Z Magazin, 1997 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1997-02-01 / 2. szám
gyermekeiket. A nép imádta Évát, az egész ország rajongott érte (leszámítva Perón politikai ellenfeleit és saját irigyeit). Mint minden rendes nincstelent segítő személyről, róla is hamar legendák, mítoszok kezdtek terjengeni, így az is érthető, hogy a harminchárom évesen rákban elhunyt (akkor már szentként tisztelt) Evita temetésén hárommillió ember tette végső tiszteletét, és hogy halála, azaz 1952 óta a Vatikánba folyamatosan érkeznek szentté avatását kérelmező levelek. A főszereplő meg a többiek Madonnát a nő érdekelte. A nő, aki a nyomorból hihetetlen elkeseredéssel és elszántsággal a lehető legmagasabbra emelkedett. A nő, akinek útját egyik oldalról irigység, rosszallás, gyalázkodás, a másik oldalról pedig rajongás és üdvrivalgás kísérte. A magányos és kétségekkel teli nő, aki egy országot akart kiemelni az ínségből, és akinek egyedül több hatalom volt a kezében (egy ideig), mint az összes militarista trónkövetelőnek együtt. Rivaldafény, karrier, hatalom, rajongás, botrányok, viták, vágyak, siker... Ismerős? Madonna nem véletlenül mondta Alan Parkernek, hogy Éva Perón szerepét neki találták ki, és hogy senki más nem játszhatja úgy el, mint ő, persze belekerült némi lobbyzásba, amíg a szerepet megkapta. A forgatás előtt aztán Buenos Airesben fejest ugrott Éva Perón életébe. Szerette volna megfejteni mítoszát, s ennek érdekében akkurátusan kikérdezett mindenkit, aki valaha kapcsolatba került Évával (és persze még él), dokumentumfilmeket nézett végig, cikkeket olvasott róla, meglátogatta sírhelyét, sőt, hogy szó ne érje a ház elejét, még kedvenc ételeit is kipróbálta. Ennek tetejébe ráérős napjain az argentin elnöknél még azt is kijárta a produkció nevében, hogy filmezhessenek a Casa Rosada (Perón elnöki háza)erkélyén, ahonnan Éva Perón történelmi jelentőségű beszédeit intézte a néphez. A film két fő mellékszereplője Antonio Banderas, és Jonathan Pryce. Banderas a narrátor Ché szerepét alakítja, és természetesen őt is fűzi néhány korábbi szál az Evitához. Madridban, még kezdő színészként, egy olcsó szobában lakott, melynek szomszédságában volt egy színház, ahol - véletlenül - minden éjjel az Evitát adták. Szegény Banderas pedig kénytelen volt ébren végighallgatni az előadások hangos muzsikáját. „Már régóta a bőröm alatt van az egész darab” - nyilatkozta később jókedvűen. Alan Parker Banderast még a Pedro Almodóvarral készített filmjei (Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélén, Matador, Kötözz meg, és ölelj) idején ismerte és kedvelte meg, s mikor megnézte az Evitához készült szereplőválogatás felvételeit, minden hezitálás nélkül őt választotta. Jonathan Pryce, aki Juan Perónként vonul majd be Hollywood archívumaiba, már letette névjegyét a musicalek világában: a Miss Saigonban szerepelt sokáig nagy sikerrel. Filmszínészként pedig a cannes-i filmfesztiválon elnyerte a legjobbnak járó díjat A festőnő szerelmei Carrington című filmben nyújtott alakításáért, így hárman (illetve Jimmy Naillel kiegészülve, aki Magaldi, az énekes szerepét nyerte el) kezdték meg a film történetének feléneklését tavaly októberben Londonban. És 500, azaz ötszáz stúdióóra leteltével elkészült az Evita teljes soundtrackje. Egy teremben Madonnával A sajtóvetítésre és -tájékoztatóra a Sunset Boulevard-on, Hollywood leghíresebb éshirhedtebb sugárútján kerül sor, a rendezők céhének épületében. Madonna - meglepő módon - mindössze tíz percet késik. Két öltönyös biztonsági gardróbszekrényét illedelmesen az ajtóban hagyja, és