Előre, 1971. június (25. évfolyam, 7328-7353. szám)

1971-06-10 / 7336. szám

ELŐRE 2. oldal S A PROVINCIALIZMUS (NEHÉZ)VIZEIN­ okszor nevetünk egy-egy jó viccen, adomást. Aki nem álszent, teheti. Ne­vetésünk tisztít, szétzi­lálja előttünk az élet indákkal átszőtt bozót­ját. Egy-egy vicc sokszor azért jó, mert magába sűríti azt, ami részle­tesen, hosszú lére eresztve — lany­ha, közérdektelen, unalmas. Egy viccből épp ezért sosem ír­nék regényt. Még kisregényt sem. S lám csak, mintha Fodor Sándor né­zőpontomat osztaná : egy jó, utazás­­unalmát­ űző anekdotából sem re­gényt, sem kisregényt nem írt, csak egy fantasztikusan tudományos tör­ténetet. * Ami külön vicc (akar len­ni)... Érezte-e a műfajjal járó veszélye­ket vagy sem, erről meg lehetne kérdezni a szerzőt. Hogy mégsem teszem, annak oka van, mégpedig nyomós : az, hogy a könyv megje­lent, vásárolni, sőt­­ olvasni lehet, majd feltenni a könyvespolcra, az utánunk következőknek. déli vidék az, amit Fodor elénk tár. A város : ismerős. Déja vu, déja . lu... Franciául mondom, mert Clodi­­rherle kísérlete jár a könyv fölött. , Chevalier mester vérbő, szélesen áradó mesélőkedve, humora és sza­tirikus hajlandósága kicsit régecskén megteremtette már azt az alapot, amelyről nézve az effajta próbálko­zások ugyancsak­­ „megmérettetnek“ s ha valahol laza, nyikorgó az eresz­ték, bizony­­ könnyűnek találtat­nak. Nem kívánok egyebet az olvasó­tól, csak hasonlítsa össze a­ Nehéz­vizet a Clochmerle-sorozattal, mi­heztartás végett. Ugyanaz a fogan­tatás, ugyanaz a derűs, csipkelődő mosolygás mindkét oldalon, csak­hogy Chevalier inkább a szórakoz­tatás mestere, míg Fodort súlyos problémákkal jelentkező írónak tartjuk. Ez nem jelenti azt, hogy ko­moly társadalmi mondanivalóval el­jegyzett író nem lazíthat, nem cse­rélheti fel alkalomadtán fegyvereit, s a szórakoztatás álcájában ugyan­olyan súllyal és közérdekkel verje el a port (ha mosolyog, akkor is) az emberi ferdeségeken, a tudatlansá­gon, a fedezet nélküli kivagyisá­gon... Fodor Sándor most lazított , jól tette. De nem tartotta be a játék­­szabályokat. Hosszú lére eresztve részletezett el egy anekdotát és lám, az irodalmi élet udvariasan fogadta­­ a szatírát ! Érdekes : nem nehéz a kritikákban fellelni (azokban sem, amelyek előző könyvéről, a Büdös­gödörről íródtak) a kelletlenséget, az őszintétlenség feszélyezettségét, a k­endőzés szándékát — nehogy az is­tenért megsértsünk egy irodalmi dí­jas írót ! Talán csak én érzem így s enyém az egész felelősség terhe, amiért kimondtam. Ám vállalom, mert az írónak s önmagunknak ár­tunk azzal, ha félszavakkal dicsér­jük, bosszúságunkat szakállunkba dörmögve, angol udvariassággal re­­cenzáljuk egy-két sikerületlen mun­káját. Miért ne nézzünk (nézzen) szembe a kudarcokkal ? Még ha a kelleténél súlyosabban hangzik is az igazság ? Úgy érzem, a provin­cializmus elleni harcot hazai magyar irodalmunkban itt kell kezdenünk, s nem holmi fantasztikusan tudomá­nyos történetek haloványan szatiri­kus bemondásaival és szójátékaival. Valljuk be : a clochmerle-i vizel­de, majd a fürdő körüli felhajtás és kirajzolódó kórkép élvezetesebb, hi­telesebb, leleplezőbb, mint a Nehéz­víz sietősen fölkent, kölcsönvett, fa­kó színfoltjai. Úgy illene hát : ha a Forrás sorozat valamely szerzőjére oly könnyen