Wanted, 2000 (6. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 3. szám
WANTED 40 FULBHmAS20 Culture Club: Don’t Mind It I Do ..: Virgin/EMI Bowie-leszármazott, Malcolm McLaren nevelte Roy George és a fiúk, Jon Moss, Roy Hay és Mikey Craig újra együtt a Culture Clubban. Szép, fáradt utazók egy ezüstszürke álomban. A Hang, a hangzás ugyanolyan édes, mint régen, Boy George és a fiúk még mindig nagyon csinosak és ízlésük sem kopott meg nagyon, de valami nagyon hiányzik a lemezről, a lemez megjelenésének körülményei közül. A világsiker. Amit Boy George a Do You Really Want To Hurt Me idején olyan finom méltósággal tudott meglovagolni. Az energia, amit csak a siker adhat. A Don’t Mind If I Do énekese már nem akarja meghódítani a világot, csak megigazítja sminkjét, szépen felöltözik, szépen énekel. Önmagának, a barátainak, pár idősebb melegnek, akik még emlékeznek rá. A reggae mindig meghatározó eleme volt a Culture Club művészetének, mint ahogy a funk és a country glamour vonala is. Ez a lemez is egy gyönyörűséges reggae-vel kezdődik egy letisztult, szomorú önvallomással: I Just Want To Be Loved, s a tizenöt szám mindegyikében ott tündököl Jamaika. Simogató, lágy, érzékeny popzene ez, amit akkor érdemes feltenni, amikor megjön az, akit már nagyon vártunk és szeretnénk, hogy magányos szobánkban semmi se bántsa. Vattacukorzene, könnyű, habos, bájosan olcsó. Bowie Starman-jének interpretációjában kulminál az összeállítás. Már ezért az egy számért érdemes megvenni a lemezt ! McBusyB Those Bastard Souls: Dept Departure :.: HMK Utazol... Az LSD bélyegecske szép lassan szétolvad a nyelveden. Összegömbölyödve ülsz az ágyon, a padló lassan-lassan leomlik körülötted, az ágy egyik fele már a semmiben, roppan a keret, a matracba kapaszkodsz, a kezed izzad, aztán már nincs semmi, csak a zuhanás marad... És akkor ér véget a Courious state című szám, hogy megnyugtasson egy kicsit, és egy lépcsőre ültessen a Wake Of Your Flood álmodozó vonós- és zongorajátékával. A Dept Departure a memphisi zenekar első igazi stúdióalbuma, és hidd el, megéri bemutatkoznotok egymásnak! Remek ütemben váltakoznak az albumon a balladisztikusabb, melankolikus számok, mint a Has Anybody Seen Her (kicsit az R.E.M.-re emlékeztet), és a glamesebb, ritmusosabb darabok, mint a Courious State, vagy a Sophie Rhodes. De ami a leghangsúlyosabb az albumon, az a dallam... Nem a slágergyanús, nem a pénzszámolgatás, hanem az, amit hallgatni jó Timic Fire and Skill: The Songs Of The Jam ::: Ignition/Sony A szerző a Jam rajongója, a lemez meg egy The Jam tribute-album, úgyhogy egyfelől „jaj de jó, hogy készült egy ilyen...”, ellenben (és másfelől) az eredeti dalok és a feldolgozások összeméricskélése, fokozott fikaveszély. A végeredmény egyáltalán nem rémisztő: ha jól összeszámolom, van nekünk legalább 6 egészen gusztusos felvétel erről a lemezről. A prosztó Liam Gallagher az Ocean Color Scences Steve Graddockkal (és ami a borítóról nem derül ki, Paul Wellerrel) játssza a Carnationt, az Everything But The Girl régi akusztikus önmagát adja az English Rose feldolgozásával, a Buffalo Tom a Going Undergroundot vezeti elő felezett tempóban, a Garbage indusztriál-hitech popot csinál