Wanted, 2000 (6. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 1-2. szám
TílLBEmÁS20 WA NT ED Punk’s Not Dead (Nosztalgiahullám, még mindig, bassza meg) The Clash: From Here To Eternity :.. Columbia/Sony Ez is novemberről maradt restanciánk, halogattuk, hogy ráér, mert hát mit is lehetne mondani egy lemezről, amelyik az originális punkok egyik legnagyobbikának legjobb koncertfelvételeit gyűjti össze? Tét nélküli dolog, az öreg ráják berosálnak, talán elkap néhány ifjabb Che Guevara-kitűzős csávót is, aki esetleg hajlandó rájönni, hogy mekkora ciki nejlonmájerség az a RATM. A Clash nem adta be a derekát, nem volt hajlandó belemászni a nagy punk nosztalgiahullámba, még akkor sem bírták összerántani, amikor kilenc éve a Levi'sreklámhoz kölcsönadott Should I Stay or Should I Go listaelső lett, bő nyolc évvel eredeti megjelenése után. Ez a lemez meg már pont akkor jön ki, amikor rég lefutott minden, a nosztalgiahullám utáni nosztalgiahullám is, éppen a kutyát nem érdekli, mi történt 1978 és ’82 között. (Hacsak nem magyarázzuk bele, hogy a Clash-t is a Ricky Martin keltette latinhullám dobta felszínre megint.) Tehát itt ’78 és ’82 közötti koncertfelvételek vannak összegyűjtve, majdhogynem kronologikusan, jönnek az albumok (The Clash, Give ’em Enough Rope, London Calling, Sandinista!, Combat Rock) vezérdalai.. Megcsodálható, megcsodálandó a nyers erő, a rockabilly, a reggae, az agitpop, a dzsessz, az afró, a három akkordos őspunk meg még ki tudja micsoda fantasztikus szintézise. Clash nekem a legkultább kult, a legfontosabb, legnagyobb hatású punkzenekar marad, ilyenformán ne kívánják tőlem, hogy akár egy fél rossz szót is szóljak erre a lemezre. Joe Strummer and the Mescaleros: Rock Art and the X-Ray Style ::: Universal A negyvennyolcadikat taposó Clash-gitáros-énekes legújabb zenekaráról, illetve annak ausztriai koncertjéről Prieger Zsolt írt egy-két bekezdést (Wanted, 1999. október,14-15. oldal) még tavaly, a lemez is akkortájt jött ki, de beletelt kis időbe, míg a szerkesztőségig eljutott. Joe Strummer tehát a Jones Strummer szerző- és énekespár (a punk Lennon-McCartney-ja) ércesebb hangú és balosabb tagja (noha ő a „legmagasabb származású” a Clash nevű garázszenekarban, édesapja diplomata volt), aki az istenért sem akarna egykori cimborájával remnite-olni, állítólag a mai napig sem szívesen fordulnak elő egymás közelében, mindegy, így lesz igazán legenda a legenda. Strummer néhány év hallgatás (közben Pogues-, meg egy kis Black Grape-együttműködés), spanyolországi (óh, az az anarcho lélek!) pihenő után újra zenekart szervezett, fiatal emberekből, persze, és csinálja, amit tud, tehát pontosan ugyanazt, amit abbahagyott a Clash-ben, a hangja még mindig gyönyörű, elszánt, nekikeseredett, a szövegei még mindig radikálpolitikusak és poetikusak, talán több az öregség bennük, persze, a keser, a fanyar, de belefér. Amikor a Tony Adams futballistanyitószám megszólal, már tudja is az ember, hol van: ez a Combat Rock. (Vagy a Cut The Crap?) Minden onnan, ahol abba lett. A hirtelen lelkesedésbe feledkezett punkrajongó csak néhány perc múlva eszmél: a Combat Rock tulajdonképpen nem egy nagy