rámondjuk, hogy hazai Apollinaire, Kafka vagy mifene, ak­kor vegyünk mély lélegzetet s je­lentsük ki férfiasan azt is : hazai Chevalier-ünk még nincs. Provincializmus­a még van. A Nehézvíz ellenére is. Cseke Gábor m­űvelődés A MUZSIKA NAPJAI TEMESVÁRON Május végén zajlottak le a két­évenként megrendezésre kerülő TEMESVÁRI ZENEI NAPOK. A város művészeti életében oly jelentős rendezvénysorozat, akár­csak két évvel ezelőtti első kia­dása, bővelkedett igazi''zenei cse-­ megékben, visszhangot'' ke­dő­ be-­­­mutatókban és jó hangverse­nyekben. A nyolc nap műsora gazdag, változatos és sokoldal volt. Szimfonikus hangversenyek, kamara- és kórusestek, balett- és operaelőadások tették a II. TEMESVÁRI ZENEI NAPOKat vonzóvá és érdekessé. Talán túl tarkára sikeredett ez alkalommal is a műsor, az egyes interpretá­lások között nagyok voltak a színvonalbeli eltérések, időnként pedig túlzsúfolt volt a program. Ennek ellenére, ha még halvá­nyan is, de kezdett körvonala­zódni egy sajátos arcél. Az elkö­vetkező rendezvénysorozatoktól e folyamat kiteljesítését, várjuk. Elvárásainkat így foglalnánk össze : a Zenei Napokon biztosít­sanak következetesen dobogót a hazai és főleg a bánáti szerzők műveinek avatott, magasszintű bemutatására ; teremtsenek le­hetőséget a helyi erők és tehet­ségek erőteljes felvonulására, a fiatal előadók és együttesek sze­replésére , legyen ez a fesztivál frissen végzett hazai előadómű­vész-jelöltek indulásának fóru­ma. A három hazai konzervatórium képviselőinek hangversenye — Ágoston András hegedűművész Kolozsvárról, Mihaela Constan­tin zongoraművész lakiból és Va­lentin Hirsu csellista Bukarestből érkezett , amelyet Nicolae Bo­­boc érdemes művész vezényelt, arról győzött meg, hogy az effaj­ta vetélkedő szélesebb alapokra való helyezése feltétlenül üdvös lenne. Neves hazai művészek és együttesek léptek fel a muzsika nyolc napja alatt a Bega-parti vá­rosban. Két koncertet adott a világhírű Madrigál-kórus, Marin Constantin vezetésével. A fő­városi Román Opera A sevillai borbély című Rossini-operával vendégszerepelt. Az opera szín­padán, illetve a hangversenypó­diumon Dan Iordachescu és Martha Kessler magánénekesek léptek fel. Rudolf Kerer szovjet és Hans Graf osztrák zongora­­művész, Marion Davies amerikai gordonkaművész, továbbá Ardui­­no Zamarának, a milánói Scala magánénekesének a jelenléte a temesvári fesztiválnak súlyt és rangot kölcsönzött. Természete­sen több hazai és külföldi előa­dóművész, együttes meghívása és szerepeltetése, s a szélesebbkorű­ hírverés, a TEMESVÁRI ZENEI NAPOKnak csak használt volna. Jelentős eseménynek számított Mircea Hoiric I. szimfóniájának, valamint Ovidiu Manole Maiast­­ra című operájának eredeti be­mutatója. A két temesvári zene­szerzőt valósággal ünnepelték. A Bega-parti város művészi életé­nek gazdagodását, fejlődési pers­pektíváját mutatta az Opera kí­sérleti színpadának, a Chore­­stúdiónak a modern balett-előa­dása. Különösen nagy sikert ara­tott Alexander Schneider Frank Martin zenéjére írt koreográfiá­ja Valkay Ferenc, Doina Fleseriu és Claudiu Lupu tökéletes előa­dásában, Molnár Zoltán varázs­latos körfüggönye előtt. A Remus Georgescu vezetésével működő kamarazenekarnak és szólistájá­nak, Alexandru Gufunak a hang­versenye a kétkedőket arról is meggyőzte, hogy a város nem