Előre, 1956. február (10. évfolyam, 2577-2601. szám)
1956-02-29 / 2601. szám
04 Az SZKP XX. kongresszusa /. V. Kurcsatov elvtárs beszéde (Rövidített szöveg) Elvtársak! Hruscsov elvtárs a Központi Bizottság beszámolójában nagy elismeréssel beszélt a szovjet tudósok munkájáról. Mélységesen hálásak vagyunk a Központi Bizottságnak azért az elismerésért, amely lelkesítőleg hat megfeszített munkánkban. Minden lehetőt megteszünk, hogy méltók legyünk a hős szovjet népnek és nagy kommunista pártjának a tudósok iránt tanúsított szeretetére és nagy bizalmára. (Taps.) Beszédemben a szovjet tudomány egyik legfontosabb területének tevékenységével — az atomenergia terén végzendő munkálatokkal — kívánok foglalkozni. Az elvégzendő munka nagyon nagy, de a mi erőink is megnövekedtek. E munkát egy kis tudós osztag kezdte el, de helyébe ma már a párt nevelte tudósok, mérnökök és építészek hatalmas, a legnehezebb problémák megoldására is képes fiatal serege lépett. Semmi kétség afelől, hogy a szovjet nép az atomenergia békés felhasználása terén nemcsak teljesíteni fogja a hatodik ötéves terv feladatait, de épp úgy, mint az egész ötéves terv tekintetében, túl is fogja szárnyalni. " Az előirányzat szerint az új ötéves terv folyamán mintegy tíz féle típusú, egyenként 50—200.000 kilowatt teljesítményű atommáglyákat építünk. Gyors, lassú és közepes energiájú neutronok alapján működő atommáglyák épülnek grafit-, berillium-nehézvíz- és rendes víz-lassítókkal, gáz-víz és fémhűtéssel. Nagyerejű atommáglyát építünk thórium alapon. A hatodik ötéves tervre vonatkozó kongresszusi irányelvtervezet nemcsak atomerőművek építését irányozza elő. Az irányelvtervezet ezt mondja: „Ki kell bontakozniok a közlekedési célokat szolgáló atomerő-berendezések létesítésére irányuló munkálatoknak. Atomenergiával hajtott jégtörőt kell építeni". Szélesebb utat kell nyitnunk az atomenergia felhasználására a szállításban. Új ötéves tervünk folyamán nagymértékben ki fogjuk szélesíteni az atomerő-berendezések építését nemcsak a jégtörő számára, hanem más hajók, a repülés és a szárazföldi szállítás részére is. Az ötéves terv végéig a Szovjetunió atommáglyáiban előállított rádióaktív elemek mennyisége egyenértékű lesz legalább 10.000 tonna rádiummal. Ha visszagondolunk arra, hogy az atomenergiával kapcsolatos munkák megkezdésekor az egész világon mindöszsze néhány kilogramm rádium létezett, nyilvánvalóvá válik, milyen hatalmas forradalom megy ma végbe a rádióaktív anyagok felhasználása terén. Nagyarányú munkaprogram áll előttünk az atomerőművek és atomerőberendezések építése terén, de a magfizika terén dolgozó szovjet tudósoknak nem szabad tevékenységüket e feladatok megoldására korlátozniuk. Tovább kell fejlesztenünk az elméleti atomtudományt is, hogy alaposan tanulmányozhassuk a jövő technikájának útjait. A szovjet tudósoknak ki kell fürkészniük a természet további titkait, mind messzebbre kell eljutniuk az anyag tulajdonságainak megismerésében. Fel kell fednünk milyen természetű erők tartják össze a protonokat és a neutronokat — az atommag fő alkotó elemeit. Tanulmányoznunk kell a protonok és a neutronok szerkezetét. E célból óriási gyorsítókat kell építeni A párt és a kormány bőkezűen ellátja a tudósokat mindenszükségessel. Az idén például üzembe helyezünk egy nagyerejű gyorsítót, amelynek segítségével a felgyorsított protonok energiája elérheti a 10 milliárd elektronvoltot. E berendezés elektromágnese a legnagyobb az egész világon, súlya 36.000 tonna. Tervezünk még ennél is nagyobb gyorsítókat, amelyek 50 milliárd elektronvolt energiájára képesek felgyorsítani az elemi részecskéket. Az elméleti atom- és magfizikai munkák lehetőséget nyújtottak arra, hogy megtaláljuk az atomenergia békés felhasználásának új útjait, nevezetesen, hogy kísérleteket végezzünk a termo-nukleáris reakciók — szintézis, vagy atomegyesülés — irányítására, ami a tudomány legfontosabb feladata. A termo-nukleáris reakciók irányításának lehetőséget kell nyújtaniuk arra, hogy ne a ritka urán és thérium atommagjában rejlő energiatartalék alapján szabadítsunk fel energiát, hanem a természetben bőségesen található hidrogénnek héliummá való átalakítása útján. E feladatnak, — a legnagyobb és legnagyszerűbb feladatok egyikének — megoldása minden időkre megszabadítaná az emberiséget a létéhez szükséges energiatartalékok gondjától. A hidrogénbombában