Wanted, 1999 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 3. szám

FUundA­llsttterdami Nemzetközi 1999. január 27. - február 7. Jól megjárta velem minden intézmény, amely valaha ösztöndíjat adott nekem. Azt a fél-fél évet Reimsben (Franciaország) és Bradfordban (Anglia) ugyanis nem a pályázatomban megjelölt kutatási témák kutatásával töltöttem, hanem az ország adta kulturális lehetőségek élvezetével, a viszonylag közeli fővárosok kon­certtermeinek és filmszínházainak látogatásával főleg, és rendszeresen megszök­tem minden beszámoló vagy záró dolgozat elől. Lelkiismeret-furdalástól már elő­re gyötörve pályáztam meg tehát azt a szakmai gyakorlatot, melyet a Rotterdami Nemzetközi Filmfesztivál kínál fel minden évben három 30 év alatti szabadúszó filmes újságírónak (akár hiszitek, akár nem, papíron minden fenti kritériumnak megfelelek). Fizetnek repülőjegyet, hotelt, vacsorákat, a sajtókártyára minden mozijegy ingyen van, cserébe cikkeket kérnek a fesztivál napilapjába és website­­jára, meg tudósításokat a fesztiválról a hazai médiában. Lelkiismeret-furdalásom csak nőtt, mikor felhívtak, hogy elnyertem a posztot. Negyven jelentkező volt, két kollégám egy ausztrál lány és egy kanadai fiú (akiről később kiderül, hogy jobban otthon van a kortárs magyar filmben, mint én). A repülőgépen ülve készülök a lélekmelengető élményre, arra, hogy az amszterdami reptéren sofőr vár Mr. Déri táblával, mint a filmeken. Csakhogy felirat és sofőr sehol, öt pecig tart mire előkerül, rossz helyen várt, oda a va­rázs. Egyórás út után Rotterdam, ritka csúnya város. Jól lebombázhatták, azért új mindene, hipermodern építészeti rémtettek mindenfele. A hotelem a köz­ponttól negyedórányira, a fesztiváltérkép legszélén. Egyszer kísérletet teszek, hogy lesétáljak róla: tejfehér semmi vesz körül, csak néhány percig bírom, az­tán visszamenekülök a feltérképezett világba. A hotel a fekete/jamaikai/arab negyedben áll, ez utóbbi kultúrkör ifjainak kedves szórakozása, hogy kettesé­vel összekapaszkodva robogóznak a belvárosban, járművük hangszórójából édes fai muzsikát szórva a rotterdami télbe. Hideg hotelszobámban a helyi Music Box tévéadó legtöbb szavazatot kapó, s ezáltal legtöbbet játszott favo­­ritja is egy Tarkan nevű amorózó és az ő Simarik című slágere. Szerencsére MTV is van, ami abban segít, hogy a napi 4-5-6 film után éjfél felé hazaérve még levezetésként két órán át klipeket nézhessek. Reggel nyolckor egy kis dózis Teletubbies a BBC-n, a reggeli szocializálódás kulcsa, a reggeli után meg a kulcs leadása, és rohanás a kilences pénztárnyitásra, a mozijegyek húsz szá­zalékát ugyanis csak a tárgynapon bocsátják forgalomba - ötven méteres sorokat is látni a Schouwburg központi pénztára előtt. A második naptól kia­lakul a külön sajtósor, de még azt is ki lehet játszani ügyesen. A Schouwburg­­ban találok egy pénzes telefont, amelyről kiderül, hogy nem nyeli el az érmé­ket. Felhívok Magyarországon mindenkit, akit csak tudok, cikkeket egyeztetek a Wanteddel például. Néhány nappal később elterjed a pletyka, hogy van a fesztivál területén egy „ingyentelefon”. Az egyik állami tévé forgatócsoport­ja utánajár a dolognak, épp engem találnak meg, és megkérnek, hadd vegye­nek fel telefonálás közben, amint azon az egzotikus anyanyelvemen beszélek az én egzotikus országodénál. Biharit tudom elérni, így másnap reggel a hol­land tévénézők nagyo­t néznek, mikor az egzotikus telefonáló olyan szavakat kever beszédébe, ho­gy Danzig, Black Crowes, Aphex Twin meg Kyla