Romániai Magyar Szó, 1992. február (4. évfolyam, 643-666. szám)

1992-02-01 / 643-644. szám

Égő gyertyákkal keretekben Február 2-án Jézus bemutatását ünnepli a kereszténység. Az ünnep magyar neve GYERTYASZEN­TELŐ BOLDOGASSZONY, Mária ünnepre­­ utal, de az ünnep központja a gyermek Jézus. Róla vall Lukács evangéliuma elbeszélése sze­rint az öreg Simeon, aki Jézusról hirdeti: „vi­lágosság a pogányok megvilágosítására“ (Lk ev. II. 32) Ehhez kapcsolódik a gyertyaszentelés. Az égő gyertya végig kíséri a katolikus és keleti egyházak híveinek egész életét: keresz­telés, elsőáldozás, szentmisék, esküvő, temetés szertartásain gyertyák lobognak s Jézus jelen­létét hirdetik. Emlékeztetnek arra, hogy Jézus keresztel, Jézus tér be az elsőáldozó szívébe, Jézus mutatja be a szentmiseáldozatot, Jézus áldja meg a házasokat és a földi élet végén­­, a világ világossága vár reánk. Nem kell az an­gol bölcselővel elsiratnunk: „Kétségekben él­tem, bizonytalanságban halok meg, nem tudom hová megyek “ Gyertyák égnek akkor is, amikor az evangé­liumokból Jézus tanítását olvassák az ünnepé­lyes szentmiséken, mert Jézus tanít és igazít el az „út, igazság és élet“ nagy kérdéseiben. Ezek­re nem tud választ adni sem természettudo­mány, sem politikai hatalom.­ Még a bölcselet is csak halvány mécsesként tapogatózik. Jézus eljövetele napkelte volt, napnyugtát nem is­mer. Az egész életúton biztosan vezeti azokat, akik tanítását hittel követik. Ha elnyomással is kell számolniok, nem a gyűlölet fegyverei­vel lépnek fel, s még emberi, politikai jogai­kért is kezükben égő gyertyákkal tudnak küz­deni. Erre ad reményt Jézus ígérete: „AKI KÖ­VET, NEM JÁR TÖBBÉ SÖTÉTSÉGBEN, HA­NEM ÖVÉ LESZ AZ ÉLET VILÁGOSSÁGA.“ (János ev. Vili. 12) LÉSTYÁN FERENC Hl A TUS Holló Ernő 1910-ben született Gyergyószentmiklóson és 1983-ban Sepsi­­szentgyörgyön hunyt el. Hét verseskötete jelent meg, versen kívül pedig kar­colatokat, novellákat, tanulmányokat és publicisztikai írásokat közölt. Éveken át újságíróként tevékenykedett­ a Népi Egységnek, valamint a Sepsiszentgyör­­gyön megjelenő Igazság című hetilapnak volt munkatársa. Holló Ernő elsősorban költőként ismert. Verseit a természetélmény és gon­dolatiság szoros kapcsolata jellemzi, egy olyan „szimbiózis“, mely táj és ember, föld és nép kapcsolatára is kiterjed. E szemlélet sajátossága a kettősség: a re­­zignáció és a derűlátás egysége az élet meghatározó jelentőségű tényeit illetően. Szerelem, ifjúság, öregség, hazatérés, otthonlét — mind úgy nyerik el sajátos helyüket és szerepüket, ha józanul az élet és a világ rendjébe illesztjük őket. (K.R.) HOLLÓ ERNŐ (1910—1983) Arcom Arcom, arcom,­­__ __, őrizd töprengéseimet, szitkaimat, jajdulásaimat erdőlő apáimat, virágtermelő anyáimat, Meggyesig, Aradig deszkával szekerező apáimat, meggyalázott anyáimat, Buccowtól megvesszőzött apáimat, mind, mind, a halálmegvetőket, a gyávákat, a köntörfalazókat, egyenesszavúakat, mind, mind, a csapzotthajúakat, zsírral fényezett hajúakat. . .