a The Butterfly Collector ből, Ben Harper bluesba mártja a The Modern Worldöt, Noel Gallagher pedig egyszál maga akusztikázza el a gúnyos-szomorkás To Be Someone-t. A többi trekk középszer vagy kaki, a Reef most is zsákutca (pedig az egyik legzseniálisabb Jam-dalt, a That's Entertainmentet játssza), a Beastie Boys easy listeninges, de se füle, se farka, a Gene és a Silversun reprodukál, a Heavy Stereo meg még az eredetinél is retrósabbra veszi a figurát Hener Spain: She Haunts My Dreams ::: Restless/BMG Az egyik legelső - még vadnyugati famintázatos címlapú - Wantedben írtunk a Spanyolország angol nevét viselő Los Angeles-i zenekar The Blue Moods Of Spain című bemutatkozó lemezéről. Charlie Haden dzsesszbőgős fiának, a That Dog-os csajok fivérének, Josh Haden dalszerző-basszista-énekesnek négy évre volt szüksége a második albumhoz, időközben csak Merle Podlewski gitáros maradt mellette az eredeti kvartettből, az új dobos viszont a Beck és az R.E.M. turnézenekarából ismerős Joey Waronker lett, és így hárman rögzítették Svédországban, néhány helyi muzsikus segédletével, szigorúan analóg technikával - ezt a mesterművet. Az első lemezen a számok átlaghossza 6 perc volt, de akadt köztük negyedórás is, míg itt normál popdalhossz uralkodik, dzsesszes, countrys, valceres és bluesos, zömében akusztikus hangulatok keverednek valami teljesen egyéni, elegáns melankóliába, minimalista szomorú-szerelmes szövegekkel és Josh lassú, tárgyilagos, mégis borzongatóan érzelemgazdag énekével. Instant klasszikus! H -dzsosuatri-Eskobar: Until We’re Dead :.. V2/HMK Nevével ellentétben a zenekarnak semmi köze a kokainkereskedelemhez és a jó meleg Kolumbiához, sokkal inkább a hűvös Skandináviához, azon belül is Stockholmhoz. Az Until We’re Dead a zenekar első lemeze, és mondhatni zseniális. Az albumra leginkább a visszafogottság jellemző, de hát nem is énekelnek vidám dolgokról. Kissé melankolikus zene ez, egyszerű minimáldalok két-három gitárral és pici dobbal, erősítők és torzítók nélkül. Hangulatilag teljesen egységes, mindvégig a háztetőkről nézelődő magányos emberke szürke szomorúsága érezhető. Az ének is ennek megfelelően gyengécske és légies, de néha beerősít és akkor leginkább az Ocean Color Scene-t idézi. És nem véletlenül jut ez az eszembe róla, hiszen azok a svéd zenekarok, amelyek útját az Eskobar is végig fogja járni, mint például a Cardigans vagy a Wannabies, számomra mindig elvesztek a Britpop tengerében Hokbe- Crazy Town: The Gift of Game ::: Sony Az ilyesfajta zenéket gondolják egyesek érdekesnek, lázadónak, progresszívnek, egyszóval olyan fiatalos, rockos megmozdulásnak. Ezek az emberek nagy többségben a lemezcégeknél dolgoznak, és azon fáradoznak éjt-nappallá téve, hogy újabb és újabb zenekarokat lőcsöljenek a közönségre. Mostanában, ha rockzenéről van szó, kizárólag reppelő, szkreccselő, három metálriffet nyúzó bandák kerülnek e szakemberek látókörébe. Az angyalok városából származó héttagú (!) Crazy Town bőven megfelel az aktuális elvárásoknak. Erősen VIVA-barát zenéjüktől, és a bőnadrágos, tornacipős, divatos holmikba öltözött srácoktól már nálunk is eldugul a lefolyó. A zenekar tagjai szerintem érzik dögletes középszerűségüket, ezért