tűz, legalábbis a többi Clash-hez képest, és pláne kénytelen rájönni erre, miután a negyedik Combat Rock-os hangvételű számot hallja... Megáll az idő. Hiába kis újítások, kevés szinti, technós prüntyögés, azért itt a Clash utáni Clash-t halljuk, amelyik tovább haladt azon az úton, amelyet az utolsó két lemez jelölt, és ami, már bocsánat, nagyon is zsákutcának tűnt, vagy legalábbis „lefelé ívelő pályának” (még egy bocsánat), az igazi nagy művek (London Calling, Sandinista) levezetésének. Tehát egy újabb levezető kör. Kellemes kocogás. Néha jól is esik. Strummer rekedtes hangja és elszántsága most is erős és megható, néha nagyon belepörög, és akkor markolja a szívet, a reggae és a funk meg a gitáros keménykedés fúziója is termel néhány emlékezetes harmóniát. Mégis: többet ígér ez a lemez az első pillanatban, mint amennyit teljesít. The Exploited: The Singles Eagle/BMG Wattie papa és az edinburgh-i diszharmónikusok, hamisítatlan és hamisíthatatlan büntetőslágereik (Army Life, Exploited Barmy Army, Troops Of Tomorrow, Punk S Not Dead, satöbbi, satöbbi), vér, szex és erőszak. Nem bírok röhögés nélkül a borítóra nézni, nem csak az irokézfrizurás, a hetvenes évek modorában pózoló fazonok miatt, hanem azért is, mert oda van írva: a lemezt a helyi BMG terjeszti, és hát a helyi BMG minálunk olyan megkérdőjelezhetetlen kulturális értékeknek ad otthont, mint Presser Postabank Gábor, St. Martin G. Kozmix, Soho Party (RIP) stb, stb, szóval már megérte ez az Exploited-lemez. Nosztalgikus egy darab, szó se róla, dehát énnálam ennyiből, megint csak bocsánat, működik. Például apám akkor fenyegetett meg először azzal, hogy kidob otthonról, amikor meglátta a Let’s Start A War borítóját . Harry Klein Misfits: Famous Monsters :.: Roadrunner/Record Express Az 1976 és '83 között létező Misfits az idők folyamán olyan posztumusz legenda lett, hogy az egykori basszista, Jerry Only 1995-ben újra feltámasztotta a nevet, új tagokkal, hiába ellenkezett az egykori dalszerző-énekes, Glenn Danzig. „Elég szánalmas, hogy meg kellett várniuk a punkrevivalt” - summázta a Wanted-interjúban is (97/1-2). Azóta már a második új albumot hozzák ki, az American Psycho (1997) után itt a Famous Monsters, és akár hisszük, akár nem, még mindig találtak ötvenes-hatvanas évekbeli sci-fiket és horrorfilmeket daltémának (Them, Lost In Space), sőt vadiújakat is (Scream), a klasszikus Die Die My Darling helyett meg írtak egy Die Monster Die című dalt (további témák: temetés, boszorkányüldözés, töklámpás, madárijesztő, tüzes pokol, világpusztulás). Még az arcukat is festik, olyan halálfejesre, így legalább nem látszanak Jerry ráncai. A mai tiniknek persze újdonságként eladható mindez, a Misfits-tagokról mintázott akciófigurák már a játékboltokban. A zene: tempós-sikálós „púnk” metál (melyik filmben is mondták azt, hogy „a heavy metal azoknak a fiúknak a zenéje, akik életében az egyetlen nő a mamájuk"?), az eredeti Misfits elvises kriptabája nélkül (na jó, van egy doo-wop szám is, azon legalább vigyorogtam). És mi van a nagy Glenn-nel? Előző „indusztris” lemezének sikertelensége után most egy független kis kiadónál jelentette meg a hatodik