ezidőszerint meg tudjuk teremteni a feltételeket a hidrogénnak héliummá valóátváltoztatására. Most azonban úgy kell irányítanunk ezt az átalakulást, hogy elkerüljük a robbanást. Mi szovjet tudósok együtt akarunk munkálkodni ennek, az emberiség számára oly nagyjelentőségű kérdésnek a megoldásán a világ valamenynyi országában élő tudósokkal, beleértve az amerikai tudósokat is, akiknek tudományos és technikai eredményeit nagyrabecsüljük. Ahhoz, hogy ez lehetővé váljék, egyetlen dolog szükséges, nevezetesen az, hogy az USA kormánya elfogadja a Szovjetunió javaslatát, az atom- és hidrogénfegyver eltiltására, amiért pártunk oly fáradhatatlanul harcol. Elvtársak ! Szovjet tudósnak lenni nagy boldogságot jelent, mert a szovjet tudósok előtt a szocialista haza javát szolgáló lelkes munka beláthatatlan távlatai tárulnak fel. A szovjet tudósok, éppen úgy, mint az összes szovjet emberek, minden képességüket, egész megfeszített munkájukat a kommunista építés ügyének, a kommunizmusért folyó szüntelen harc ügyének szentelik (Viharos taps). r Értekezlet Washingtonban a nemzetközi atomenergia-ügynökség végleges alapszabályzat-tervezetének kidolgozására WASHINGTON. (Agerpres.) — A TASZSZ jelenti. Február 27-én megkezdte munkáját Washingtonban a nemzetközi atomenergia-ügynökség végleges alapszabályzat-tervezetét kidolgozó értekezlet. Az értekezleten részt vesznek a Szovjetunió, az USA, Anglia, Franciaország, Kanada, Csehszlovákia, Belgium, India, Ausztrália, Brazília, Portugália és a Délafrikai Unió képviselői. Az értekezlet munkálatai zárt üléseken folynak. A Szovjetuniót G. N. Zarubin, a Szovjetunió washingtoni nagykövete képviseli. Heves vita az angol alsóházban A laburista ellenzék élesen bírálja a kormány külpolitikáját — Eden beszéde LONDON. (Agerpres.). A TASZSZ jelenti: Február 27-én este megkezdődött az angol alsóház külügyi vitája. Alfred Rubens laburista képviselő pártja nevében keményen bírálta a kormány külpolitikáját. Robens hangsúlyozta, hogy főleg arra a kérdésre akarja felhívni a figyelmet, hogyan volna biztosítható a kommunista világ és a nem kommunista világ békés együttélése. Robens a továbbiakban kifejtette, hogy az angol kormányt nagy felelősség terheli abban, hogy a genfi négyhatalmi külügyminiszteri értekezleten nem jött létre megegyezés. Rubens hivatkozott ezzel kapcsolatban a Manchester Guardian-re, amely a genfi értekezleten tanúsított angol-amerikai-francia magatartást „cinikusnak és képmutatónak” minősítette és megállapította, hogy ez a magatartás csak zsákutcába vezethet. Az angol kormány állásfoglalása a külügyminiszterek genfi értekezletén — mondotta ezzel kapcsolatban Rubens — eltért Edennek a kormányfők genfi értekezletén tett javaslataitól. „A genfi külügyminiszteri értekezlet sikertelensége nem jelenti azt, hogy nem kell folytatni többé a tárgyalásokat. E sikertelenségnek újabb tárgyalásokra kell ösztönöznie”. A labidista képviselők nagy tapssal fogadták ezeket a szavakat. A német kérdéssel kapcsolatban Rubens kijelentette, hogy e kérdés azért jutott zsákutcába, mert a nyugati hatalmak ragaszkodnak az egyesített Németországnak az Észak-Atlanti katonai szövetségbe való bevonásához. Egy effajta „megoldást” a Szovjetunió nem fogadhatott el és nem is fogadhat el. A középkeleti angol politikát bírálva Robens sejtetni engedte, hogy a bagdadi paktum megkötése a feszültség kiéleződéséhez vezetett ezen a vidéken. A továbbiakban Robens felhívta az alsóház figyelmét arra, hogy a mai nemzetközi helyzetben milyen nagy szerepet töltenek be azok az országok, amelyek nem kívánnak csatlakozni semmilyen katonai csoportosuláshoz. Ezzel kapcsolatban utalt N.Sz. Hruscsov kongresszusi beszédének arra a részére, amely szerint a béke erői jelentősen megnövekedtek, mégpedig annak következtében, hogy a nemzetközi szintéren megjelent az európai és ázsiai békeszerető államoknak egy olyan csoportja, amely a különféle tömböktől való távoltartását tekinti külpolitikája egyik elvének. Ezek az országok, amelyek nem csatlakoztak egyik táborhoz sem — mondotta Rubens —, tagjai az ENSZ-nek, és ha tekintetbe veszszük a Szovjetunió külpolitikáját, akkor megvan a lehetőség arra, hogy a fent említett országok az ENSZ Alapokmányára támaszkodva, közös megegyezési alapot hozzanak létre a keleti és a nyugati országok számára. Rubens annak a meggyőződésének adott kifejezést, hogy ilyenképpen meg