szűkölködik tehetséges alkotó és előadói egyéniségekben. Nem értjük viszont, miért kellett a helybeli Opera tíz éven át re­pertoáron tartott előadásait — a leghétköznapibb szereposztásban — a fesztivál műsorába iktatni ? Azt sem, miért jelentkezett régi, ismert műsorával a Bánátus Filharmónia kórusa ? Emellett néhány előadást alkalmatlan idő­pontban tartottak — példa erre a végzős előadók bemutatkozása —, ami jórészt oka annak, hogy néhány koncerten, előadáson ugyancsak gyérszámú volt a kö­zönség. Ezzel olyan visszatérő problémákhoz érkeztünk el, amin pedig már az ügyesebb, körülte­kintőbb szervezés, is segített vol­na. És főleg az, hogy csupán ese­ményszámba menő előadásoknak adtak volna helyet a nagy célki­tűzésekkel beindított fesztivál műsorán. Ferencz Piroska Aurora Paraschiv és Valkay Ferenc KÖNYVEK Fodor Sándor új könyvét többen provincializmus-ellenes írásnak tart­ják. Ám megdöbbentem, hogy egyet­len olyan kritikát sem olvastam, amely kimutatta volna, a könyvből kiindulva bizonyította volna a vidé­kiesség Nehézvíz-beli rajzának hite­lességét, hatékonyságát és időszerű­ségét. Olvastam viszont olyan bírá­­­latot, melynek szerzője oldalakon át bizonygatta általában a provincia­lizmus rákfenéjének , áldatlanságait, a kicsinység, a törpeség ágálásának nevetséges korszerűtlenségét. Hogy mindebből mi az, ami meg­van a Nehézvízben, azt nehezen, tud­nám elmondani! Másolj sem, tudták. Talán — meséljem a tartalmát ? De hiszen nemcsak az olvasók, a kriti­kusok is megköveznének ezért !... A Korobal-nemzetség talmi dicsősége és mondvacsinált, ambicionált „zse­nialitása“, a megnevezetlen kisvá­ros egész addigi életét fölfokozni látszó, állítólagos nehézvíz-forrás, a körülötte bonyolódó mulatságos tör­ténetek és életképek füzére kevés oly lehetőséget nyújt a bírálónak, hogy a szatírának vélt írás éleit, szúróeszközeit, savát és­ borsát, filo­zofikus mélységeit, általánosító ere­jét stb. kitapinthassa. A képzeletbeli város, sajnos, valahol az anekdoták klisé-világában létezik. Gondjaiban nehezen ismerhetünk nemcsak vala­mely létező kisvárosunk problémái­ra, de egyetlen olyan kisvároséra is, amely ha másként nem, legalább a provincializmus ürügyén ad valamit magára. Ám mégsem látatlan, hold­•) FODOR SÁNDOR: Nehéz­víz. Kriterion Könyvkiadó, Bu­karest, 1971. VENDÉGJÁTÉK Szombaton, június 12.-én kezdi meg fővárosi turnéját a nevezetes Theatre de la Cité de Villeurbane (Lyon), egyszerűbben : Roger Planchon szín­háza. Néhány évvel ezelőtt a társulat Moliére Dandin Györgyével és egy szellemes Három testőr paródiával vendégszerepelt országunkban. Mosta­ni vendégjátékuk műsorán Moliére- től a Tartuffe szerepel, s egy doku­mentum-montázs az 1879-es nagy francia forradalomról, Piros-fehér­­kék címmel, melynek szerzője és ren­dezője Roger Planchon. A Tartuffe-öt is ő rendezte, s a címszerepet alakít­ja. A sikeres temesvári bemutatko­zás, illetve bukaresti vendégszereplé­sük után turnéjukat Iași-ban fejezik be. Mi mindent kell tennünk!? A nyelvben éppen úgy kiala­kultak ún. „mindenes" szavak, mint az élet más területén a „mindenes"-ek, akik nélkül az élet nem folynék (talán) a ren­des mederben. S noha számos ilyen párhuzamot figyelhetünk meg, mégsem kezelhetjük azo­nos módon őket. Egy gazdaság­ban például — úgy gondolom — csaknem