Danzigalbumot, 6:66 Satan’s Child címmel, és ezúttal ismét széttorzítózza azt a páratlan hangját, jó szarul szól az egész (az új Misfitsnél még így is nagyságrendekkel többet ér), a borítón meg egy olyan rikító „szörnyes” rajz. Úristen, nőjetek fel! H -dzsekill- Harmonic Movements - Hungarian Harmonica Players of the Anthology 1999 .:. Fonó Records Ha ez valóban Magyarország, akkor itt a helyem! Ez kérem a hazai harmonikás-bluesos színtér válogatáslemeze, sőt annál több. Egyfajta történeti összefoglalás, hiszen a borítóban helyes kis papírt találni Magyar szájharmonika-történet címmel, valamint van itt néhány több évtizedes felvétel is. Előre szégyellem magam, hogy itt nem jut hely minden egyes előadó nevének. Annyira jó. A Deep Fried fergetegesen nyit. Miután lemászom az asztalról, jön a Dr. Walter and the Lawbreakers lelassulása, olyan énekhanggal, mintha egy óceáni úton a hullarészeg kalózkapitány érzékenyülne el és énekelne nekem a régi szép időkről. Ferencziék természetesen nem maradhatnak ki ebből, a legutóbbi Jancsó-film egyik betétdalát hozzák. Bacsek István egy Mayall-feldolgozást egy másfél perc hosszú harmonikaszólóval tálal. Takáts Tamás egy számot a '96-os lemezéről, a Blues Bell egy magyar szövegű, jó dallamú dalocskával érkezik, a Roots klasszikus bluesát pedig nem néznék ki egyetlen amerikai kocsmából sem (már ha léteznek még ilyenek, ugye, Hobo híres útja...). Az egyetlen kivétel a Spo-Dee-O-Dee kávéházi muzsikája, amely szépszép, de annyira finomka, hogy már nem illik ide. Mindegy, ez az egész, így, ahogy van, jó. Megijednék a tökéletességtől, ez így, most Made in Hungary. Tessék dicsekedni vele! A szálinger Hot Jazz Band plays Hungarian ::: szerzői kiadás Hot Jazz Band plays Gershwin ::: szerzői kiadás A budapesti Hot Jazz Band (Wanted 98/6), mely az utóbbi öt évben négy nemzetközi dzsesszversenyről hozta el az első díjat, 1999-ben két albumot is kiadott saját zsebből. Az egyikkel a Gershwin-centenáriumhoz járultak hozzá: a zenekarvezető-trombitás-bendzsós-énekes Bényei Zoltán 19 híres Gershwin-dalt hangszerelt át, Fred Astaire-től, Gene Kellytől, Ella Fitzgeraldtól vagy Sarah Vaughntól ismert klasszikusokat, az I Got Rhythmtől a Summertime-on át a The Man I Love-ig vagy a Someone To Watch Over Me-ig. Ez utóbbi két számot vendégként az imádnivaló hangú Szekeres Adrien énekli, aki feltűnik a másik új HJB-albumon is, mely - A szívemben titokban című 1998-as lemezhez hasonlóan - a két világháború közti magyar daltermésből válogat, Zerkovitz Béla, Eisemann Mihály, Fényes Szabolcs és társaik szerzeményeiből, olyan örökbecsűket, mint a Hamvadó cigarettavég, az Egy tisztes őszes halánték, az Este fess a pesti nő vagy a Kislány, kezeket fel! A Hot Jazz Band virtuóz, összeszokott zenekar - erről élőben is meg lehet bizonyosodni csaknem minden vasárnap a pesti Fat Mo’s kocsmában -, minden számra jut elegendő hangszeres ötlet és az antik énekmanírok teljessé teszik az illúziót, de naftalinszagot nem érzünk, csak azt, hogy a korabeli magyar kommersz mennyire nívós volt, ellentétben azzal, ami most nekünk jut 11 -tenorbendzsó- -vst------ Hiud a 06 90 3M3 ?M3-at' JflMUÁR ) FEBRUÁR 41