lehet majd oldani az európai, a középkeleti és a távolkeleti kérdéseket. Sellwyn Lloyd külügyminiszter válaszában igazolni igyekezett az angol diplomácia irányzatát és ezért támadást intézett a Szovjetunió külpolitikája ellen, amelyet minden alap nélkül agresszív célokkal vádolt meg. Az angol külügyminiszter főleg a középkeleti helyzettel foglalkozott és igyekezett elterelni a figyelmet arról, hogy a bagdadi katonai szerződés megkötése és a különböző utakon a középkeleti országokba irányított fegyverszállítások hozzájárultak a fegyverkezési hajszához és a nemzetközi feszültség fokozásához. Lloyd megismételte azt a propagandacélokat szolgáló állítást, mely szerint Csehszlovákia „rossz szándékúan” járt el, amikor egy kereskedelmi ügylet keretében hajlandónak mutatkozott Egyiptomnak védelmi célokra fegyvereket szállítani. Lloyd a Szovjetunióra próbálta hárítani a felelősséget azért, hogy még nem jutottak megoldásra a német kérdésben és nem hoztak létre megegyezést a fegyverzet csökkentésének és az atomfegyver eltiltásának kérdésében. Hozzátette azonban, hogy az angol kormány „hajlandó bármely kedvező pillanatban tárgyalásokat folytatni az oroszokkal”. Lloyd kijelentette, hogy szerinte a leszerelés nem lehetséges a nemzetközi feszültség enyhülése előtt, de beismerte egyben, hogy a leszerelésre vonatkozó egyezmény előmozdítaná a feszültség enyhítését. Lloyd elhallgatta a Szovjetuniónak a béke és a népek közti kölcsönös bizalom megszilárdítására irányuló számos külpolitikai akcióját. Egyidejűleg kérte, hogy „nem a szavak, hanem a tények alapján ítéljék meg a politikát.” A Lloyd beszédét követő vita során számos képviselő nyomatékosan kérte, hogy az angol kormány politikájával járuljon hozzá tevékenyen a megegyezés létrehozásához a sürgős nemzetközi kérdésekben. Az ülés végén felszólalt Eden miniszterelnök. A német kérdéssel kapcsolatos angol politika tekintetében elhangzott bírálatokra válaszolva Eden kijelentette, hogy a nyugati hatalmak Németország egyesítését sohasem kötötték ahhoz a feltételhez, hogy Németországot be kell vonni a NATO-ba. Eden nem adott magyarázatot arra vonatkozólag, hogy a genfi külügyminiszteri értekezleten az angol küldöttek miért nem voltak hajlandók támogatni egyes javaslatokat, amelyeket előzőleg éppen Eden tett a kormányfők értekezletén (a laburisták a vita során felvetették ezt a kérdést.) Az indokínai kérdéssel kapcsolatban Eden kijelentette, hogy a genfi egyezményben részvevő hatalmak között tárgyalások vannak folyamatban a jövőben foganatosítandó intézkedésekről. A középkeleti helyzetről szólva, Eden kijelentette, hogy a nyugati hatalmak békés rendezést igyekeznek elérni a Közép-Keleten. Eden egyúttal megerősítette, hogy e hatalmak „a háromhatalmi egyezményhez igazodnak” (az USA, Anglia és Franciaország 1950. március 25-i úgynevezett háromhatalmi nyilatkozata — a szerk.) s bejelentette, hogy „a további incidensek kockázatának csökkentésére növelni akarják a semleges övezetekben lévő erőiket.” Eden beszédének további részében kedvező fényben igyekezett feltüntetni Anglia gyarmati politikáját. Azt állította, hogy Anglia általában nem gyarmati hatalom, ilyen ezzel szemben... a Szovjetunió. Eden azon sajnálkozott, hogy Angliának a gyarmati országokkal szemben követett politikája nem talál kellő megértésre. Eden hangsúlyozta, hogy figyelemmel tanulmányozta az SZKP XX. kongresszusának anyagát. „Az a tény, hogy a tavasszal vendégül látunk két szovjet vezető személyiséget— mondotta — szerintem különös kötelezettséggel jár számunkra. Akárcsak mi, ők is azt óhajtják, hogy találkozásunkkor komolyan tárgyaljunk. Hruscsov azt mondotta, hogy véleménye szerint csökkent a háború veszélye s ez a megállapítás minden valószínűség szerint helyes.” Az SZKP XX. kongresszusán elhangzott beszédekben kifejtett tételekre utalva, Eden hozzátette: „Ez sok mindenre mutat s nem utolsó sorban arra, hogy tárgyalnunk kell egymással.” „Világnézeteink merőben ellentétesek, de ez nem ok arra, hogy ne találkozzunk és ne vizsgáljuk meg közösen a kérdéseket.” Edén hangsúlyozta, hogy „az államférfiak feladata a meggyőzés és a közös hang megtalálása”, majd kijelentette: „Ez lesz a mi találkozásunk célja. Remélem, hogy áprilisban, amikor vendégeink ellátogatnak hozzánk, sikerülni fog előmozdítanunk célkitűzéseinket.” Nyugati beismerések Mt okoz gondot a tőkés sajtónak az SZKP