•*» őrizd mindannyiukat arcom, apáimat, anyáimat hordozó arc, s add tovább azoknak, akik még a Semmi és a Minden között állanak. Hazatérés Add meg, add meg annak örömét,­­ te ritka látogatónk, --------------­te jótevőnk, —--------- felejtés,----------; add meg, hogy szakadozott ruháink eszünkbe ne jussanak,' hűtlen barátainkra úgy emlékezzünk,­­ mint akik asztalunkhoz visszatértek,­­ hogy elbitangolt ruháink karámjaink ölelésében pihennek,­­ s hogy rossz csillagok után futottunk. Add meg örömét annak, felejtés,­­ hogy, mint a farmer, áttörtük magunkat a sűrű rengetegen, amerre már csak nehéz fejszéink csapásai visszhangozzák, hogy arra jöttünk, i­s a lépteink elé utat csikartunk. V FINÁLÉ Nyáron — akárcsak az előző évek folyamán — az erdő fái kön­­­nyed meredekséggel törtek az (olykor ólomszürke, máskor mélykék) ég felé, s törzsüket körkörösen borították a zöldellő lombok. Valamelyest odébb, az erdő határában egy ingoványos, lápos terület lapult, itt-ott tengerszemként felbukkanó víz, színe sötét­­barnás, nyugodt. A vízben csonkszerű famaradványok úsztak, termé­szetesen összehasonlíthatatlanul kisebbek, mint a szomszédos erdő fái. Csupán a poshadó ingovány árulhatná el, mikor és miként sül­­­lyedtek ide ezek a facsonkok. A mocsarat elhagyva az erdővel átellenben egészen jelentékte­len, apró bokrocskák kapaszkodtak a földbe. ősz felé, amikor megzizzent az első hűvösebb szél, hullani kezd­tek a sudár fák levelei, fodrozódtak a pici víztükrök, s a bokrok le­velei mind földre szálltak. A lemeztelenített fekete-fehérbe játszó, görcsös ágak összeku­­száltsága mintha összegezné a legutolsó pillanat méltóságteljes egy­szerűségét. Kép és szöveg: MÓZES LÁSZLÓ A FÉLELEM ÉS AZ ÖSSZETARTÁS LECKÉI (Folytatás múlt heti mellékletünkből) v. AZ APARATUS ÖLELESE — Na, én akkor írtam egy memóriumot Fazakas Jánosnak, akihez fordult Zsuffa és mások is, ott a hírek összefutottak. Szegény Szik­­szai Jenő, ő Brassóban felakasztotta ma­gát Fazakas mit csinált, mit nem, kiküld­tek a két megyébe két pöffeszkedő, hájas, cigányképű alakot a belügyminisztérium­ból. Én már kijöttem volt a kórházból és P. nagyon nyájasan megkért engem — a­­ városban találkoztunk —, hogy „Tanár úr, jöjjön fel, amit elvettünk, visszaadjuk“. Na, akkor fogadott engem a feljebbvalója az irodájában, s azt kérdi tőlem?: „Tud­ja-e, tanár úr, hogy az a vén trotty (bo?p­­rogul ála bátrin), Domokos Pál Péter itt van Csíkszeredában? Figyelmeztetem, ne­hogy felmenjen beszélni vele!" Mondom: én betegszabadságon vagyok. Akkor kezd­ték nagy csodálkozva: „Igen? Az ideggyó­gyászaton? S mi okozta?“ Felment a cuk­rom: „Tudják azt maguk nagyon jól, hogy mi juttatott engem oda!“ De hát sértet­tek-e­ meg? Mondom: nem vertek meg, de bántottak. S mivel? Elmondtam, amit Fa­­zakasnak is megírtam, hogy azt mondta ne­kem az egyik szekus: „Futu­ vá in dumne­­zen­ voftri! V­asi inmultit ca ciupercile si ar trebui sá vá stirpim pe toti!" Erre let­tem én rosszul. Nem ütöttek engem. Fél lábra voltam állítva és én úgy helyezked­tem, hogy ha ütést kapok, az érjen élőb­­ől, ne hátulról­ S miután ez elhangzott, akkor éreztem én egy pattanást itt hátul. Csak annyit tudtam kérdezni: „Cum in­­telegeti?“ Hogy érti ezt, hogy gombamód elszaporodtunk s ki kellene irtani minket, a csángókra vagy a magyarokra? Mert ép­pen történelmi lecke formájában kioktat­tak, hogy a csángók nem magyarok. Na, én a két kivizsgálónak amikor ezt elmond­tam, rávágták: „A­ domnu Erőss, aki ezt m­ondta, az ideges volt! Nem gondolta ko­molyan.