Wanted, 1999 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 3. szám

Chaka Khan: Come 2 My House NPG/BMG Emlékeztek még az artistára, akit valaha princének hívtak? - na, ő a co-producere ennek a kiadványnak. írt is egy-két nagyon rossz szá­mot rá ez a tehetségtelen állat, meg a Chaka, meg a Larry Graham, aki egyáltalában nem tud basszusgitározni, a szerencsétlen. Komo­lyan mondom: egy ép hang nem jön ki a csaj torkán. Fogalma sincs arról, hogy mi az a funky, arról meg főleg, hogy mi a soul, mond­tam is neki: kisanyám, ideje lenne meghallgatnod Ganxsta Zolit meg a Baby Sisterst, különben nem lesz ennek jó vége... A lemez - szokás szerint - minősíthetetlenül van keverve, miköz­ben össze-vissza fogdosnak rajta mindenféle hamis hangokat - per­sze teljesen rendszertelenül - a tudvalévőleg állati eredetű nége­rek. Az biztos, hogy se táncolni rá, se hallgatni nem érdemes, és tuti, hogy nem fogod azt hinni, amikor hallgatod, hogy legalább öt galaxissal vagy közelebb a tökéletesség felé vezető rövid és vöget­­len nem úton . CS. M. Kula Shaker: Peasants, Pigs & Astronauts Columbia/Sony A Kula Shaker rögtön a csúcson nyitott: a hatvanas évek végének pszichedéliáját a kilencvenes évek groove-jaira helyező K című be­mutatkozó albumuk volt Angliában a legtöbb példányban eladott 1996-os rocklemez, de a szanszkrit szöveggel spékelt Tattva Euró­pában is megasláger lett, itt az Aerosmith, a tengeren túl a Presi­dents of the United States of America előtt játszottak, magyarul kissé hülyén hangzó nevük világmárka lett (Wanted-irodalom: 96/11, 97/5, 97/6, 97/7). A második lemez ilyenkor nagy felelős­ség, nem siettek el. 1997 őszén felvettek egy kislemezt Rick Rubin és George Drakoulias retróban jártas amerikai sztárprodu­­ kank­: ízek ,csak, hogy ne kerülgessem a forró kását: nem vagyok kibékülve Pánikék­­demójával (egy dorogi zenekarról van szó, amely a riffelős, néhol mezálba fiajló rockzene mellett bontott zászlót és ennek jegyében rögzítette tízszá­­amos, két feldolgozást - egy-egy Tankcsapda illetve Outsiders - tartalmazó­­demóját). Nem is a hihetetlen szövegi és zenei mélységeket hiányolom én,­­hanem az éppenséggel leginkább ízt és sodrást kívánó stílus adta (meg­követelte) lehető­ségek kiaknázását: a szövegek bizony-bizony közhelye­sek, itt-ott kifejezetten suták; a feszítősebb, torzítós és eképpen primérebb,­­frappánsabb és viszonylag gördülékenyebb zenei ügyek mellett kifejezet­ten sánták a lassú számok, melyek néhol, főleg az ilyenformán szerintem felesleges és uncsi szólók közben egyszerűen szétesnek.­­A demó egyetlen előremutató pillanata a Segítség című húzós, dobgépes cucc,­­amelyben felcsillan a jövőbeni jobb, fílingesebb, fülberagadóbb és kevésbé iiskolás számok lehetősége. Hogy meglegyenek azok az ízek, amelyek most­­még hiányoznak U­­ener- A­­­cerekkel, s bár a Sound Of Drums remekül sikerült, egyik fél sem akart egy teljes albumhoz szükséges időt az óceán túlsó partján töl­teni, így Kuláék új producer után néztek, akit a veterán Bob Ezrin személyében leltek meg (Alice Cooper: Killer, Lou Reed: Berlin, Pink Floyd: The Wall - hogy csak három korábbi csúcsművét említsük). Első közös munkájuk egy indiai népdal, a Radhe Radhe átirata volt egy film számára, Gauri Chaudhry énekesnővel (aki már