XX. kongresszusa után Közel kétheti tanácskozás után szombaton befejezte munkáját a Szovjetunió Kommunista Pártjának huszadik kongresszusa, de a világsajtó kivétel nélkül a legkiemelkedőbb helyeken továbbra is a kongresszusról, a kongresszussal összefüggő kérdésekről ir. ..Hosszú idő óta nem volt esemény, amely ekkora hatással lett volna az egész világra“ — állapítja meg tömören az österreichische Volksstimme, az Osztrák Kommunista Párt lapja. Az összes megvitatott problémák eléggé nem hangsúlyozható nemzetközi jelentősége mellett ez a hatás részben annak az eredménye, hogy a kongresszus — s különösen Hruscsov elvtárs előadói jelentése — mélyrehatóan kielemezte a jelenlegi nemzetközi helyzet legdöntőbb jellegzetességeit, olyan kérdéseket vetett fel és válaszolt meg, amelyek az emberek millióinak legelemibb létérdekeit érintik. Mindenekelőtt a béke és a háború kérdéséről van szó, arról a kérdésről, amely egyaránt foglalkoztat mindenkit, amelyre hozzánk hasonlóan vár pozitív választ a nyugati országok közvéleménye is. Természetes, hogy ilyen körülmények között a nagy tőkés lapok akarva, akaratlan, de kénytelenek voltak bőven foglalkozni a kongresszuson megtár-ftyalt külpolitikai kérdésekkel. S figyeemmel követni kommentárjaikat, annál hasznosabb, minthogy a sorokból és nem utolsó sorban a sorok között világosan kiolvasható növekvő zavarok a szovjet békepolitika következetességével és hatásával szemben-, világosan kiolvasható az a növekvő ellenállás, amely a nyugati vezetőkörök egyes külpolitikai lépéseit mindenütt nyomonköveti, olyannyira, hogy még a „félhivatalosokként“ elkönyvelt lapok is kénytelenek neki hangot adni. Mit ír például az amerikai sajtó ? Felesleges mondani, hogy a legtöbb vezető lap — így a New York Times, a N. Y. Herald Tribune, stb. — célzatosan ferdítve ismertették a kongreszszus munkáját. Buzgóságuk többnyire abban merült ki, hogy torz megvilágításban tálalták az olvasó elé azt a tételt, amely szerint jelenleg nem fatálisan szükségszerűek a háborúk, a társadalmi átalakulások pedig nem feltételezik mindenképpen és mindenütt a véres polgárháborút. Ugyanakkor azonban több helyen bírálják az Egyesült Államok külpolitikájának vezetőit, „dogmatizmussal", „szűklátókörűséggel“ vádolják őket, és felelőssé teszik őket az amerikai diplomáciának az utóbbi években elszenvedett kudarcaiért. Az is figyelemre méltó, hogy számos lap és folyóirat hangsúlyozza az SZKP XX. kongresszusának hatalmas jelentőségét, és figyelmébe ajánlja az amerikai politikusoknak, hogy alaposan tanulmányozzák az elhangzott beszédek vezető elveit. Arról írnak, hogy az Egyesült Államoknak olyan külpolitikát kell kidolgoznia, amely megfelel a megváltozott nemzetközi helyzetnek. Végtelenül jellemző — hogy egyebet ne említsünk — Dorothy Thompsonnak, a washingtoni Star ismert nevű szemleiratáinak cikke. Aki képet akar magának alkotni róla, hogyan kénytelenek elismerő hangon írni a szovjet külpolitikáról a kongresszus fényében még a hivatalos amerikai kommentátorok is, ennek a cikknek az alapján teheti meg a legjobban. A Központi Bizottság beszámolójáról Thompson asszony mindenekelőtt azt állapítja meg, hogy „olyan összefoglalója a szovjet politika eredményeinek, amelyeket senki sem vitathat el... A beszámolóra jellemző magabiztos hangnem és az elemzés megalapozottsága világszerte visszhangot kelt.“ A továbbiakban megjegyzi, hogy a szovjet vezetők „figyelemmel követik és elemzik a világesemények menetét, figyelik, milyen irányban hajlanak a többség érzelmei. Olyan vezetők, akik élére állnak a világon uralkodó tendenciáknak és ösztönzik azokat. Nem igyekeznek társakat és szövetségeseket vásárolni, csak bejelentik, hogy ők társai és szövetségesei azon hatalmas erőknek, amelyek már megvannak, és amelyek — mint beismeri — nem a kommunizmus termékei. Aki csak kicsit is figyelmesen olvassa el a fenti szöveget, az elkerülhetetlenül észre kell hogy vegye a minduntalan sejtetett, de ki nem mondott vádat. Hiszen valósággal hiányzik mondatai után a visszatérő zárójeles megjegyzés: „ellentétben az amerikai kormánnyal", amelyről, hogy csak ennél maradjunk, közismert mint „vásárolja" társait és szövetségeseit. De lássuk tovább, miket sorol Thompson asszony a fent említett hatalmas erőkhöz. Először is a népek nemzeti felszabadító mozgalmát, továbbá ,,az emberek százmillióinak és kormányaiknak azt a törekvését, hogy