Romániai Magyar Szó, 1992. február (4. évfolyam, 643-666. szám)
1992-02-01 / 643-644. szám
Égő gyertyákkal keretekben Február 2-án Jézus bemutatását ünnepli a kereszténység. Az ünnep magyar neve GYERTYASZENTELŐ BOLDOGASSZONY, Mária ünnepre utal, de az ünnep központja a gyermek Jézus. Róla vall Lukács evangéliuma elbeszélése szerint az öreg Simeon, aki Jézusról hirdeti: „világosság a pogányok megvilágosítására“ (Lk ev. II. 32) Ehhez kapcsolódik a gyertyaszentelés. Az égő gyertya végig kíséri a katolikus és keleti egyházak híveinek egész életét: keresztelés, elsőáldozás, szentmisék, esküvő, temetés szertartásain gyertyák lobognak s Jézus jelenlétét hirdetik. Emlékeztetnek arra, hogy Jézus keresztel, Jézus tér be az elsőáldozó szívébe, Jézus mutatja be a szentmiseáldozatot, Jézus áldja meg a házasokat és a földi élet végén, a világ világossága vár reánk. Nem kell az angol bölcselővel elsiratnunk: „Kétségekben éltem, bizonytalanságban halok meg, nem tudom hová megyek “ Gyertyák égnek akkor is, amikor az evangéliumokból Jézus tanítását olvassák az ünnepélyes szentmiséken, mert Jézus tanít és igazít el az „út, igazság és élet“ nagy kérdéseiben. Ezekre nem tud választ adni sem természettudomány, sem politikai hatalom. Még a bölcselet is csak halvány mécsesként tapogatózik. Jézus eljövetele napkelte volt, napnyugtát nem ismer. Az egész életúton biztosan vezeti azokat, akik tanítását hittel követik. Ha elnyomással is kell számolniok, nem a gyűlölet fegyvereivel lépnek fel, s még emberi, politikai jogaikért is kezükben égő gyertyákkal tudnak küzdeni. Erre ad reményt Jézus ígérete: „AKI KÖVET, NEM JÁR TÖBBÉ SÖTÉTSÉGBEN, HANEM ÖVÉ LESZ AZ ÉLET VILÁGOSSÁGA.“ (János ev. Vili. 12) LÉSTYÁN FERENC Hl A TUS Holló Ernő 1910-ben született Gyergyószentmiklóson és 1983-ban Sepsiszentgyörgyön hunyt el. Hét verseskötete jelent meg, versen kívül pedig karcolatokat, novellákat, tanulmányokat és publicisztikai írásokat közölt. Éveken át újságíróként tevékenykedett a Népi Egységnek, valamint a Sepsiszentgyörgyön megjelenő Igazság című hetilapnak volt munkatársa. Holló Ernő elsősorban költőként ismert. Verseit a természetélmény és gondolatiság szoros kapcsolata jellemzi, egy olyan „szimbiózis“, mely táj és ember, föld és nép kapcsolatára is kiterjed. E szemlélet sajátossága a kettősség: a rezignáció és a derűlátás egysége az élet meghatározó jelentőségű tényeit illetően. Szerelem, ifjúság, öregség, hazatérés, otthonlét — mind úgy nyerik el sajátos helyüket és szerepüket, ha józanul az élet és a világ rendjébe illesztjük őket. (K.R.) HOLLÓ ERNŐ (1910—1983) Arcom Arcom, arcom,__ __, őrizd töprengéseimet, szitkaimat, jajdulásaimat erdőlő apáimat, virágtermelő anyáimat, Meggyesig, Aradig deszkával szekerező apáimat, meggyalázott anyáimat, Buccowtól megvesszőzött apáimat, mind, mind, a halálmegvetőket, a gyávákat, a köntörfalazókat, egyenesszavúakat, mind, mind, a csapzotthajúakat, zsírral fényezett hajúakat. . .