elképzelhetetlen az élet akadálymentes menetele egy ún. „mindenes“ nélkül, aki va­lóban mindenben segíthet. Más a „mindenes“ helye és „érté­ke“ — mondjuk — egy szakmai munkaközösségben, ahol bizony ma már nehéz mindenesnek, mindenhez értőnek lenni. Más területeken szintén be­szélhetnénk „mindenes"-ekről, de mindezek különböznének a nyelvbeli „mi­ndenes“-ektől, az ún. mindenes szavaktól. Minde­nes szónak azt nevezem, amely átveszi vagy átvette — nagyrészt kényelemszeretetből — számos más, hasonló jelentésű társának ANYANYELVÜNK a szerepét, de ez a szerepválla­lás nem kívánatos, fölösleges. Különösen az igék között gya­kori ez a jelenség, de névszók­ban is megfigyelhető. Ez utób­bira egyetlen példát idéznék. Nem írott, hanem beszélt nyelvi elem : az izé. Amikor valakinek nem jut hirtelen eszébe vala­mely név, ezt veszi elő „rak­tárából". Az igék között a csinál említ­hető elsőként mint „mindenes". Magam azonban a tesz-nek a hasonló „elterebélyesedéséről" mondanék ezúttal néhány szót. A két ige, a csinál meg a tesz egyébként nem állítható e tekin­tetben fenntartás nélkül párhu­zamba. Nem pedig amiatt, mert a tesz fölösleges körülírások lét­rehozásában „mindenes“, a csi­nál ebben a szerepben ritka. Mutatóban a következő két példát idézem. Mindkettő tipiku­san mai jelenség :. „A Kínai NK Külügyminisztériumának egyik szóvivőjét felhatalmazták, hogy tegyen figyelmeztetést e katonai provokációval kapcsolatban“ és Ammanban „A hatóságok sürgős intézkedéseket tettek a lakosság megsegítésére". A körülírásos formát az első esetben — talán — annak köszönhetjük, hogy a szöveg kapjon némiképpen sze­mélytelen színezetet. Ha ugyanis helyette a figyelmeztesse fölszó­lító módú igealakot iktatták vol­na a szövegbe, meg kellett volna mondani pontosan, hogy kit fi­gyelmeztessen. Ez pedig „kissé"­ támadó színezetű lett volna. De megoldhatta volna a hír szer­kesztője másként is ezt a kér­dést, ha a figyelmeztessen, ugyancsak általánosságra utaló, ugyancsak személytelen jellegű szóalakot használja. Ugyanazt mondta volna — és nem fölös körülírással — mint az eredeti. Az intézkedéseket tettek he­lyett pedig a sürgősen intézked­tek többet mondott volna, éppen mert határozottabb. Ezúttal még­sem gondolhatunk arra, hogy a hír megszerkesztője személyte­lenné akarta volna tenni a ható­ságokat. Ez a forma tehát még kevésbé „védhető". Mindezt nem tennünk kell, hanem figyelmeztetnünk, illető­leg intézkednünk kell. Ebben már benne van a megtétel tar­talom a tesz ige nélkül is. Gálffy Mózes SPÖRT m SPORT # SPORT # SPORT # SPORT # SPORT » SPORT # SPOR1 Befejeződött az izgalmasnak egy­általán nem mondható vízilabda bajnokság tavaszi fordulója, a Di­namo kényelmesen megszerezte az első helyet. A vasutasok elleni talál­kozója valamelyes harcot hozott, de a Rapid új tagjai még nem szoktak eléggé össze a régiekkel, s így a fi­úk nem szoríthatták meg komo­lyabban a bajnok­jelöltet. Az utolsó forduló sem hozott meg­lepetést, s az eredmények mellett a színvonal is olyan volt, mint a Di­namo sportcsarnok úszómedencéjé­nek vize: „langyos“.