtól duzzadnak, életvezetési tanácsokat adnak, ám gyakran ügyetlenek, földhözragadtak („Boldog vagyok, itt vagyok, hadd mutatkozzam be, a nevem CAROLINE, szeretem a zenét és a napfényt és MAGAMAT, mert szabad vagyok”). Ida Blue a kutyája neve H -dzsúz- The Hormones: Where Old Ghosts Meet V2/HMK A brit Hormones érezhetően a Teenage Fanclub nyomdokain halad, ahogy a hatvanas évek évek örökségét menti át a kilencvenesekbe. Tempós gitárpop nagyon szépen kidolgozott, tiszta dalokkal, perfekt vokálokkal (a Mr. Wilson című dal a Beach Boys vezérének dicséretét zengi). Egyébként is látszik, hogy okosak: a belső borítón minden dal után jön egy-egy odaillő irodalmi vagy filozófiai idézet. Ötös felelet, csillag nélkül Hadzs- Lodger: A Walk In The Park PolyGram theaudience: theaudience PolyGram Két bemutatkozó lemez Angliából, még a tavalyi év második feléből. A Lodger a figyelemreméltóbb: az énekesnő, Pearl Lowe a Powder nevű zenekarban próbálkozott korábban, az énekes Neil Carrill a Delicatessenben, három-négy éve mindkettőt láttam élőben és egyik sem volt túl izgalmas, férfi-nő civakodásra épülő közös zenekaruk stílusa azonban csinos, elegáns, gunyoros varietépop, orgonákkal, fúvósokkal, vonósokkal és halvány Supergrass-beütéssel, ami nem véletlen, hiszen a Lodgernek Pearl férje, a Supergrass-dobos Danny is tagja (bár a fotókon a szerződés szerint nem szerepelhet). A the audience (így, kisbetűvel és egyben) tulajdonképpen a brit poputóvéd Blondie-ja is lehetne, a felállás azonos, a dalszerző Billy Reeves és zenésztársai az énekesnő, Sophie Ellis Bextor porcelánpofikájával adják el zenéjüket, amelyet precíz megoldások, a popkódex beható ismerete, de sajnos nem túl emlékezetes dalok jellemeznek (Sophie sem egy igazán karizmatikus előadó). A legutóbbi hírek szerint már feloszlóban is vannak Hdzs- Kinks: To The Bone Guardian/EMI A Kinks egyik legfontosabb együttese, a kerek képű Ray Davies pedig egyik legnagyobb tehetségű és hatású dalszerzője a brit popzene történetének, nélkülük a Blur meg az egész britpop is másképp szólna. A zenekar tagjai az 1994-es turné után a maguk szórakoztatására, egy maroknyi haver előtt akusztikus hangszerelésben felvették néhány nagyon híres és néhány kevéssé közismert, ám szívüknek különösen kedves dalukat. Később úgy gondolták, akár ki is adhatnák az anyagot, de hogy ne egy szokványos unplugged lemez legyen, az akusztikus számok közé be-beszúrtak legalább ugyanannyi elektromos koncertfelvételt a turnéról. Aztán ‘96 közepén úgy gondolták, tesznek rá még két új stúdiódalt is (a címadó kifejezetten jól sikerült). Hát így született meg szép komótosan ez a dupla CD, melyről megállapítható, hogy Ray Davies hangja és Dave nevű öccsének gitárja ma is jól szól, és 1970 után született dalaik is megállják a helyüket. Semmi ciki, semmi naftalinos nosztalgia 11 -dzs-Cher: Believe Warner Debbie Harry mellett egy másik 53 éves énekesnő, aki új lemezének borítóján letagad húsz évet. Cherilyn Sakasian La Pierre, az egykori hippibaba ezúttal egy modern diszkólemezt készített, ami sokkal jobban áll neki, mint az a bendzsovis szoftrock, amivel tíz éve próbálkozott (és ami a záródalban technoköntösben azért visszaköszön). Ugyanolyan erős és egyéni énekhangja van, mint amilyen kiváló színészi tehetsége és plasztikai sebésze, szimpátiánk az övé. Ahhoz képest, hogy milyen orbitális siker a vocoderes effekttel megbúbolt címadó kislemezsláger (melynek hatását vélhetően egész évben nyögni fogjuk), az albumra eleddig viszonylag kevés figyelem esett, pedig van rajta még néhány biztos befutó, például az I Will Survive-ot koppintó Strong Enough vagy a Todd Terry keze nyomát viselő Taxi Taxi Hdzsovi-The Simpsons: The Yellow Album Geffen/BMG Kedves kis semmiség ez a lemez ahhoz a rajzfilmfolyamhoz, azokhoz a hajmeresztően hétköznapi történetekkel operáló epizódokhoz, karakterekhez képest, amit nap mint nap az arcunkba vág a televízió, a Simpson család. De ellentétben a Mézga-lemez bugyutasága és a rajzfilm sziporkái között feszülő áthidalhatatlan különbséggel a Simpsons-lemez megbízhatóan hozza a Beavis and Butt-head Soundtrack által már jól bevált fogásokat: apró jellemrajzok, duettek sztárokkal, dalok ismert szerzőkkel (Linda Ronstadt, George Clinton, Willie Nelson, Eurythmics), önironikus fricska a Beatles-féle Bors őrmester-lemezborító alapján. Azonban Homer Simpson pocakjának látványát semmiképp sem pótolja H -bébé- Sven Väth: Six In The Mix EMI Sven Väth Fusion című legutóbbi albuma ugyan kiszámítottan eklektikus volt, de felcsillantott némi angolszászos melegséget. Ezen az új lemezen a Fusion hat tétele hallható remix formátumban. Meg az, hogy a germán teendóba szemernyi lélek sem szorult. Kérdés persze, hogy érdemes-e még ezt számon kérni 11 4RAY CC E a caroline of ugglas sf ülbemás?ó március