“ De igenis még azt is, hogy re­vizionisták vagyunk stb., amit most is fújnak. A TORTÚRA — Ez utolsó előtti nap tör­tént, mikor P. látta, hogy nem tudja ki­húzni belőlem azt, amit akar. Arra akart rávenni ugyanis, hogy legyek bedolgozó partnere. Én ilyet nem írok le! — jelentet­tem ki. De írjam csak, ő majd diktálja. Na, ha diktálja, leírom. S diktálja nekem a semmirevaló, hogy subsemnatul, a cí­mem stb., s hogy vállalom, jelentem nekik, ha olyan beszédet hallok. Leírom s foly­tatom azzal, hogy „Jelen nyilatkozatot P. őrnagy mondta tollba nekem.“ Na, erre ő feldühödött, összetépte a papírt. „Ezt mi­ért írta?“ „Uram, én megtettem, amit kért, de a véleményemet is odaírtam. Én ilyes­mit nem írok alá!“ Nem baj — jelentette ki —, majd más módszerekhez nyúl. A következő találkozásunkra hívott egy idegen szekust. nem ismertem, tudja az ördög, hovavaló volt. ő kiment, az meg fenyegetőzni kezdett: „Du­ te §i adu sula­­nu!“ Jól tudok románul, de csak később jöttem rá hogy az a gumibotot jelenti. P. persze kiment, hogy ne legyen fül- és szemtanúja a dolognak, s az rákezdte: „De ce fumezi? (Hogy mersz dohányozni?) Mondom, az őrnagy úr megengedte. Fel­­heccelte magát, hogy beszélek én vele?!S tudom-e, hol vagyok? S álljak fel! Akkor állított a sarokba féllábra, s a cigarettát el kellett hogy oltsam. Akkor hangzott el, hogy irredenta, stb. vagyok és hogy gom­bamód elszaporodtunk, ki kellene irtani valamennyiünket. Ezután lettem rosszul. Látási zavaraim támadtak, mintha a látási szögem beszűkült volna. Kivert a veríték, Szentkatolnán voltam könyvtárellenőrzé­sen, s telefonon kerestetnek az egész me­gyében, hogy négy órára legyek az első titkár előtt. Na, én megborotválkoztam, felöltöztem, egy ilyen nagy úr elébe nem állhat egy kis jobbágy akárhogyan. Em­lékszem, K. elvtársnak volt az a magasztos feladata, hogy bevezessen az első titkár irodájába. „Mit csinált Erőss elvtárs már megint, Erőss elvtárs?“ Kérlek szépen, szinte habzott a szája. Megnyugtattam, hogy „Semmit, K. elvtárs, semmit az égvi­lágon!“ „Jaj, maga kérte..." s megjuhá­­szodva bevezetett. Nagy Ferdinánd előtt ott volt a Fazakasnak küldött memóriu­­mom. Visszaküldte neki — képzeld! Azt kérdi: „Küldött Fazakas elvtársnak...?“ Igen, mondom, és vállalom érte a felelős­séget. „Irt nekem is Kányádi Sándorral. Egy szomorú sikertörténet bejött P., látták, hogy rosszul vagyok. P.: „Tanár úr, hozok egy pohár vizet.“ Mon­dom, nem víz kell nekem, hanem ki aka­rok innen menni. Megint összesúgnak, s végül: na, holnap reggel nyolcra legyek ott, s majd akkor megmutatják ők ne­kem! „V­arátom női!“ Én mire a könyv­tárig felértem, a látásom annyira elveszett, hogy vigyáznom kellett, nehogy elessem. Onnan vittek be a kórházba ... Mesélem a kivizsgáló két belügyisnek, mit mondtak nekem, mire ők­ nem, írjak egy másik nyilatkozatot, mert ők ezt így nem vihetik magukkal. Én erősködtem. „Ei, ce incápáfinat sintefi, domnu profe­­sor!