a Govindá­­ban is vokálozott), egy sereg adekvát egzotikus hangszerrel, a vé­gén elszabadult fúvósokkal. Ezt követően a zenekar és a producer egy Temzén ringatózó lakóhajón berendezett stúdióban vette fel az album többi dalát, és nem fogta vissza magát. A grafikusok egyik jegyzete nyomán Parasztok, disznók és űrhajósok címre keresztelt második lemez elődjénél sokkal burjánzóbb, hangszerelésében cizel­láltabb, indiai hatásokban és Pink Floyd-fílingben gazdagabb. Első hallásra kissé sajnálhatjuk, hogy a zenekar visszavett az energiából, megcsappantak a modern groove-os alapok, a Hammond orgonás virgonckodás és a frenetikus power pop, ha azonban jobban elme­rülünk az anyagban, nyugtázhatjuk, hogy a misztikus fejű gitáros­énekes Crispian Mills dalszerzői tehetsége nem szenvedett csorbát, csak a zenekar szállt el egy kissé az örömzenélésben. Bár a beha­­landozó kislemezdal, a Mystical Machine Gun nem a legszerencsé­sebb választás, az I’m Still Here akusztikus szösszenete és a vonó­sokkal megtámogatott Shower Your Love gyönyörű, a világ állapo­tán mérgelődő S.O.S. és a saját elménkkel vívott harcot megéneklő 108 Battles dögös rockja tiszta hatvanas évek vége, a keretet képe­ző Great Hosannah és Last Farewell közös dallama kiirthatalanul fülbemászó, akárcsak az albumra felkerült egy esztendős kislemez­sláger, a Sound Of Drums 11 -béli­Caroline af Ugglas: Ida Blue V2/HMK Rockénekesnő Svédországból. És kapaszkodjatok meg: jó. Legalábbis a két nyitószám (első hallásra fülbemászó, tiszta minimálkíséretű verzékre beindulós, gitártorzításos ref­rének), de a szintet a továbbiakban sajnos nem sikerül tartani. Az ének egyszerre kislá­­nyos és banyás, a szövegek önbizalomtól duzzadnak, életvezetési tanácsokat adnak, ám gyakran ügyetlenek, földhözragadtak („Boldog vagyok, itt vagyok, hadd mutatkozzam be, a nevem CAROLINE, szeretem a zenét és a napfényt és MAGAMAT, mert szabad va­gyok”). Ida Blue a kutyája neve H -dzsúz- The Hormones: Where Old Ghosts Meet V2/HMK A brit Hormones érezhetően a Teenage Fanclub nyomdokain halad, ahogy a hatvanas évek évek örökségét menti át a kilencvenesekbe. Tempós gitárpop nagyon szépen ki­dolgozott, tiszta dalokkal, perfekt vokálokkal (a Mr. Wilson című dal a Beach Boys ve­zérének dicséretét zengi). Egyébként is látszik, hogy okosak: a belső borítón minden dal után jön egy-egy odaillő irodalmi vagy filozófiai idézet. Ötös felelet, csillag nélkül H­adzs- Lodger: A Walk In The Park PolyGram theaudience: theaudience PolyGram Két bemutatkozó lemez Angliából, még a tavalyi év második feléből. A Lodger a figyelem­reméltóbb: az énekesnő, Pearl Lowe a Powder nevű zenekarban próbálkozott korábban, az énekes Neil Carrill a Delicatessenben, három-négy éve mindkettőt láttam élőben és e­­gyik sem volt túl izgalmas, férfi-nő civakodásra épülő közös zenekaruk stílusa azonban csinos, elegáns, gunyoros varietépop, orgonákkal, fúvósokkal, vonósokkal és halvány Su­­pergrass-beütéssel, ami nem véletlen, hiszen a Lodgernek Pearl férje, a Supergrass-do­­bos Danny is tagja (bár a fotókon a szerződés szerint nem szerepelhet). A the audience (így, kisbetűvel és egyben) tulajdonképpen a brit poputóvéd Blondie-ja is lehetne, a felál­lás azonos, a dalszerző Billy Reeves és zenésztársai az énekesnő, Sophie