•*» őrizd mindannyiukat arcom, apáimat, anyáimat hordozó arc, s add tovább azoknak, akik még a Semmi és a Minden között állanak. Hazatérés Add meg, add meg annak örömét, te ritka látogatónk, --------------te jótevőnk, —--------- felejtés,----------; add meg, hogy szakadozott ruháink eszünkbe ne jussanak,' hűtlen barátainkra úgy emlékezzünk, mint akik asztalunkhoz visszatértek, hogy elbitangolt ruháink karámjaink ölelésében pihennek, s hogy rossz csillagok után futottunk. Add meg örömét annak, felejtés, hogy, mint a farmer, áttörtük magunkat a sűrű rengetegen, amerre már csak nehéz fejszéink csapásai visszhangozzák, hogy arra jöttünk, is a lépteink elé utat csikartunk. V FINÁLÉ Nyáron — akárcsak az előző évek folyamán — az erdő fái könnyed meredekséggel törtek az (olykor ólomszürke, máskor mélykék) ég felé, s törzsüket körkörösen borították a zöldellő lombok. Valamelyest odébb, az erdő határában egy ingoványos, lápos terület lapult, itt-ott tengerszemként felbukkanó víz, színe sötétbarnás, nyugodt. A vízben csonkszerű famaradványok úsztak, természetesen összehasonlíthatatlanul kisebbek, mint a szomszédos erdő fái. Csupán a poshadó ingovány árulhatná el, mikor és miként süllyedtek ide ezek a facsonkok. A mocsarat elhagyva az erdővel átellenben egészen jelentéktelen, apró bokrocskák kapaszkodtak a földbe. ősz felé, amikor megzizzent az első hűvösebb szél, hullani kezdtek a sudár fák levelei, fodrozódtak a pici víztükrök, s a bokrok levelei mind földre szálltak. A lemeztelenített fekete-fehérbe játszó, görcsös ágak összekuszáltsága mintha összegezné a legutolsó pillanat méltóságteljes egyszerűségét. Kép és szöveg: MÓZES LÁSZLÓ A FÉLELEM ÉS AZ ÖSSZETARTÁS LECKÉI (Folytatás múlt heti mellékletünkből) v. AZ APARATUS ÖLELESE — Na, én akkor írtam egy memóriumot Fazakas Jánosnak, akihez fordult Zsuffa és mások is, ott a hírek összefutottak. Szegény Szikszai Jenő, ő Brassóban felakasztotta magát Fazakas mit csinált, mit nem, kiküldtek a két megyébe két pöffeszkedő, hájas, cigányképű alakot a belügyminisztériumból. Én már kijöttem volt a kórházból és P. nagyon nyájasan megkért engem — a városban találkoztunk —, hogy „Tanár úr, jöjjön fel, amit elvettünk, visszaadjuk“. Na, akkor fogadott engem a feljebbvalója az irodájában, s azt kérdi tőlem?: „Tudja-e, tanár úr, hogy az a vén trotty (bo?progul ála bátrin), Domokos Pál Péter itt van Csíkszeredában? Figyelmeztetem, nehogy felmenjen beszélni vele!" Mondom: én betegszabadságon vagyok. Akkor kezdték nagy csodálkozva: „Igen? Az ideggyógyászaton? S mi okozta?“ Felment a cukrom: „Tudják azt maguk nagyon jól, hogy mi juttatott engem oda!“ De hát sértettek-e meg? Mondom: nem vertek meg, de bántottak. S mivel? Elmondtam, amit Fazakasnak is megírtam, hogy azt mondta nekem az egyik szekus: „Futu vá in dumnezen voftri! Vasi inmultit ca ciupercile si ar trebui sá vá stirpim pe toti!" Erre lettem én rosszul. Nem ütöttek engem. Fél lábra voltam állítva és én úgy helyezkedtem, hogy ha ütést kapok, az érjen élőből, ne hátulról S miután ez elhangzott, akkor éreztem én egy pattanást itt hátul. Csak annyit tudtam kérdezni: „Cum intelegeti?“ Hogy érti ezt, hogy gombamód elszaporodtunk s ki kellene irtani minket, a csángókra vagy a magyarokra? Mert éppen történelmi lecke formájában kioktattak, hogy a csángók nem magyarok. Na, én a két kivizsgálónak amikor ezt elmondtam, rávágták: „A domnu Erőss, aki ezt mondta, az ideges volt! Nem gondolta komolyan.