Wanted, 2000 (6. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 7. szám
Pararomantika ... Jay-Jay Johanson „BÁRCSAK OLYAN LENNE AZ ÉLET, MINT A SVÉD MAGAZINOK” - énekelte annak idején Iggy Pop, de nemrégiben a Divine Comedy is ünnepelte egy dalában Svédországot és a svéd életmód frivolitását. A Divine Comedyvezér Neil Hannon egyébként egy szellemi testvérrel is büszkélkedhet abban a nagy, tiszta, békés és gazdag országban, amely Nagy-Britannián kívül talán az egyetlen stabilan nívós (és sikeres) popexportőr Európában. Azt a bizonyos szellemi testvért Jay-Jay Johansonnak hívják, hasonlít is Neilre, ugyanolyan madárcsontú szőke (mondjuk bő egy fejjel magasabb az észak-ír mókamikinél), ugyanúgy harmincéves, ugyanolyan könnyű kezű, elegáns szerző, hangszerelő és bámulatos hangi adottságokkal rendelkező énekes, és ugyanúgy Scott Walkert tekinti zenei univerzuma sarkcsillagának. Viszont sokkal komolyabban veszi a romantikát. Jasé Johansson (mert ez az igazi neve, két s-sel) egy Skara nevű eldugott svéd kisvárosban cseperedett fel. Apja mániákus dzsesszlemezgyűjtő volt, és az ifjú Johansson kamaszkori lázadása azon a napon ért véget, mikor 14 évesen rádöbbent, hogy ugyanaz a kedvenc énekese, mint apjának: a dzsessztrombitásként híresebb Chet Baker. Addigra Jajé már túl volt sok mindenen. Hétévesen már zongorázott, tízévesen már szaxizott is, és ugyanabban az évben már megvolt az első zenekara (punk), megtanult gitározni és basszusozni, később dobolni, aztán a hiphop ejtette rabul, elég jól szerepelt az ország különféle breaktáncversenyein. Aztán a nyolcvanas évek közepén a Depeche Mode igézetében szintipopzenekart alakított a bátyjával, majd az évtized legvégén egy manchesteri típusú indie-zenekarral nyomult, de közben mindvégig írogatott magának dzsesszdalokat. A kilencvenes évek elején össze is hozott magának egy klasszikus felállású dzsesszzenekart, de úgy érezte valami hiányzik, nem erőltette a dolgot. Közben Stockholmban elvégezte Svédország legjobb művészeti főiskoláját grafikus-tervezői szakon, majd reklámügynökségeknél és különféle újságoknál (köztük az angol ID magazinnál) dolgozott dizájnerként. Épp egy svéd magazin, a Pop szerkesztőségében tartózkodott, mikor 1994 áprilisában megérkezett oda az első Portishead-album, a Dummy lehallgató kazettája - s Jajének akkor és ott megváltozott az élete, rádöbbent, hogy ez az, amit keresett. A Dummyban ugyanis együtt volt minden, amit szeretett: John Barry és Morricone klasszikus filmzenét, egy bizarr retrofuturista - dzsesszt és hiphopot keverő hangszerelés, amiről évek óta álmodott, és egy énekhang félúton kedvenc énekesnői, a Cocteau Twins-es Liz Fraser és Shirley Bassey között! A következő dolga az volt, hogy megpróbálja rávenni a dobost a dzsesszzenekarban, amiben énekelgetett, hogy próbáljon hiphoposan dobolni. Nem vállalta, a többiek is fintorogtak. Jajé (aki ekkor már Jay-Jay Johanson művésznevet használva tervezett magának fiktív lemezborítókat az ötvenes-hatvanas évek stílusában) kirúgta az egész zenekar. Vagy kilépett, ahogy tetszik, a lényeg ugyanaz. Dalszövegeit szorgalmasan feljegyzett álmai alapján író, angolul éneklő hősünk Erik Jansson billentyűs-multiinstrumentalista személyében hamar meglelte az ideális zenei segítőtársat, majd szkreccselő