Wanted, 1999 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 3. szám

Sajnos a józsefvárosi Művházba is rendszeresen ellátogat­tak a skinheadek, és míg máshol rendesen azon megy a küz­delem, hogy ki játsszon utoljára, ott mindenki elsőnek akart játszani, mert úgy még volt némi esélye, hogy végigjátssza a programot. De volt, hogy hiába játszottunk elsőnek, még az első refrén se ment le, már kitört a tömegverekedés. Amikor a Dezső szabadult a katonaságtól, nyolcvannyolc körül, már halott volt az egész. Iván: Miért, volt még egy jó koncert az FMH-ban, emlékszem. Barangó: Arra viszont én nem emlékszem. Volt olyan kon­cert, amire komplett nem emlékszem. Iván: A Pecsában is játszottatok. Barangó: Az volt a legrosszabb, amire nem emlékszem. Sisso: Mik voltak a legnépszerűbb számok? Barangó: A QSS, a Hazám, a Kézigránát. (Énekmond.) „Azt mondják, hogy legyek kicsit büszkébb magunkra, de utálom a fajtámat és büdös a munka." Iván: (Röhög) Dolgoztál akkoriban? Barangó: A budapesti tanítóképzőre jártam nyolcvankettő­től nyolcvannégyig, a QSS eleje még belelógott a végébe. Aztán Nyíregyházán is szerencsétlenkedtem egy darabig, de onnan ki­rúgtak karvezetésből, amikor a Hej, Vargánét próbáltam három szólamban vezényelni. Aztán a Szikra Lapnyomdába vetődtem. Rupaszov Tamás is ott dolgozott gépmesterként, és már akkor nem tetszett, ahogy elhatározta, hogy a Trottelből nagy zene­kart csinál. Ez a punktól valahogy idegenek tűnt akkoriban. Iván: Tehát még énektanítónak sem váltál be. Barangó: Nem, én igazából semminek sem váltam be, még kocsmatölteléknek is amatőr vagyok, punkénekesnek meg kritikán aluli. A punknak aztán nagyon gyorsan vége lett. Éven­te adtunk talán egy koncertet. Most évente egyet sem adunk, szerintem senki nem kíváncsi ránk. Vannak ilyen fiatal punkok, akikről nem tudom, honnan kerültek elő, meg vannak ilyen magamfajta öregebbek, ezek valószínűleg a csatornából. Na itt volt ez a Trottel-féle jelenség, gyalázzuk még egy csöppet. Ez mozgalmár anarchista házfoglaló, környezetvédő, építő jellgű punk. Pozitív punk. Az meg milyen?________________________ Sisso: Mondd el szépen, hogy most mit csinálsz és hol élsz. Barangó: Munkás élet az enyém, primitív semmittevés. Kor­rektor vagyok és tubázom egész nap. A tubát egy pénteki napon láttam meg egy hangszerboltban. Szép sárgán csillogott a kirakatban. Kiderült, hogy ukrán gyártmány, ezért egy évig nem is nyúltam hozzá, mert féltem, hogy sugároz. István, az Ápolók énekese és szövegírója felköltözött Pestre, és nálam la­kott. Együtt zongorázgattunk, ő látott egy román klarinétot, azt is megvettük a tuba mellé, és rettenetesen berúgtunk. Szeretem a tubát, mert olyan méltóságteljes, gonosz és goromba hangja van. Szerencsére egy műértő nyugdíjas házaspár a szomszédom. Zavartan léptem ki a liftből, mikor megkérdezték, hogy tubán játszom-e, vagy basszusharsonán. Elárultam, hogy tubán. Azóta semmit sem kérdeznek, de mindig barátságosan üdvö­zölnek. A földszinten néhány éve lakott egy cigánycsalád, azok éjfélkor doboltak. A gyerek nem fogta vissza magát, szerette a bő cintányérokat, meg a dús lábdobot. Mióta elköltöztek, én vagyok a public enemy no.1. A