megszabaduljanak a katonai tömböktől és szövetségesektől" és „az új világháborútól való általános irtózást." Legvégül már hangosan is kifejezést ad elégedetlenségének: Az Egyesült Államok még ez új körülmények között is „úgy cselekszik, mintha semmi sem változott volna". Hiába, bármennyire is keserű ez számukra, az amerikai lapok kénytelenek hangsúlyozni: számolni kell a Szovjetunió erejével és azzal a törekvésével, hogy békében akar élni a többi néppel. És szöges ellentétben az unos untalan hangoztatott (egyébként még mindig visszatérő) szovjetellenes rágalmakkal, a St. Louis-ban megjelenő Post Dispatch most mégiscsak bevallja a maga sajátos fogalmazásával: A Szovjetunióban „a közvélemény határozottan az aktív békepolitikára van hangolva". Zavarában a lap már odáig megy, hogy felfedezi azt a régi igazságot is, amelyről Amerikában egyesek semmiképpen sem akar- ’ nak tudomást venni. „Van egy mozzanat — írja — amellyel mindkét világnak egyet kell értenie, mégpedig az, hogy versengésük békés jellget kell kapjon. Erre az előfeltételre támaszkodva annak idején majd el lehet érni a diplomáciai rendezést." És a St Louis-i Post Disnatch nem áll egyedül. A Business Week, az amerikai üzleti körök lapja öt kontinensen hirhedt szovjetellenes kirohanásairól. Most két rágalom között mégis kénytelen megállapítani, hogy az SZKP Központi Bizottságának beszámolójában „olyan versengő egymás mellett élésről van szó, amely nem zár ki semmiféle politikai vagy gazdasági lehetőséget, olyan harcról, amelynek nem kell feltétlenül világháborúhoz vezetnie abban az esetben, ha a Nyugat tartózkodik a katonai erő alkalmazásától". A Business Week természetesen mindemellett nem tett le arról, hogy a nyugati világot fenyegető állítólagos „szovjet veszéllyel“ riasztgassa olvasóit. De mennyire jellemző, hogy a Szovjetunió békefelhívásait kénytelen „fenyegető" hangnembe öltöztetni. Mert íme, micsoda a „fenyegetés“: N. Sz. Hruscsov előadói beszédében ,ítésznek mutatkozott barátsági egyezmény aláírására az Egyesült Államokkal és figyelmeztetett arra, hogy a Nyugatnak jobb lesz változtatnia hangnemén, s a „fegyverkezzünk" jelszó helyett ,kereskedjünk“ jelszót hangoztatnia". Az amerikai tőkés sajtó kommentátorainak stílusa jellemzi a nyugateurópai burzsoá lapok többségének hírmagyarázatait is, így részletesebben kitérni mindegyikükre, nem érdemes. Elég ha megemlítjük, hogy hol fukarabbul, hol kevésbé fukaron, de sem az angol, sem a francia lapok nem maradhattak adósak a többnyire burkolt, sőt néha nyílt elismeréssel. A Times például a következő nagybetűs címmel ismertette a központi bizottság kongresszusi beszámolóját: „Az együttélés — a szovjet politika alapja... Fennáll a törekvés jobb viszonyok megteremtésére Angliával". A Daily Telegraph ugyanakkor a következő címet adta : „A Szovjetunió kijelenti, hogy a háború nem elkerülhetetlen. .. Az egyetlen megoldás az együttlétezés". A francia Figaro pedig a beszámolóról szóló híradásának címében ugyancsak kiemelte, hogy az „a négy hatalom közti kapcsolatok reális megjavulásának lehetőségéről" beszél. Egy jelenségről azonban föltétlenül meg kell bővebben emlékezni. Mégpedig arról, hogy a kongresszussal kapcsolatban több nyugateurópai polgári lap, amely ez esetben a reálisabban látó körök véleményének adott hangot, sokkal keményebben bírálta a vezetőkörök politikáját, mint amennyire ez általában megszokott volt A legcsattanóbb példa erre a Bonner Aussenpolitischer Korrespondenz-nek a nyugatnémet külügyminisztérium félhivatalosának a cikke. N. Sz. Hruscsov beszámolójának azt a részét kommentálva, amelyben arról van szó, hogy véget kell vetni a fegyverkezési hajszának és biztosítani kell a különböző társadalmi-politikai rendszerű államok békés együttműködését, a cikkíró tartalmilag a következőket mondja: Hruscsov előadói beszédében világosan megállapítja, hogy a hatalmak csak két utat követhetnek: békés együttlétezés és együttműködés -- vagy háború. Az első utat szolgálja a Szovjetunió kétoldalú megnemtámadási, azaz barátsági szerződésekre vonatkozó javaslata. E javaslat elfogadása, megállíthatná a fegyverkezési hajszát. Nyugati részről csak azzal válaszolnak a szovjet javaslatokra, hogy az ENSZ alapszabályai sőt az 1928-as Kellog-paktum már tartalmazza az erőszak, a háborús módszerek alkalmazásáról való lemondást. Ez annyit jelent — folytatja tovább a