“... Amit két hatalmas csomagban elvitt tő­lem a két verőlegény a házkutatáskor, még nem kaptam volt vissza. Telnek-múlnak a hetek, s a színházi kollokviumra lejön Kányádi Sanyi. Felkeres engem, s kérdi, kaptam-e vissza a dolgaimat. Mert a ko­lozsvári barátaim mind tudtak az ügyem­ről. „Nem baj — azt mondja —, most je­lent meg egy válogatásom a Legszebb ver­sek sorozatban, felmegyek Nagy Ferdin­ánd­­hoz azzal az ürüggyel, hogy dedikálom ne­ki, írjál egy pár sort, kérj kihallgatást tő­le, felviszem magammal.“ Rá két hétre hogy fogadjam?“ Igen, írtam. Na, ennyi volt az én szereplésem, mert ő rákezdte, mint gyónás után a pap, hogy a bűn alól oldozzon fel. Csak a penitenciát nem osz­totta ki. Szóval: „Mi hallottuk, hogy maga hogy járt, Erőss elvtárs. Maga jól dolgo­zott!“ Szépeket mondott nekem, jött a mesével: „De tudja meg, hogy nem a párt­ban van a hiba! Nem az eszmében, hanem az emberek a rosszak. Maga esetleg vala­hol olyat mondott, amiben magának igaza volt, de az illető, aki hallotta, rosszul ér­tette“. S az kavarta meg! (Csak épp azt nem mondta, hogy az súgta be.) S higgyem meg, hogy a párt jót akar! És tötötötő! Tíz percig beszélt. Azt kérdi a végén, van-e mondanivalóm. Mondom, nekem csak egy kérdésem: hogyan lehet, hogy a szekuritá­­tén ilyen emberek dolgoznak, akik ilyene­ket mondanak, s milyen főnök az ilyen? Vajon nem tőle tanulják a beosztottjai is? Erre elpirult: „De legyen nyugodt, hogy azért megkapják a magukét!“ Gondoltam magamban: ezt ne, kapják meg, majd épp tőled! Legfeljebb átszólsz nekik telefonon, hogy te elvtárs, mondd meg a legényeid­nek, hogy disztingváljanak, s egy értelmi­ségi előtt ne tegyenek ugyanolyan kijelen­téseket, mint János bácsi előtti ősz Erőss Pétert utoljára ’89. november 28-án hivatta a szervezet, valami miatt nem tudott elmenni. „Jött a december, az összeomlás, az illetőt — ő fe­lelt a kultúráért a szekunál — azóta sem láttam. Pedig megkérdezném tőle: uram, miről lett volna szó?“ ősz Erőss Péter ma a Csángó Újságot szerkesz­ti és bár nem szereti a nagy szavakat, úgy véli, nem illenek hozzá, el kell mondani: most mégis sajtótörténetet csinál. Ajánljuk a lapot mindenki fi­gyelmébe, e néptöredék sorsának legkritikusabb pillanatairól is tudósít, s úgy találkozik hasábjain a múlt azzal a kis jövővel, hogy az itteni jelenünkbe is némi titkos fényt lop. Lejegyezte: B. KOVÁCS ANDRÁS JÁNOSHÁZY GYÖRGY Tyukodi pajtás apokrif nótája Gyerünk Hamelnbe, cimbora! Ahány utcája és tere, veszett patkánnyal van tele, mint hangörény, mind akkora. Gyerünk Hamelnbe, cimbora! Nem zsoldért, jó névért, hitér', mutassuk meg, karunk mit ér. Ott lesz vitéznek jó sora: langyos dunnák közt dundi lány, szép kocsmárosné asztalán pókhálós pincék színbora — csupán a rusnya kártevőt nyuvasszuk vízbe még előbb. Gyerünk Hamelnbe, cimbora! MAI MELLÉKLETÜNK TARTALMÁBÓL: • Molnár Dénes: Forró szív és hi­deg fej kell mindehhez — Üzenet Prágából — magyarul © Szőcs Géza beszéde Kolozsvárott a Szent Mihály templomban 1991. n­ovem­­ber 25-én: @ ’&&L Éva Emese­­ két írása. © Fényi István: Kovásznai • oratórium. © Hantz Lám Irén: A „testvérlélek“. 0 Lám Béla: A ba­rátom. © Reményik Sándor: Pa­csirta. © Nagy József Levente ver­sei. © Kozma Szilárd: Le kell szállnunk — beszélgetés Sebestyén Ottó sepsiszentgyörgyi lelkésszel. © Csomafáy Ferenc: A vigéc. R. A. Moody: Élet az élet után — 12. rész. © Veres József: Párhuzamod Paracelsus — Faust. © Érdekessé­gek, viccek, és heti keresztrejtvé­­­­nyünk.

Next