Ellis Bextor por­­celánpofikájával adják el zenéjüket, amelyet precíz megoldások, a popkódex beható isme­rete, de sajnos nem túl emlékezetes dalok jellemeznek (Sophie sem egy igazán karizma­tikus előadó). A legutóbbi hírek szerint már feloszlóban is vannak H­­dzs- Kinks: To The Bone Guardian/EMI A Kinks egyik legfontosabb együttese, a kerek képű Ray Davies pedig egyik legnagyobb tehetségű és hatású dalszerzője a brit popzene történetének, nélkülük a Blur meg az egész britpop is másképp szólna. A zenekar tagjai az 1994-es turné után a maguk szóra­koztatására, egy maroknyi haver előtt akusztikus hangszerelésben felvették néhány na­gyon híres és néhány kevéssé közismert, ám szívüknek különösen kedves dalukat. Ké­sőbb úgy gondolták, akár ki is adhatnák az anyagot, de hogy ne egy szokványos unp­lugged lemez legyen, az akusztikus számok közé be-beszúrtak legalább ugyanannyi elektromos koncertfelvételt a turnéról. Aztán ‘96 közepén úgy gondolták, tesznek rá még két új stúdiódalt is (a címadó kifejezetten jól sikerült). Hát így született meg szép ko­mótosan ez a dupla CD, melyről megállapítható, hogy Ray Davies hangja és Dave nevű öccsének gitárja ma is jól szól, és 1970 után született dalaik is megállják a helyüket. Semmi ciki, semmi naftalinos nosztalgia 11 -dzs-Cher: Believe Warner Debbie Harry mellett egy másik 53 éves énekesnő, aki új lemezének borítóján letagad húsz évet. Cherilyn Sakasian La Pierre, az egykori hippibaba ezúttal egy modern disz­kólemezt készített, ami sokkal jobban áll neki, mint az a bendzsovis szoftrock, amivel tíz éve próbálkozott (és ami a záródalban technoköntösben azért visszaköszön). Ugya­nolyan erős és egyéni énekhangja van, mint amilyen kiváló színészi tehetsége és plasz­tikai sebésze, szimpátiánk az övé. Ahhoz képest, hogy milyen orbitális siker a vocode­­res effekttel megbúbolt címadó kislemezsláger (melynek hatását vélhetően egész évben nyögni fogjuk), az albumra eleddig viszonylag kevés figyelem esett, pedig van rajta még néhány biztos befutó, például az I Will Survive-ot koppintó Strong Enough vagy a Todd Terry keze nyomát viselő Taxi Taxi H­­dzsovi-The Simpsons: The Yellow Album Geffen/BMG Kedves kis semmiség ez a lemez ahhoz a rajzfilmfolyamhoz, azokhoz a hajmeresztően hétköznapi történetekkel operáló epizódokhoz, karakterekhez képest, amit nap mint nap az arcunkba vág a televízió, a Simpson család. De ellentétben a Mézga-lemez bugyuta­­sága és a rajzfilm sziporkái között feszülő áthidalhatatlan különbséggel a Simpsons-le­­mez megbízhatóan hozza a Beavis and Butt-head Soundtrack által már jól bevált fogá­sokat: apró jellemrajzok, duettek sztárokkal, dalok ismert szerzőkkel (Linda Ronstadt, George Clinton, Willie Nelson, Eurythmics), önironikus fricska a Beatles-féle Bors őr­mester-lemezborító alapján. Azonban Homer Simpson pocakjának látványát semmiképp sem pótolja H -bébé- Sven Väth: Six In The Mix EMI Sven Väth Fusion című legutóbbi albuma ugyan kiszámítottan eklektikus volt, de felcsil­lantott némi angolszászos melegséget. Ezen az új lemezen a Fusion hat tétele hallható remix formátumban. Meg az, hogy a germán teendóba szemernyi lélek sem szorult. Kér­dés persze, hogy érdemes-e még ezt számon kérni 11 4RAY C­C E a caroline of ugglas­ sf ülbemás?ó március

Next