­­ Ezeken a ta­lálkozókon is bebizonyosodott, hogy a klubcsapatok legjobbjai a bajnok­ságban távolról sem nyújtanak olyan teljesítményt, mint a válogatottban — jegyezte meg beszélgetésünk so­rán Anatol Grinjescu edző. A magyarázat végtelen egyszerű: a bajnokság, a Steaua vízilabda szakosztályának feloszlatása óta, lé­nyegében két csapat (Dinamo és Ra­pid) között zajlik le. Köztük és a többiek között jelentős színvonal­­különbség van, még a megerősített Progresul sem tudott felzárkózni az élvonalba, a vidéki együttesek pedig főként statiszta szerepet töltenek be a bajnokságban.­­ Nagyon megle­pett a Kolozsvári Vointa gyenge szereplése, időnkénti lagymatag já­téka — hangsúlyozta a válogatott VÍZILABDA edzője. Az az érzésem, kissé bekép­zelt lett a csapat, pedig a tavalyi negyedik hely ösztönzést kellett vol­na hogy jelentsen számára. Teljesen érthetetlen, hogy a több vízilabda csapattal, megfelelő úszó­medencével rendelkező Kolozsvár miért nem tud egy reprezentatív e­­gyüttest kiállítani? Tegyük hozzá: a nagy hagyományokkal rendelkező Temesvárnak miért nincs egy jó ü­­tőképes, rangos csapata? De ideso­rolhatnánk Marosvásárhelyt is. A Circulnak ugyancsak méltóbban kel­lene képviselnie Nagyvárad vízilabda sportját. A bajnokság tavaszi fordulója nem hozta meg a vízilabda számára na­­gyon óhajtott és szükséges megúju­lást. De a jövőre nézve, melyek a ki­látások?­­­ kérdeztem Aurel Zahany­tól, a Dinamo játékosától, aki vasár­nap mondott búcsút együttesének és a bajnokságnak. „Biztatóak, jók —­­válaszolta habozás nélkül a neves já­tékos. — A csapatok zöme bátran fiatalított az utóbbi időben. Bartolo­meu, Slaver, Fülöp, Mirea Radu, Co­­cora, Rus Viorel és még nagyon so­kan jó alkatú játékosok, gyors úszók, szeretnek vízilabdázni, csak sokat kell őket játszatni, hogy rutint sze­rezzenek." Az új nemzedék felsora­koztatásával és a vidéki csapatok­ megerősítésével bizonyára megélén­kül a bajnokság. Ez pedig minden­képpen vízilabdánk ügyét szolgálja. Szekeres Lajos KÉT CSAPAT ÉS A TÖBBI TELEX - TELEX • Sorsoltak a labdarúgó Románia Kupa torna elődöntőjére. A párosítá­sok: Bukaresti Metolul — Bukaresti Di­namó és Kolozsvári Universitatea — Steaua. A kettős mérkőzések időpont­ja: június 16, illetve június 23. Az elől szereplő csapatok első mérkőzésüket otthonukban játsz­­szák. Ugyanazon az ülésen a Román Labdarúgó Szövetség Fegyelmi Bi­zottsága Dan Coet, a Bukaresti Ra­pid hátvédjét két fordulóra felfüg­gesztette, míg Dumitrut megrovásban részesítette • Gyengén szerepeltek céllövőink Románia nemzetközi baj­nokságának harmadik napján. Vala­mennyien várakozáson aluli eredmé­nyeket értek el. A szovjet verseny­zők ezúttal is jó formában voltak, újabb két bajnoki címet nyertek. Kü­lönösen Kira Bojko eredménye figye­lemre méltó: a szovjet céllövő a 3x20 tüzeléses sportpuskában 581 pon­tot szerzett, ami hat ponttal jobb a világcsúcsnál. MEGJELENT A FALVAK DOLGOZÓ NÉPE június 9.-i száma A TARTALOMBÓL : • Fordulat Kövenden — König Miklós cikke • Erdővidék, Vargyas — Dr. Nagy Miklós riportja • Kétarcú falu — Zágoni Attil­a írása • Éltető szülőföld — Kiss Károly ny. tanító cikke • A kopjafáktól — a gázkötőkig; Ifj. Sütő Béla — a népművé­szet oktatója ; Id. Sütő Béla — az utolsó házi festékkészítő — Cseke Péter riportjai • Ahol szívügy a falumúzeum —­ Gazda Klára írása • Társasbál — Máthé Ferenc (Ilonka) írása • Belterjes tyúktenyésztés a ház­­tájon — Lőrinczi László szak­cikke • Miért kutatjuk a világűrt ? — Nemes Zoltán tudománynép­szerűsítő cikke • Egy gyászvitéz­ rövid története Hajas István jegyzete • Az elmúlt hét — Gáli András külpolitikai összefoglalója ÁLLANDÓ ROVATOK , • Tévé­műsor • Időjárás • Kronosport • Baromfi­­udvar SZEMBESZEGÜLÉS A DÍEIBÁBKERGEEISSEE A formai keresés igénye, amely már fárasztóvá teszi a nyugat-euró­pai avantgard-filmeket, hiányzik az amerikai alkotókból. Ők még telje­sen otthon érzik magukat a feszes dramaturgiájú, éles konfliktusú, „hagyományos“ struktúrában, amely azonban egy korszakon át a sem­­mitmondás, vagy a langyos féligaz­ságok formai köntöse volt, s most telítődik újra egyre töményebb tar­talommal. Ez a „most“, mondjuk a Majompertől számítható. Az 1929—34-es nagy gazdasági válság sokrétű témaköréből olyas­mit ragad ki Sidney Pollack fur­csa, körülményes című filmje — tartalmilag leghívebben talán így fordíthatnánk: Ugye, még a lovak­nak is kijár a kegyelemdöfés ? —, ami az amerikai társadalom általá­nos válságát, az életforma, a gon­dolkodásmód, a közszellem nagy belső konfliktusát jelképezi. A sze­rencse, a manipulált szenzáció, a sportszerű hajsza, a rekordmánia, a sikeres kiugrás álmát leplezi le. Izgalmasabb ez a film, mint az azo­nos korszakról szóló Megveszteget­hetetlenek a tévében, és lázítóbb hatású, mintha közvetlenül társa­dalmi akciót, mondjuk sztrájkot, tüntetést ábrázolna. Pollack filmje elgondolkoztat, cselekvésre, állás­­foglalásra késztet. S bár szerkezete alapjában klasszikusan zárt és fe­szes, természetesen talál bele az időfelbontás, a gondolat - és lá­tomástársítás, az olykor lassított felvétellel is operáló tudatos ritmus­­váltás is. Egy maratoni táncverseny az, amelyen az amerikai lét és tudat rákdiagnózisát mutatja ki a film. Óránként tízperces szü­netekkel, éjjel-nappal megszakí­tás nélkül kell táncolni addig, míg egy híján minden pár ki­dől. A díj ezerötszáz dollár. Ver­seny közben napi hétszeri étkezés. Van, aki ezért vállalja (például a földönfutóvá lett két fiatal paraszt, bár az asszony gyereket vár). Van, aki... Ne részletezzük. Félelmetes és lenyűgöző arcképcsarnok tűnik e­­lénk. A tánc­maratont időnként tízperces futóverseny szakítja félbe. A három utolsó párt mindig kise­lejtezik. A szörnyű küszködést kö­zelképben filmezik, hogy az arcok­ról lássuk, mint vadul el az emberi természet, s csap fel a gyűlölködés azok között, akik öt perccel előbb, még összetartoztak. Minden művészi kifejezőeszköz a kihívást szolgálja ebben a filmben. Az elcsépelt hollywoodi revü-bár­­gyúságok teljes kelléktára, a csillo­gás, a zene, a „keep-smiling“, mind FILMEK a saját ellentétébe vált át. Semmi egyébbel nem lehet így elborzasz­­tani a nézőt. A szurkolás izgalma, amely alól nem tudjuk kivonni ma­gunkat, nyomasztó és ijesztő lesz, a néző megutálja önmagát, mert ön­kéntelenül szurkolnia kell a fősze­replő párnak, holott egyformán ki­szolgáltatott áldozat mindenik ver­senyző. Az érdekes az, hogy a sok egyénien megrajzolt figura között éppen a férfi főszereplő, az érzé­keny, de mafla, akaratgyenge Bob (Michael Sarazzine), a tipikus ame­rikai átlagfiú — szenved leginkább egyéniséghiányban. A kemény rea­lizmussal megrajzolt gazdag arc­képcsarnokból viszont kiugrik, szin­te kiáltva, egy arc :­a Jane Fondáé. Aki a Hajszában látta tavaly, kor­rektnek, hibátlannak, de épp olyan­nak, mint a többi, azt gondolhatta : ez sem több, mint