Z Magazin, 1997 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1997-02-01 / 2. szám

gyermekeiket. A nép imádta Évát, az egész ország rajongott érte (leszámítva Perón poli­tikai ellenfeleit és saját irigyeit). Mint minden rendes nincstelent segítő személyről, róla is hamar legendák, míto­szok kezdtek terjengeni, így az is érthető, hogy a harminchárom évesen rákban elhunyt (akkor már szentként tisztelt) Evita temeté­sén hárommillió ember tette végső tisztele­tét, és hogy halála, azaz 1952 óta a Vatikán­ba folyamatosan érkeznek szentté avatását kérelmező levelek. A főszereplő meg a többiek M­adonnát a nő érdekelte. A nő, aki a nyomorból hihetetlen elkeseredéssel és elszántsággal a le­hető legmagasabbra emelke­dett. A nő, akinek útját egyik oldalról irigység, rosszallás, gyalázkodás, a másik oldalról pedig rajongás és üdvrivalgás kísérte. A magányos és kétsé­gekkel teli nő, aki egy orszá­got akart kiemelni az ínségből, és akinek egyedül több hata­lom volt a kezében (egy ideig), mint az összes militarista trónkövetelőnek együtt. Ri­valdafény, karrier, hatalom, rajongás, bot­rányok, viták, vágyak, siker... Ismerős? Madonna nem véletlenül mondta Alan Parkernek, hogy Éva Perón szerepét ne­ki találták ki, és hogy senki más nem játszhatja úgy el, mint ő, persze beleke­rült némi lobbyzásba, amíg a szerepet megkapta. A forgatás előtt aztán Buenos Airesben fejest ugrott Éva Perón életébe. Szerette volna meg­fejteni mítoszát, s ennek érdekében akkurátusan kikér­dezett mindenkit, aki valaha kapcsolatba ke­rült Évával (és persze még él), dokumentum­filmeket nézett végig, cikkeket olvasott róla, meglátogatta sírhelyét, sőt, hogy szó ne érje a ház elejét, még ked­venc ételeit is kipró­bálta. Ennek tetejébe rá­érős napjain az ar­gentin elnöknél még azt is kijárta a produkció nevé­ben, hogy filmez­hessenek a Casa Rosada (Perón el­nöki háza)erké­lyén, ahonnan Éva Perón törté­nelmi jelentősé­gű beszédeit in­tézte a néphez. A film két fő mellékszereplője Antonio Banderas, és Jonathan Pryce. Banderas a narrátor Ché szerepét alakítja, és természetesen őt is fűzi néhány korábbi szál az Evitához. Madridban, még kezdő színészként, egy olcsó szobában lakott, melynek szomszédságában volt egy színház, ahol - véletlenül - minden éjjel az Evitát adták. Szegény Banderas pedig kénytelen volt ébren végighallgatni az előadások han­gos muzsikáját. „Már régóta a bőröm alatt van az egész darab” - nyilatkozta később jó­kedvűen. Alan Parker Banderast még a Pedro Al­­modóvarral készített filmjei (Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélén, Matador, Kö­tözz meg, és ölelj) idején is­merte és kedvelte meg, s mi­kor megnézte az Evitához ké­szült szereplőválogatás felvéte­leit, minden hezitálás nélkül őt választotta. Jonathan Pryce, aki Juan Perónként vonul majd be Hollywood archívumaiba, már letette névjegyét a musicalek világában: a Miss Saigonban szerepelt sokáig nagy sikerrel. Filmszínészként pedig a can­­nes-i filmfesztiválon elnyerte a legjobbnak járó díjat A festőnő szerelmei­­ Carrington című filmben nyújtott alakításáért, így hárman (illetve Jimmy Naillel kiegé­szülve, aki Magaldi, az énekes szerepét nyerte el) kezdték meg a film történetének feléneklését tavaly októberben Londonban. És 500, azaz ötszáz stúdióóra leteltével elké­szült az Evita teljes soundtrackje. Egy teremben Madonnával A sajtóvetítésre és -tájékoztatóra a Sunset Boulevard-on, Hollywood leg­híresebb és­­hirhedtebb sugárútján kerül sor, a rendezők céhének épületében. Madonna - meglepő módon - mind­össze tíz percet késik. Két öltönyös biz­tonsági gardróbszekrényét illedelmesen az ajtóban hagyja, és