“ De igenis még azt is, hogy revizionisták vagyunk stb., amit most is fújnak. A TORTÚRA — Ez utolsó előtti nap történt, mikor P. látta, hogy nem tudja kihúzni belőlem azt, amit akar. Arra akart rávenni ugyanis, hogy legyek bedolgozó partnere. Én ilyet nem írok le! — jelentettem ki. De írjam csak, ő majd diktálja. Na, ha diktálja, leírom. S diktálja nekem a semmirevaló, hogy subsemnatul, a címem stb., s hogy vállalom, jelentem nekik, ha olyan beszédet hallok. Leírom s folytatom azzal, hogy „Jelen nyilatkozatot P. őrnagy mondta tollba nekem.“ Na, erre ő feldühödött, összetépte a papírt. „Ezt miért írta?“ „Uram, én megtettem, amit kért, de a véleményemet is odaírtam. Én ilyesmit nem írok alá!“ Nem baj — jelentette ki —, majd más módszerekhez nyúl. A következő találkozásunkra hívott egy idegen szekust. nem ismertem, tudja az ördög, hovavaló volt. ő kiment, az meg fenyegetőzni kezdett: „Du te §i adu sulanu!“ Jól tudok románul, de csak később jöttem rá hogy az a gumibotot jelenti. P. persze kiment, hogy ne legyen fül- és szemtanúja a dolognak, s az rákezdte: „De ce fumezi? (Hogy mersz dohányozni?) Mondom, az őrnagy úr megengedte. Felheccelte magát, hogy beszélek én vele?!S tudom-e, hol vagyok? S álljak fel! Akkor állított a sarokba féllábra, s a cigarettát el kellett hogy oltsam. Akkor hangzott el, hogy irredenta, stb. vagyok és hogy gombamód elszaporodtunk, ki kellene irtani valamennyiünket. Ezután lettem rosszul. Látási zavaraim támadtak, mintha a látási szögem beszűkült volna. Kivert a veríték, Szentkatolnán voltam könyvtárellenőrzésen, s telefonon kerestetnek az egész megyében, hogy négy órára legyek az első titkár előtt. Na, én megborotválkoztam, felöltöztem, egy ilyen nagy úr elébe nem állhat egy kis jobbágy akárhogyan. Emlékszem, K. elvtársnak volt az a magasztos feladata, hogy bevezessen az első titkár irodájába. „Mit csinált Erőss elvtárs már megint, Erőss elvtárs?“ Kérlek szépen, szinte habzott a szája. Megnyugtattam, hogy „Semmit, K. elvtárs, semmit az égvilágon!“ „Jaj, maga kérte..." s megjuhászodva bevezetett. Nagy Ferdinánd előtt ott volt a Fazakasnak küldött memóriumom. Visszaküldte neki — képzeld! Azt kérdi: „Küldött Fazakas elvtársnak...?“ Igen, mondom, és vállalom érte a felelősséget. „Irt nekem is Kányádi Sándorral. Egy szomorú sikertörténet bejött P., látták, hogy rosszul vagyok. P.: „Tanár úr, hozok egy pohár vizet.“ Mondom, nem víz kell nekem, hanem ki akarok innen menni. Megint összesúgnak, s végül: na, holnap reggel nyolcra legyek ott, s majd akkor megmutatják ők nekem! „Varátom női!“ Én mire a könyvtárig felértem, a látásom annyira elveszett, hogy vigyáznom kellett, nehogy elessem. Onnan vittek be a kórházba ... Mesélem a kivizsgáló két belügyisnek, mit mondtak nekem, mire ők nem, írjak egy másik nyilatkozatot, mert ők ezt így nem vihetik magukkal. Én erősködtem. „Ei, ce incápáfinat sintefi, domnu profesor!