egy világsztár lánya, s ezért nyílt meg előtte az út a nagy szerepek felé, amelyeket más tán inkább megérdemelne. A mostani Jane Fonda egészen más. Megdöbbentően érett, eredeti szí­nésznő. Végletekig feszült, kemény­­vonású arcával, túltágult szemével, mindvégig szordinósan, halk hangon beszélve, maga a tiltakozás. A bele nem nyugvás. A lázadás. A kivéte­lesség. Aminek szükségképp le kell itt törnie. Már előre magában hord­ja a tragédiát, épp azért, mert nem akar alkalmazkodni, engedelmes­kedni. Ő az, aki átlagon felül szí­vós és erős akaratú, tehát nyerhet­ne, de a finis előtt visszalép, mert belelátott a kártyákba. Sajnos, tisz­taságában és józanságában is épp­oly kegyetlen, mint a körülmények, amelyek ellen lázad. Sidney Pollack filmjében gyógyító szándékkal utasítja el a szépítést, az idealizálást. Jane Fonda egyéni­sége, jelenléte ebben a filmben pe­dig maga a szembeszegülés a déli­­bábkergetéssel. Halász Anna Maratoni táncverseny. A díj ezerötszáz dollár 1971. JÚNIUS 10., csütörtök: RÖVIDESEN MEGINDUL NÉPSZERŰNEK REMÉLT SOROZATUNK az ELŐRE Kiskönyvtár, AMELY • SZÍNVONALAS • HASZNOS • ÍZLÉSES KIÁLLÍTÁSÚ • OLCSÓ szépirodalmi és közhasznú munkákat kínál az olvasók legszélesebb rétegeinek AZ 5-ös VILLA (Folytatás az 1. oldalról) nem minden évben megfordult itt, amióta beíratták az általá­nosba. Szünet van. Kisétálnak a gyer­mekek az épület elé, az új mun­kák miatt kissé összezsugorodott udvarra. Ragyog a nap, nyária­­san meleg a levegő, de az erdő is felkínálja árnyékát. Csopor­tokba szakadoznak a gyermekek. Itt, az új környezetben, a kö­zös szülőfalu vagy szülőváros barátkoztató tényező. Mert ha egy-egy helységből többen is vannak a csoportban, azok ha­marabb összemelegednek, még ha különböző iskolákba, vagy osztályokba is járnak otthon, így a három somosdi is. Vagy a konstancaiak. Aki pedig egye­dül jött valahonnan, lassan csat­lakozik valamelyik baráti kör­höz. Beltecki Irina román és törté­nelem szakos tanárnővel beszél­getünk a másik szünetben. — Hány éve tanít itt ? — Már tizenegy éve. — Azelőtt ? — Nagybáródon dolgoztam. — Akkor van összehasonlítási alapja... — A kívülállók, tanárkollégá­im, mondjuk, akik bent taníta­nak a városban, úgy vélik, hogy könnyű a mi dolgunk. Mi tud­juk, hogy nehezebb. Kezdjem mindjárt a betegségekkel. Ezek a gyermekek fáradékonyak­. Többen közülük, éppen egészsé­gi állapotuk miatt, már otthon sokat mulasztottak. Ez az egyik dolog. A másik: mivel különbö­ző helységekből jöttek, különbö­ző fejezetekig jutottak a tan­anyagokban, más-más módsze­rekkel dolgozó tanerők kezéből kerültek ki. Emiatt, habár a tan­menetet, mint minden iskolában, mi is kidolgozzuk már évkezdés előtt, mindig változtatni kell rajta, csoportonként módosítani. Úgy kell tanítanunk, hogy meg­találjuk azt a bizonyos „közös nevezőt" — más szóval itt is nyernie kell minden tanulónak. Tantárgyanként néhány óra arra megy rá, hogy az anyag elsajá­tításában egyazon pontról indul­hasson tovább minden gyermek. Nehézség aztán, hogy a tanórák csak negyven percesek, s az is, hogy nem ismerjük a tanulókat, s mire közelebb kerülünk hozzá­juk, már lejár a kezelési idő, s a munkánk velük. Volt az elmúlt években Govorán egy tanácsko­zása a szanatoriális iskolákban oktató tanerőknek. Ott az a vé­lemény, sőt elhatározásféle