gitárt utálom, annál parasztabb hangszer nincs. Sisso: És zenéltek azóta? Barangó: Két éve volt egy koncertünk Miskolcon, ám az a koncert nagyon kimerített. Van egy csellósunk, Eszter meg egy altszaxofonosunk, Péter. István klarinéton, töröksípon ját­szik, billentyűzik és énekel, én tubázom, énekelek. Sötét kama­razenét játszunk. Sisso: Változtak a szövegek és a gondolkodásod a QSS óta? Barangó: A QSS-ban folyamatosan átkozódtam, most viszont teljesen értelmetlenek a szövegek. A változás lényege, hogy például a QSS-ban ilyen szövegekkel kísérleteztem: „Anyagcserezavarunkat új elmélet magyarázza / Vezényszóra ürítünk az össznemzeti latrinákra ” - mintha akartam volna va­lamit mondani. Most ugyanez így hangzik: „Fotuszferbli­­puncspuritán, kriptakórus mája / Álkrokodil nagyon ritkán bicskáját használja" és ezt ugyanolyan intenzitással és ko­molysággal kell az emberek képébe kiabálni. Persze mindez nagyon modoros. A QSS is az volt. Viszont ha létezne egy ilyen dzsentri-punk, én azt kultiválnám. Modorosság modorosság hátán. Ezért szeretem az Ápolókat is. Fényfehér István ugyanis jó érzékkel átkozza Ságvári Endrét vagy épp Verne Gyulát, mert „bevetette kertjét, bár szántani léha / Vagy te is barátom, háromszívű Gyula". AZ A PUNK LÉNYEGE, HOGY A HALL­GATÓ NE TUDJA ELDÖNTENI, KIT MIÉRT SZIDOK. Sisso: Csak alkohollal élsz? Barangó: Az alkoholhoz engem mély, baráti kapcsolat fűz. A májammal sokat beszélgetek, de mostanában annyira unalmas, hogy le kell csapnom a kagylót. Panaszkodik, azt a kefirt még mindig elfelejti, amit reggel eszem meg. Mikor feltű­nően sokat ittam, kilencvenben írtam egy hosszú verset az alkoholról, de egy büdös sorra nem emlékszem, a címe Májrák volt. Van viszont a ráksaláta: „Gyomorrák ol­lója nyisszan / tüdőfürt hull salátámba, / szívrák lüktet izmaimban, / lökdös ere­imben hátra // Sunyit húsomban AIDS-bomba, / öntözgeti kósza vérrák, / bebábo­­zódik gyomromba, / sejtről sejtre szépen szétrág." Sisso: Kiket szeretsz? Barangó: Zenében Tom Waits, költészetben Petri György, prózában Thomas Bernhard a felsőfok. Viszont dicséretes az Exploited naivitása is. Wattie nem fogja fel, hogy elhúzott mellette az idő. Utolsó lemeze annyira primitív, mint a legüresebb gépzene, a technósok meg izzadnak a monotoniáért, amit még számítógéppel sem tudnak olyan üresre csiszolni, mint az Exploited a leghagyományosabb gitár­­basszus-dob-ének megközelítésben. Wattie szövegei is ugyanarról szólnak: a ro­hadt gazdagokról, aki miatt ő szegény. Most, hogy munkáspárti kormány van Angliában, szerintem egyfolytában azon gondolkodik, mitévő legyen. Tekergeti a rádiót, és aktívan félti Kelet-Európát, mert a gonosz Nyugat hagyja elpusztulni ezeket az embereket. Tartja magát a becsületes kapitalistaellenességhez, nagy taréj, ököl a levegőben és kiabál, már ő sem tudja mit. Bucót is azért szeretem, mert egy­folytában azon töri a fejét, kit lehet még bosszantani. Ha más nem marad, arról éne­kel, milyen az igazi virsli, hátha valaki a nem igazi virslit részesíti előnyben. Vajda­sági kedvencem Bada Tibor. Leterítenék elé egy imaszőnyeget, azon heverészve berúghatnánk egyszer. Ahogy ő beszél, az valami olyasmi, mint