lap —, hogy az ilyen választ adó emberek nem látják : Moszkva konkréten az 1956-os fegyverkezési hajszára gondol. A Szovjetunió javaslataival segítséget akar nyújtani a lefegyverzéssel foglalkozó nemzetközi diplomáciának, hogy kikerüljön a zsákutcából, amelybe 1955 májusa után került. Ez megfelel a német érdekeknek is. A cikkíró ezután felszólítja a nyugati hatalmakat, hogy vegyék figyelembe azokat a javaslatokat, amelyeket Hruscsov előadói beszédében a leszerelésre és a feszültség enyhítésére vonatkozóan tett, s ugyanakkor annak az aggályának ad kifejezést, hogy „a Német Szövetségi Köztársaság nyugati szövetségesei elengedik a fülük mellett" ezeket a javaslatokat. A cikk végül kereken megállapítja, hogy a NATO politikájával elzárja az utat, amely elvezethetne a Nyugat és Kelet közös akcióprogramjára vonatkozó nemzetközi egyezmény megkötéséhez a fegyverzet csökkentése és az atomfegyver betiltása területén. Mindehhez aligha szükséges kommentár. Éppen ezért végül már csak az amerikai sajtó egyik minapi „szenzációját” elevenítjük fel, Walter Lippmannak, a jól ismert amerikai külpolitikai szakértőnek a múlt héten megjelent dühös kirohanását, az amerikai külpolitika sorozatos kudarcaival kapcsolatban. „A kínai kommunisták győzelme után — írta cikkében — az utóbbi hat hónapban szenvedtük el a legnagyobb és legkomolyabb kudarcot. E balsiker legfőbb oka abban rejlik, hogy a Szovjetunió a genfi értekezlet után új külpolitikát folytatott, mi pedig Genf előtti időszakra jellemző politikánkhoz füvön, egyhelyben topogtunk. Lám, ez az, amiért igen kevéssé valószínű, hogy Franciaországtól és Olaszországtól, Németországtól és Görögországtól kezdve egészen Indiáig, sőt tovább akad egy ország is, amelynek nyugat- és amerikabarát pártjai ne lennének ma kényes helyzetben. Minthogy a washingtoni magas szférákban nincs senki, aki új határozatokat hozna, diplomáciánk mindenütt elkeseredett hátvédharcot vív”. Lippman mindezeket az SZKP XX. kongresszusával kapcsolatban mondja el, de természetesen távolról sem „balról", távolról sem lényegében támadja az amerikai külpolitikát. Felismeri viszont, hogy a nyílt erőszakot hirdető és alkalmazó politika tökéletesen lejáratta magát a Szovjetunió békepolitikájával szemben, amelyet ő „fenyegető provokációnak" nevez, s ha csak valamelyes rokonszenvre is akar találni, kizárólag úgy lehetséges, ha „lemond sok olyasmiről, amit itt eltökélten támogatunk” Amit ajánl, az ,j, jelentős arányú tőkekivitel", továbbá, hogy „ne ragaszkodjanak a katonai feltételekhez", ,sie szankcionálják a politikai semlegességet" ne követeljék más országoktól, hogy „magukévá tegyék a szabad kezdeményezés amerikai rendszerének összes elveit". Lippman tehát végül is egyetlen megoldást lát, magyarán azt ajánlja, hogy Amerika vesse el a régi módszereket, vezessen be újakat, s mintegy békés versenyben szálljon síkra a Szovjetunióval, a világ rokonszenvéért. Mondani is felesleges, kár ennél ékesszólóbb közvetett beismerését keresni annak, hogy a Szovjetunió népszerűsége az egész világon milyen óriásira növekedett. Ami pedig a javasolt új módszereket illeti, a szovjet államférfiak már nem egyszer ajánlották őket az amerikai vezetők figyelmébe. Szükségszerűségükre — úgy látszik — már a tengeren túl is kezdenek mind többen rádöbbenni. GALL ANDRÁS EJL O II E Konzervatív «prosperitás* A londoni «Derl/y Herald' február 18-i számából (A laburista Daily Herald az alábbiakban ismerteti véleményét a konzervatív kormány nemrégen bejelentett új gazdasági intézkedéseiről). ...A tömegeknek természetesen áldozatokat kell hozniok. MacMillan megint elsősorban a háziasszonyokra hárítja a válság következményeit, őket sújtja a legsúlyosabban. A kenyér és a tej drágulása 38 millió angol fonttal növeli a háztartások fenntartási költségeit. Csupán e két cikk további 1 százalékkal drágítja az életet. A pénzügyminiszternek az alsóházban bejelentett többi megszorító intézkedése is csak arra jó, hogy még inkább növelje a létfenntartási kiadásokat. A részletfizetésre történő eladások korlátozása mindenkit sújt, aki új otthont akar alapítani. Nehezebb helyzetben vannak, mint bármikor azok az emberek, akik nyugdíjukból próbálnak megélni. De a pénzügyminiszter intézkedései közül egyik sem szolgálja azt a célt, amire tényleg szükségünk van: a fényűzési cikkek behozatalának csökkentését és a létfenntartásunk