dj-t és ritmusprogramozót is talált magának, és így vette fel Whiskey című első albumát 1996 tavaszán, mely csaknem egy évvel később jelent meg legelőször Franciaországban, Jay-Jay kedvenc országában, ahol az énekes azóta is szupersztárnak számít (csak ott számít annak). Alig 35 perc, a kilenc számból csak hat és félben van ének, de már az is reveláció erejével hat: képzeljük el a Portisheadet egy kifinomult stílusú varieténekessel az élén (de ne olyan easy listening-humoristákra gondoljunk, mint Mike Flowers, hanem Chet Baker, Frank Sinatra és Scott Walker valószínűtlen hibridjére), aki olyasmiket dalol azon a múltbéli hangján, hogy „szólj hát a lányoknak, hogy visszatértem a városba: jobb, ha vigyáznak magukra!”. A lemez még nem teljesen kiforrott, nem homogén anyag, kissé demószerű, de már benne van az isteni szikra, amiből a Tattoo című 1998-as lemezen már stabil csillagszórózás alakul ki, egységes, perfekt hangzás (Jay-Jay ekkor már a maga producere), tombol a romantika. Jay-Jay üldözi a nőt világ nagyvárosain át, de mire utoléri, az már másé. Csábitó érkezik a városba és ellopja a nőjét. Szerelmes nőnek c . mű barátjába, de annak pasija van. Táncolni járnak megszállottan. Szakítottak, de majd csak kiheveri. Kiskatona levelet ír a szerelmének. Baljós hangulat a levegőben. És a csúcspont: a dal, mely egyszerűen a Jay-Jay Johanson címet viseli, s melyben francia rendőrnő hallgatja ki franciául a svéd férfiút, aki angolul válaszol. Neve? Jay-Jay Johanson. Neme? Férfi. Nemzetisége? Svéd vagyok. Kora? 28. Magassága? 188 centi. Súlya? 62 kiló. Foglalkozása? Előadóművész. Családi állapota? Nőtlen. Gyermekei vannak? Nem tudok róluk, hogy lennének. Hol volt szombat este? Mondja, őrmester, nem túl személyes kérdések ezek? Mivel vádolnak egyáltalán? Azzal, hogy elrabolta egy fiatal nő szívét... És mindez olyan zenei köntösben, hogy Serge Gainsbourg ringatózik tőle a sírjában (a női szerepet az Autour de Lucie nevű francia trip-popegyüttes énekesnője, Valérie Leulliot alakítja, akit a múlt havi bourges-i cikkben már emlegettünk). Jay-Jay Johanson idei jelentkezése meghökkentő hangulati váltást hozott: a Keep It A Secret című dalban durva gitárok paráztatnak (Robin Guthrie játssza, aki a Massive Attackhoz csapódó Liz Fraser kilépése után Jay-Jay-t hívta a Cocteau Twinsbe, hogy csináljanak közös számokat, de egyikük sem volt elégedett a végeredménnyel!), a borítón pedig Jay-Jay úgy hever a fürdőszoba padlóján, mint az agyonkéselt Janet Leigh a Psychóban. A Poison című új album sem különb, Jay-Jay ott Norman Bates pszichopata figuráját alakítja a hitchcocki borítófotókon, miközben a Megalázás, Szenvedés, Újra egyedül, Méreg és hasonló címeket viselő dalok is borzongatnak rendesen: szakítás, elhidegülés, kísértés hűtlenségre, para a telefon mellett ülve, menekülés a világ elől, egy magányos vasárnapi apuka, a szerelem méreg, egy gyors numera az erdőben, mintha valami bűntény lenne... A már említett more gitár mellett egyéb újdonságok is akadnak, női vokál, igazi vonósnégyes, sőt egy ál-középkori kórus is, de a melankolikus Jay-Jay Johanson a kezdeti Portishead-parafrázisokból kiindulva mára összetéveszthetetlen, saját hangzást teremtett, amit már alakítgathat, színezhet vagy satírozhat kedvére, az az övé marad. Déri Zsolt