szü­letett, hogy a gyermekeknek mi ne adjunk érdemjegyeket. Nem tudom, miért követelik ezt mé­gis meg tőlünk? A gyermek az új környezetben másként visel­kedik, s nekünk igazi; képessé­geiket lényegében nincs időnk megismerni. . Melléfoghatunk megítélésükben. Sok tanuló még az ellenőrzőjét sem hozza el, ami támpont lehetne számunkra. — Milyen általában a felkér­szültségük? — Azt nem állíthatom, hogy általában gyengébbek, mint az egészségesek. Azt viszont tapasz­taltam tizenegy év alatt, hogy helységenként — elsősorban vá­rosainkra gondolok — nagyon el­térő a gyermekek felkészültsége. Ismerkedem a 100 gyermek átmeneti iskolájával, otthoná­val, a tantermekkel, az ebédlő­vel, a klubhelyiséggel, a három ágyas kis szobákkal, a négyszög­letű nagy emeleti terasszal, ame­lyet fák koronáinak zöldje övez, s ahol a gépi berendezést mel­lőzve, természetes forrásból le­het nyerni a csodálatos ibolyán­túli sugarakat, ha felhőtlen az ég. Ismerkedem a hellyel, amely háromhetenként fogadja a cso­portokat, az ötös villával, amely a beteg gyermekekről való gon­doskodásunk sok-sok példája közül az egyik. De nem hagyhatok szó nélkül dolgokat, amelyek bántóan ki­­rívóak: a falakról itt-ott málla­dozik a vakolat, a földszinti fo­lyosón rongyos a polivinilsző­­nyeg, a bútorzat általában ósdi és rozoga. Láttam törött széke­ket, hallottam,, hogy az ágyak is össze-összerogynak. És nem értem, miért kell szakadozott vásznú giccses mázolmányokat a falon tartani? Mert leltári tár­gyak? Ha már azok, akkor va­lami raktárban jobban meg le­het őket őrizni, s ott legalább nem rontanák a gyermekek ízlé­sét. Mert iskola is az ötös villa — tehát esztétikai nevelés is fo­lyik itt... Ezeket az utolsó sorokat a „gazda" (jelenleg a turisztikai kirendeltség) figyelmébe ajánlom — a gyermekek érdekében... APRÓHIRDETÉSEK A NAGYVÁRADI TRICOTEXTIL szövetkezet megrendelésre készít különböző méretű, különböző mintájú paplant a szövetkezet vagy a megrendelő anyagából. Forduljon bizalommal szövetkeze­tünk alábbi, nagyváradi egysé­geihez: Republicii körút 21 szám, Avram láncú utca 3 szám. (1991) VASKERÍTÉS és vaskapu (beton­lappal) készítését vállalja magá­nosok részére a marosvásárhelyi CONSTRUCTORUL kisipari szö­vetkezet. Kedvező árak előnyös fizetési feltételek (részletfizetés). Az érdeklődők rendeléseikkel for­duljanak a szövetkezet központ­jához: Marosvásárhely, Lapulna utca 6 szám, telefon 30 046 vagy 14 542, ahol részletes felvilágosí­tást is nyújtanak. (1989) A SEPSISZENTGYÖRGYI építő­­szerelő vállalat alkalmaz : ácso­kat, fűtő- és vízvezeték szerelőket, szakképzetlen munkásokat föld­munkára. Ingyenes szállást, 40 ki­lométer körzeten belül vasúti, il­letve autóbusz-bérletet, étkezést pedig fizetés ellenében a vállalat biztosít. Bővebb felvilágosítást a vállalat munkaszervezési osztálya nyújt . Sepsiszentgyörgy, Strand utca 5 szám, telefon: 12­46. (1987) ÁLLAMI ÉS KERESKEDELMI vál­lalatok figyelmébe! A szatmár Május 1 Helyiipari Kombinát meg­rendelésre, kiutalás nélkül, szál­lít, különböző szállító kis kocsi­kat, fémtargoncákat, szállító sza­lagokat, anyagtárolásra használt konténereket, fémállványokat, fémágyakat és különböző fém­szekrényeket. Bővebb felvilágosí­tással kereskedelmi osztályunk szolgál: Satu-Mare, str. Digului nr. 4, telefon 13754. (1980)

Next