szempontjából olyannyira fontos árukivitel ösztönzését. Semmi sem tartóztathatja fel a béremelések szükségességét vagy az erre irányuló nyomást. A kormány nem hajlandó tervgazdálkodást folytatni. Előnyben részesíti a konzervatívok hagyományos politikáját, amely röviden így fejezhető ki: előbb fellendülés, aztán csőd. A hagyományos konzervatív politika nem egyeztethető össze a munkaerők teljes foglalkoztatottságának politikájával. MacMillan intézkedései válság-költségvetés felé viszik az országot. És valóban, erre kerül majd sor áprilisban. Addigra az Eden-kormány négy költségvetése lesz mögöttünk: egy költségvetés az úgynevezett „prosperitás” jegyében, és három válságköltségvetés. Milyen sok rosszat hozhat az országnak a „prosperitás” a konzervatívok uralma alatt? Súlyos veszteség érte a román színművészetet. A február 27-ről 28-ra virradó éjjel hosszas szenvedés után, 63 éves korában elhunyt Nicolae Baltateanu népművész. Igazi művész, igazi honpolgár volt, a szó legteljesebb értelmében. Nicolae Baltateanu, a Román Munkáspárt tagja, össze tudta egyeztetni művészi hivatását a társadalmi tevékenységgel, nagy tehetségét, egész munkaerejét a nép kulturális felemelkedésének szolgálatába állította. Nicolae Baltateanu ■ 1893 november 26-án született, a Craiova tartományi Greci községben. Turnu Severinben végezte középiskolai tanulmányait, majd beiratkozott a színművészeti főiskolára, amelyet 1916-ban végzett el. 1918-ban a bukaresti Nemzeti Színházhoz szerződött, majd később rövid ideig tagja volt a Bulandra-házaspár vezetése alatt álló színiegyüttesnek. 1923-ban N. Baltáteanu ismét viszszatért a Nemzeti Színházhoz. Nicolae Báltáteanu magas művészi színvonalú alakításai révén méltán sorakozik nagy elődei — Grigore Manolescu, Constantin Nottara, Aristide Demetriad — mellé. Tőlük vette át és gazdagította a román színpadi művészet realista hagyományát. Kiváló színjátszó képességével, szerepeinek elmélyült tanulmányozásával, páratlan szakmai tudásával Báltáteanu olyan jellemeket keltett életre a színpadon, amelyek minden bizonnyal a művészi alakítás példaképeiként maradnak fenn a román színjátszás történetében. Nicolae Baltateanut rendkívüli érdemeiért, magas színvonalú művészetéért s felejthetetlen alakításaiért a Román Népköztársaság népművésze címmel tüntették ki. Megkapta a Munka Érdemrend első fokozatát és állami díjjal jutalmazták. Kortársai és széles nézőközönsége szeretettel övezte és nagyra értékelte művészetét. Mindannyian híven megőrzik Nicolae Báltáteanunak, az embernek és a művésznek felejthetetlen emlékét. Nicolae Báltáteanu aranybetűkkel írta be nevét a román színjátszás történetébe. Sied Alexandrescu, Costache Antoniu, Marcel Anghelescu, Natasa Alexandra, Niky Atanasiu, Lucia Sturza-Bulandra, Stefan Braborescu, Aura Buzescu, Radu Beligan, N. Brancomir, Aurel Baranga, G. Caliboreanu, G. Ciprian, Al. Critico, Jules Cazaban, Marietta Deculescu, Toma Dimitriu, M. Davidoglu, Victor Eftimiu, Maria Filotti, Al. Finti, Ion Fintesteanu, Beate Fredanov, Moni Ghelerter, Aurel Ghitescu, Al. Giugaru, Al. Ghibericon, Ion Iancovescu, Al. Kiritescu, Kovács György, Ion Manolescu, V. Maximilian, Agepsina Macri Eftimiu, Vasile Moldovanu, A. Pop Martian, Vlad Mugur, Camil Petrescu, Irina Roichiteanu, Marieta Sadova, Constantin Sincu, Ion Sahighian, Marioara Voiculescu, George Vraca, V. Valentineanu. Dulles az amerikai sajtó bírálatának kereszttüzében NEW YORK (Agerpres). A TASZSZ jelenti: Az amerikai lapok számos hírmagyarázója továbbra is erősen bírálja Dulles külügyminiszternek a szenátus külügyi bizottságában mondott beszédét. Az Alsop fivérek — a New York Herald Tribune hírmagyarázói — nevetségesnek minősítik Dullesnek azt az állítását, hogy a Szovjetunió külpolitikája „kudarcot szenvedett”, minthogy ezt egyáltalán nem igazolják a nemzetközi élet reális tényei. „Ezeket az állításokat nem hiszik el még Dulles saját nagykövetei sem — írják Alsopék, nem hiszi el még a külügyminisztérium felsőbb fórumainak egyetlen képviselője sem, egy-két háziembere kivételével, akik mindent elhisznek, ami az ő érdeküket szolgálja. S végül, nem hiszi ezeket az állításokat főbb szövetségeseink egyetlen vezetője sem”. Higgins, ugyanennek a lapnak a tudósítója megállapítja, hogy az amerikai kormány tagjainak többsége sem ért egyet Dullesnek azzal a kijelentésével, hogy a Szovjetunió „vereséget