“... Amit két hatalmas csomagban elvitt tőlem a két verőlegény a házkutatáskor, még nem kaptam volt vissza. Telnek-múlnak a hetek, s a színházi kollokviumra lejön Kányádi Sanyi. Felkeres engem, s kérdi, kaptam-e vissza a dolgaimat. Mert a kolozsvári barátaim mind tudtak az ügyemről. „Nem baj — azt mondja —, most jelent meg egy válogatásom a Legszebb versek sorozatban, felmegyek Nagy Ferdinándhoz azzal az ürüggyel, hogy dedikálom neki, írjál egy pár sort, kérj kihallgatást tőle, felviszem magammal.“ Rá két hétre hogy fogadjam?“ Igen, írtam. Na, ennyi volt az én szereplésem, mert ő rákezdte, mint gyónás után a pap, hogy a bűn alól oldozzon fel. Csak a penitenciát nem osztotta ki. Szóval: „Mi hallottuk, hogy maga hogy járt, Erőss elvtárs. Maga jól dolgozott!“ Szépeket mondott nekem, jött a mesével: „De tudja meg, hogy nem a pártban van a hiba! Nem az eszmében, hanem az emberek a rosszak. Maga esetleg valahol olyat mondott, amiben magának igaza volt, de az illető, aki hallotta, rosszul értette“. S az kavarta meg! (Csak épp azt nem mondta, hogy az súgta be.) S higgyem meg, hogy a párt jót akar! És tötötötő! Tíz percig beszélt. Azt kérdi a végén, van-e mondanivalóm. Mondom, nekem csak egy kérdésem: hogyan lehet, hogy a szekuritátén ilyen emberek dolgoznak, akik ilyeneket mondanak, s milyen főnök az ilyen? Vajon nem tőle tanulják a beosztottjai is? Erre elpirult: „De legyen nyugodt, hogy azért megkapják a magukét!“ Gondoltam magamban: ezt ne, kapják meg, majd épp tőled! Legfeljebb átszólsz nekik telefonon, hogy te elvtárs, mondd meg a legényeidnek, hogy disztingváljanak, s egy értelmiségi előtt ne tegyenek ugyanolyan kijelentéseket, mint János bácsi előtti ősz Erőss Pétert utoljára ’89. november 28-án hivatta a szervezet, valami miatt nem tudott elmenni. „Jött a december, az összeomlás, az illetőt — ő felelt a kultúráért a szekunál — azóta sem láttam. Pedig megkérdezném tőle: uram, miről lett volna szó?“ ősz Erőss Péter ma a Csángó Újságot szerkeszti és bár nem szereti a nagy szavakat, úgy véli, nem illenek hozzá, el kell mondani: most mégis sajtótörténetet csinál. Ajánljuk a lapot mindenki figyelmébe, e néptöredék sorsának legkritikusabb pillanatairól is tudósít, s úgy találkozik hasábjain a múlt azzal a kis jövővel, hogy az itteni jelenünkbe is némi titkos fényt lop. Lejegyezte: B. KOVÁCS ANDRÁS JÁNOSHÁZY GYÖRGY Tyukodi pajtás apokrif nótája Gyerünk Hamelnbe, cimbora! Ahány utcája és tere, veszett patkánnyal van tele, mint hangörény, mind akkora. Gyerünk Hamelnbe, cimbora! Nem zsoldért, jó névért, hitér', mutassuk meg, karunk mit ér. Ott lesz vitéznek jó sora: langyos dunnák közt dundi lány, szép kocsmárosné asztalán pókhálós pincék színbora — csupán a rusnya kártevőt nyuvasszuk vízbe még előbb. Gyerünk Hamelnbe, cimbora! MAI MELLÉKLETÜNK TARTALMÁBÓL: • Molnár Dénes: Forró szív és hideg fej kell mindehhez — Üzenet Prágából — magyarul © Szőcs Géza beszéde Kolozsvárott a Szent Mihály templomban 1991. november 25-én: @ ’&&L Éva Emese két írása. © Fényi István: Kovásznai • oratórium. © Hantz Lám Irén: A „testvérlélek“. 0 Lám Béla: A barátom. © Reményik Sándor: Pacsirta. © Nagy József Levente versei. © Kozma Szilárd: Le kell szállnunk — beszélgetés Sebestyén Ottó sepsiszentgyörgyi lelkésszel. © Csomafáy Ferenc: A vigéc. R. A. Moody: Élet az élet után — 12. rész. © Veres József: Párhuzamod Paracelsus — Faust. © Érdekességek, viccek, és heti keresztrejtvényünk.