a rengeteg elektronika és stúdiótrükk, de nálam ezzel sajnos befürödtek. Egy nóta hatott, az is egy Red Hot Chili Peppers-feldolgozás, reppesités (Butterfly), további pozitívumok a jó borító, és az énekes remek tetoválásai . Vic Eleven Hold..: EMI Számomra a világ legnagyobb rejtélyei közé tartozik, amikor egy magyar multikiadó egyszer csak egy olyan produkciónak ad nagylemeznyi lehetőséget, amelyik nem a magyar mainstream farvizén túr előre, amelyikbe nem kotornak bele, nem formálják át, hanem azt mondják, ez így jó, adjuk ki, mert tetszik Hogy a székesfehérvári Eleven Hold esetében nem marketingszempontok vezérelték az EMI-t, az biztos, hogy mi, továbbra is fogalmam sincs. És most itt egy debütáló lemez, amelyről olyan angyalarcú fiatalok muzsikálnak, akik számára mintha nem létező fogalmak lennének azok a szóösszetételek, mint szórakoztatóipar vagy farkastörvény. A hegedű jelenléte, az akusztikus gitár a Les Paul-sounddal keveredve egyszerre idézi egy kelta népzenei elemeket használó és egy poszt-grunge zenekar képét. Mindezt megerősíti az Eleven Hold énekesének, Napanak a jelenléte, akinek énekstílusa, dalszövegei leginkább a Black-Out frontember Kowalskyra emlékeztetnek. Hozzá kell tennem, hogy a Black-Outban pont az ének és a dalszövegek manírjait tartom igen gyenge pontoknak. Nap pedig ezen baki lehetőségeket kerülgeti ki bravúrral, úgy, hogy versnek írt szövegei nem giccsesek-modorosak, énekstílusára pedig nem telepszik Seattle szelleme. Tiszta, őszinte, ártatlan, hiteles, ezeket a szavakat mániákusan kerülöm popzenei termékek esetében, most is félve írom le, féltem őket a nem is távoli jövőtől, illetve attól, vajon megtalálják-e közönségüket 11 -bébé-Nulladik változat: Játékok könyve :.. Szerzői kiadás Ha létezne még a budapesti underground, akkor a Változatot ennek a szcénának talán a második vonalába sorolhatnánk, valahová a Perfect Name magasságába. Ez persze csak feltételes mód, a Játékok könyve viszont nem az. A zenekar első CD-jén az eddig megjelent kazettáikról válogattak a zenészek, a ’92-es első Nulladik változat címűtől egészen a '98-as Csendkapuig, tehát afféle best ofról van itt szó, kérem szépen. Olvastam valahol, hogy a zenéjük rockosodik, megvallom, szerény személyem a válogatás meghallgatása után sem formai, sem tartalmi különbségeket nem fedezett fel a korai és az újabb nóták között. Szoft-dark rock szenvelgő énekkel, kissé patetikus modorban gitáron elővezetve, és itt lehetne sorolni az ihletőket kilószám, Cure-tól egészen a Sexepilig. Ettől még lehetne jó ez a lemez. Viszont az igazi mélység és erő hiányzik a rendkívül hosszú, „mikor lesz már vége?” számokból, melyek közül csak két tűrhetőbbet találok (Felhők közt, Új dal). Na ne ragozzuk, nem hat, és ez a mai farkastörvények közepette nagy baj, bár lehet, hogy ez a srácokat nem nagyon érdekli, megvan a rajongótáboruk, ha megvan, és kész. Persze történhetnek még csodák, de akkor sem hiszem, hogy a tinédzserek tömegei erre a musicra ropják majd a füstösökben a haláltáncot . Vic méRcius 0 Thr Cure - 1 Rollim Band - 2 Khalrd - 3 The Bloodhound Gan$ - M Rourfmk - 5 Fifht Club - 6 ITlacy Grog - 7 Oaiü - B Bailment Jaxx- 9 Kimnouak culture club