szenvedett” és ezért vizsgálta felül politikáját. „Az orosz kérdések szakértőinek túlnyomó többsége nem vereséget lát a jelenlegi szovjet taktikában, hanem az újabb gazdasági és katonai erő jelét, a Szovjetunió fokozódó önbizalmát saját erejében”– írja a többi között a tudósító. Egyre feszültebb a helyzet Algériában Véres összetűzések a felszabadító mozgalom harcosai és a francia csapatok között PÁRIZS (Agerpres). Algériában egyre feszültebbé válik a helyzet. Sajtójelentések szerint az ország több részében véres összetűzésre került sor a felszabadító mozgalom harcosai és a francia csapatok között. Február 26-án Szidi-Aisiban és más helységekben voltak összetűzések. Oránban a francia rendőrség sortüzet nyitott a muzulmán tüntetőkre. Több ember meghalt, sokan megsebesültek. Mint a lapok írják, a partizánegységek igen gyakran kelepcébe csalják a francia járőröket. A l’Humanité kiemeli, hogy ha a francia kormánykörök folytatják a gyarmati elnyomás politikáját, a háború kiterjedhet egész Algériára. Újabb katonai egységek Algériába küldésével csak megnehezítik a kérdés megoldását. Több jobboldali lap azonban azt követeli, hogy Algériában olyan politikát folytassanak, amely „szavatolja Franciaország jelenlétét" ebben az országban. A L’Aurore szerint ezt egyebek között a francia hadsereg tudná garantálni. A lap nyíltan követeli, hogy tegyenek újabb „katonai erőfeszítéseket” Algériában. Guy Holtet rádióbeszéde az algériai kérdésről anyaország és Algéria lakosságához.” A miniszterelnök azt hangoztatta, hogy „Franciaország elismeri és tiszteletben tartja Algéria perszonálisát, s hogy Algériát ezután is elválaszthatatlan kapcsolat fűzi Franciaországhoz”, majd kijelentette, hogy „ami Algéria végső statútumát illeti, a francia kormány tárgyalni fog az algériai nép megválasztandó képviselőivel". Guy Mollet hozzáfűzte, hogy „a kormány akciói arra irányulnak, hogy lehetővé tegyék ezeket a választásokat, amelyek csakis nyugalomban, egy megbékélt Algériában tarthatók meg”. Ezután kifejtette, hogy „a kormány fogadalmához híven haladéktalanul intézkedéseket tesz a gazdasági és társadalmi haladás és bizonyos közigazgatási reformok végrehajtása érdekében”. Guy Mollet elismételte, hogy a kormány Algéria kérdésében „rendkívüli felhatalmazásokat” kér a nemzetgyűléstől, mert erre „okvetlenül szüksége van". Ezután az Algériában élő franciákhoz intézve szavait ,a miniszterelnök a kormány nevében garantálta nekik ez országban lévő javaik és jogaik megvédését. Hangsúlyozta, hogy „a kormányzó kérésére a kormány máris megtette az első lépéseket biztonságuk megóvása érdekében”. Az algériai muzulmán lakossághoz szólva, Guy Mollet az ellenállási harc megszüntetését kérte, leszögezve, hogy „a harcok megszüntetését követő három hónapon belül” megtartják a választásokat. A France Presse hírügynökség szerint Guy Mollet azzal fenyegetőzött, hogy ha az algériaiak nem vetnek véget az ellenállásnak, „Franciaország kénytelen lesz mozgósítani összes erőforrásait, hogy minden eszközzel biztosítsa a lakosság biztonságát”. Guy Mollet beszédének végén kijelentette: „Franciaország békét akar, s fel akarja építeni Algériában a franciák és muzulmánok szabad, testvéri közösségét". PÁRIZS (Agerpres). — Guy Mollet, a francia minisztertanács elnöke február 28-án beszédet mondott, amelyet az összes francia rádióállomások közvetítettek. „Ezekben a súlyos pillanatokban, amikor Algéria és Franciaország sorsa kockán forog — mondotta Guy Mollet — a kormány felkért, hogy intézzek ünnepélyes nyilatkozatot az ■zerkesztOség Ga kiadóhivatal: Bukaraat, Plata Sctotell Nr. 1. — Telefon 7.4*.*9. — Előfizetések a postahivataloknál, levélhordóknál te a vállalatok önkéntes lapterjesztőinél. — Nyomdai Combinatul poligrafie Cana Sctntell „I. V. Stalin"* 1966. február 29. «erde Sanghajban múzeumba került az utolsó két riksa Sanghajban múzeumba került a két utolsó riksa. A riksát, ezt a Japánból származó közlekedési eszközt, amely 1874-ben kezdett meghonosodni Kínában, ma már nem használják. A felszabadulás előtt Sanghajban 5 ezer riksa és 7 ezer kuli volt. A felszabadulás után egyre több gépjárművet helyeztek forgalomba. A kormány hozzásegítette a kulikat, hogy más foglalkozást találjanak. Sokan közülük gépkocsivezetők, szakmunkások vagy mezőgazdasági munkások lettek. A hajléktalan idős kulikat otthonokban helyezték el. — ——— JAX STAS — 8452 - 52