ha egy vásári szemfényvesztő és egy részeg plébános kvaterkázik a faluvégi kocsmában záróra után. Egy miskolci koncertjén, valamikor tíz éve, egy üres asztal előtt ült a színpadon, mint egy párttitkár. Hosszú percekig nem szólt egy szót sem. Fáradt volt és bizonyára másnapos. Szerintem el is aludt egy csöppet, és azt álmodta, hogy otthon ül a konyhában. A közönség meg türelmesen várt. Meguntam, és bekiabáltam, hogy na, mi lesz már. Felébredt és mesélni kezdett valami ilyesmit. Édesapámmal horgászni mentünk egyszer Újvidéken, de nem fogtunk semmit. Bada technikája, hogy beléd köt, várod, hogy történjen valami, és nem történik semmi. Na, ez az igazi punk. (A szomszéd társaság egyre erősödő és egyre artikulálatlanabb hangon kiabál­ja: Éljenek a Zsil-völgyi bányászok, Zsil-völgye, hajrá Zsil-völgye!) Barangó: Ha most Fényfehér István itt lenne, egyből írnánk egy nagy verset a bányászok ellen vagy mellett. Mindannyian Zsil-völgyiek vagyunk. Sisso: A tablettás bort szereted? Barangó: Nem, de Miskolcon annak idején megittam minden moslékot. Amúgy a Guinnesst szeretem ír whiskyvel. Sisso: Nősülni vagy családot alapítani soha nem akartál? Barangó: Soha, de nagyüzemileg termelem a házasulókat. Aki tőlem elmegy, rögtön férjhez megy. Szerencsére eddig elkerült a gyermekáldás. A macskámat imádom, belemászik a tubába. Olyankor érzem, hogy nehezebb a tuba. Tökéletes partner. Ha megfújom kimegy belőle. Nem érti, mit csinálok. Sisso: Bírod ezt a várost? Barangó: Pestet gyűlölöm, csak jobb híján megyek egyik kocsmából a másikba. Miskolc a világ közepe, közvetlenül London után. Miskolc legfőbb erénye, hogy könnyen össze lehet akadni Gönczi Attilával, aki jó szaxofonos, iszik, és nem érdek­li semmi. Egy darabig játszott az Ápolókban is, de az sem érdekelte. Tele van az a város kósza zsenikkel. Miskolc olyan, mint Oroszország, zseniktől hemzseg, akik ronggyá isszák magukat. Emberek, fordítsátok a szemeteket Miskolc felé! (Röhög.) Miskolcon a Tiszai pályaudvaron sok kocsma van. Átsétálva a Szinva vashídján az egyik oldalon üres telkek, a másik oldalon öt kocsma. Ha túlsétálsz a döghúsokat árusító Hús-hentes-árun, ott van rögtön a Zöld Elefánt, a Hörpi Törpi, a Víg Cimbo­rák, a Lipcsei, így szorosan egymás mellett és olyan vörösbort mérnek, ami lila. Még arra sem adnak, hogy a színe kinézzen valahogy. Mit ad isten, vannak olyan em­berek, akiket még ezekből a kocsmákból is kirúgnak, és van, aki kihozza nekik az utcára a féldecit, és a kurvák az akácfák tövében nagyon csúnyák. Egy haverom azt hitte, hogy a Hörpi Törpi egy alacsony kurva neve. Ez Miskolc, nagyjából. Ha ezt a csekkpontot átlépted, akkor jogosult vagy a belépésre. Bemész az egyetlen villa­mossal a városba, ahol egy utasra két ellenőr jut, és miután ezek megvertek és igazoltattak, leszállhatsz a cityben és a színház mellett megint olyan kocsmák sora­koznak, mint a Déryné és a Thália. Miskolcon arra sem vigyáznak, hogy tíz méter legyen két kocsma között. Bandi, a csokornyakkendős, régi presszópincér, aki szimultán sakkozik a vendégekkel és kiszolgál, tökéletes. És olyan mirelitpult van bazdmeg, ami tele van mignonnal és zizeg. Sisso fotó: Lukács Dávid

Next