Shaker. Maga a fesztivál hatalmas, jól olajozott gépezet. Büszkeség tölt el, mikor ki­szúrok a programban négy-öt olyan filmet, amelyet októberben már vetítettünk a Titanic Fesztiválon. Az elmúlt egy év művészfilmterméséből szemelgető válo­gatás láthatóan ugyanazt az ízlést követi, így nem minden alap nélkül való az az analógia, hogy ez a Rotterdami Fesztivál olyan, mint a budapesti Titanic, csak tízszer akkorában, harminc film helyett háromszáz, három mozi helyett tizennégy, négy-öt meghívott külföldi rendező helyett száznál is több. Viszont mindez ugya­núgy tizenegy nap alatt, tehát befogadhatatlan. Csak az négy órámba telik, hogy kiválasszam a vaskos katalógusból azt a kábé negyven filmet, amelyet leginkább látni akarok, majd azokat kisakkozzam a programleporellón: melyiket mikor és melyik moziban nézzem meg úgy, hogy ne üssenek másik filmet, mindegyik sor­ra kerüljön, és egy napra ne nagyon jusson ötnél több. Rotterdamot nem hiába emlegetik a rendezők fesztiváljaként, itt ők a sztár­vendégek, bevezetőt mondhatnak filmjeik vetítése előtt, közönségtalálkozót tart­hatnak utána, a Cinemart nevű alrendezvényen pénzt gründölhetnek következő filmterveikhez, és minden nap 5 és 6 között együtt ihatnak a Central Hotel étter­mében, ahol még a magamfajtákkal is beszédbe elegyedhetnek. A legkúlabb kö­zülük Todd Haynes, a Velvet Goldmine rendezője, aki szőrös dzsekijében olyan, mint egy rocksztár, mondjuk mint Iggy Pop a hetvenes évek végén. Ahogy a rocksztároknak kijár, a közönség felállva tapsolja meg őt, és csak őt, mikor meg­jelenik a teremben filmje előtt. Később összehozok vele egy negyven perces in­terjút a hotelszobájában. Eldicsekszik, hogy nem sokkal azelőtt volt egy Versace divatbemutató, ahol Iggy Pop is fellépett, és a közönségben ott volt Ewan McGre­gor, aki felugrott Iggy mellé a színpadra, és mindketten elővették és lóbálták a farkukat. Márpedig ez a történelmi esemény nem eshetett volna meg, ha nincs Haynes és az ő filmje, melyben Ewan játssza Iggyt. A másik nagy fogásom Larry Clark, a Kölykök rendezője, aki új filmje, a het­venes évek drogos bűnözővilágában játszódó Another Day In Paradise kapcsán jár Rotterdamban. Az interjú végén elmondja, hogy következő filmjét a mai amerikai punkszíntérről tervezi, aztán gondol egyet, és lehoz nekem a szobá­jából egy filmzenecédét (az Another Day...-ben kevésbé ismert hatvanas évek­beli blues- és soul-dolgok szólnak, a rendező értő válogatásában). A fesztivál ideje alatt a mozitermek mindig tele vannak, és a tolmácsgépet hírből sem ismerik. Még egy felirat nélküli skót (stílszerűen: skaut) prolifilmen is telt ház van. Úgy tűnik, itt mindenki beszél angolul. A filmélményeket itt most úgysincs hely részletezni, legyen elég annyi, hogy sok volt belőlük, sok jó, és ha volt köztük egy kis időm, hát átrendeztem a Schouwburgplein fényeit a húsz­méteres hidraulikus darulámpák vezérlőpultjánál állva, hagytam a sirályoknak, hogy elvezessenek a dokkokhoz vagy beültem a fesztiválközpont éttermébe, ahol mindig vadhús volt, és el nem tudtam képzelni, hol lövik őket ebben az országban, talán az állatkertben? szöveg + kép: déli z­s­ol­ti. Most döbbenek rá, hogy máris teljesítettem valamit a pénzemért. Komolyodom tán? ROTTERDAM TOP 10 (­DZS­) Happiness (Todd Solondz) Henry Fool (Hal Hartley) Another Day In Paradise (Larry Clark) Buffalo ’66 (Vincent Gallo) Romance (Catherine Breillat) Sitcom (François Ozon) Rushmore (Wes Anderson) The Acid House (Paul McGuigan) Orohans ÍPater Mullan) /

Next