könnyedén, termé­szetesen, minden teatralitás nélkül vé­gigsétál a mozitermen, fel a függöny előt­ti pódiumra. Hosszú, fehér, aranyszövésű kabátot visel, prémgallérral. Mint várható volt, egyáltalán nem látszik rajta, hogy októberben szülte meg gyermekét (akit Lourdes Maria Ciccone Leon névre ke­resztelt). „Magányos itt fent egyedül” - mondja viccelődve, majd üdvözli a jelenlevőket. Aztán kihasználva azt a néhány másod­­percnyi csendet, míg mindenki kicseréli saját elképzelt Madonna-képét egy újabbra, biztosít minket, hogy leánya, kö­szöni szépen, jól van, és megkér minden­kit, hogy ez egyszer, ha lehet, tartsuk tiszteletben magánéletét, és próbáljunk meg kérdéseinkkel a filmre, a zenére, egyszóval az Evitára koncentrálni. Majd, amint előre is megköszöni, elkezdődik a kérdezz-felelek. Milyen érzés volt elkezdeni a forga­tást? Álom- és sorsszerűnek tűnt az egész. Már maga a tény, hogy Argentínában forgatok, hogy annyi minden történik egyszerre... tö­kéletesnek hatott. Minden negatív élmény, félelem, frusztráció és kimerültség ellenére szerencsésnek éreztem magam. És úgy ér­zem, hogy Dél-Amerikában nemcsak filmet forgattam, hanem rengeteget tanultam is. Megismertem jó néhány embert, betekintést nyertem egy ország életébe és történelmébe. Mint köztudott, a forgatás nem volt épp problémamentes. Egyszer sem for­dult meg a fejedben, hogy összepakolj és hazautazz? Tapasztalván a kezdeti felindult tiltako­zást, a személyemre vonatkozó gyalázkodást és megalázó híreszteléseket, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem borultam ki egy­­szer-kétszer, de rájöttem, hogy csak úgy győzhetek, ha mindezzel nem törődöm, és arra koncentrálok, hogy végigcsináljam azt, amiért odautaztam. Ezenkívül erőt adott az a tudat, hogy Éva Perón számtalanszor érez­hette magát hasonló helyzetben Buenos Ai­resben. Felbátorodván ezen a furcsa egybe­esésen, megpróbáltam a rengeteg negatív hatást visszájára fordítani, kreatívan kihasz­nálni, pozitívvá tenni. Tehát a végén még se­gített is az, hogy nem ment minden simán. Miért érezted, érzed Evita szerepét annyira magadénak? Elsősorban szomorúsága és magánya mi­att, de egy sor más dolog is van, amivel azo­nosulni tudok: apa nélkül nő fel, egy isten háta mögötti kisvárosból felkerül a főváros­ba, ahol senkije sincs. Se család, se barátok, nincs hol aludjon, harcol a túlélésért... Aztán később, mikor elér valamit, ellene fordul­nak, belerúgnak... A film egyik dalának címe Another Suitcase in Another Hall (Egy újabb uta­ zótáska egy újabb folyosón). Szinte egy­nek tűnik a színésznő és a szerep. Hát, igen... a dal, ugye, a felnőttéválásról és az ezzel járó rengeteg csalódásról szól. Még nem felejtettem el azokat az időket, amikor nagy várakozásokkal tele elindultam valahová, vagy nekifogtam valaminek, majd jól pofára estem. Aztán az ember szép las­san megtanul az ilyesmivel szembenézni. Madonna beszédében és viselkedésé­ben van valami egészen ambivalens. Na­gyon tisztán, érthetően és lassan beszél, amitől kissé kimértnek, megfontoltnak és egyben magabiztosnak tűnik, ugyan­akkor hangja néha egy incselkedő tiné­dzserlányéhoz hasonló, aki folyton azon töri a fejét, hogyan tudná felhívni magára a figyelmet, miként tudna egy-két csip­kelődő megjegyzést úgy elengedni, hogy azzal senkit se bántson meg. Nem feltét­lenül élvezi a beszélgetést, ellenben re­mekül szórakozik. Magát szórakoztatja ugyanis. Olykor cinikusan kihangsúlyoz egy-egy mondatot, előre tudván, hogy azokból holnap világszenzációt farag a sok (most még) megilletődött tollforgató. Madonna nem véletlenül mondta Alan Parkernek, hogy Éva Perón szerepét neki találták ki...

Next