könnyedén, természetesen, minden teatralitás nélkül végigsétál a mozitermen, fel a függöny előtti pódiumra. Hosszú, fehér, aranyszövésű kabátot visel, prémgallérral. Mint várható volt, egyáltalán nem látszik rajta, hogy októberben szülte meg gyermekét (akit Lourdes Maria Ciccone Leon névre keresztelt). „Magányos itt fent egyedül” - mondja viccelődve, majd üdvözli a jelenlevőket. Aztán kihasználva azt a néhány másodpercnyi csendet, míg mindenki kicseréli saját elképzelt Madonna-képét egy újabbra, biztosít minket, hogy leánya, köszöni szépen, jól van, és megkér mindenkit, hogy ez egyszer, ha lehet, tartsuk tiszteletben magánéletét, és próbáljunk meg kérdéseinkkel a filmre, a zenére, egyszóval az Evitára koncentrálni. Majd, amint előre is megköszöni, elkezdődik a kérdezz-felelek. Milyen érzés volt elkezdeni a forgatást? Álom- és sorsszerűnek tűnt az egész. Már maga a tény, hogy Argentínában forgatok, hogy annyi minden történik egyszerre... tökéletesnek hatott. Minden negatív élmény, félelem, frusztráció és kimerültség ellenére szerencsésnek éreztem magam. És úgy érzem, hogy Dél-Amerikában nemcsak filmet forgattam, hanem rengeteget tanultam is. Megismertem jó néhány embert, betekintést nyertem egy ország életébe és történelmébe. Mint köztudott, a forgatás nem volt épp problémamentes. Egyszer sem fordult meg a fejedben, hogy összepakolj és hazautazz? Tapasztalván a kezdeti felindult tiltakozást, a személyemre vonatkozó gyalázkodást és megalázó híreszteléseket, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem borultam ki egyszer-kétszer, de rájöttem, hogy csak úgy győzhetek, ha mindezzel nem törődöm, és arra koncentrálok, hogy végigcsináljam azt, amiért odautaztam. Ezenkívül erőt adott az a tudat, hogy Éva Perón számtalanszor érezhette magát hasonló helyzetben Buenos Airesben. Felbátorodván ezen a furcsa egybeesésen, megpróbáltam a rengeteg negatív hatást visszájára fordítani, kreatívan kihasználni, pozitívvá tenni. Tehát a végén még segített is az, hogy nem ment minden simán. Miért érezted, érzed Evita szerepét annyira magadénak? Elsősorban szomorúsága és magánya miatt, de egy sor más dolog is van, amivel azonosulni tudok: apa nélkül nő fel, egy isten háta mögötti kisvárosból felkerül a fővárosba, ahol senkije sincs. Se család, se barátok, nincs hol aludjon, harcol a túlélésért... Aztán később, mikor elér valamit, ellene fordulnak, belerúgnak... A film egyik dalának címe Another Suitcase in Another Hall (Egy újabb uta zótáska egy újabb folyosón). Szinte egynek tűnik a színésznő és a szerep. Hát, igen... a dal, ugye, a felnőttéválásról és az ezzel járó rengeteg csalódásról szól. Még nem felejtettem el azokat az időket, amikor nagy várakozásokkal tele elindultam valahová, vagy nekifogtam valaminek, majd jól pofára estem. Aztán az ember szép lassan megtanul az ilyesmivel szembenézni. Madonna beszédében és viselkedésében van valami egészen ambivalens. Nagyon tisztán, érthetően és lassan beszél, amitől kissé kimértnek, megfontoltnak és egyben magabiztosnak tűnik, ugyanakkor hangja néha egy incselkedő tinédzserlányéhoz hasonló, aki folyton azon töri a fejét, hogyan tudná felhívni magára a figyelmet, miként tudna egy-két csipkelődő megjegyzést úgy elengedni, hogy azzal senkit se bántson meg. Nem feltétlenül élvezi a beszélgetést, ellenben remekül szórakozik. Magát szórakoztatja ugyanis. Olykor cinikusan kihangsúlyoz egy-egy mondatot, előre tudván, hogy azokból holnap világszenzációt farag a sok (most még) megilletődött tollforgató. Madonna nem véletlenül mondta Alan Parkernek, hogy Éva Perón szerepét neki találták ki...