Romániai Magyar Szó, 1993. május (5. évfolyam, 1017-1042. szám)
1993-05-29 / 1041-1042. szám
B® A pedagógiatanárnő benne járt már a hetvenben, amikor elsőéves gólyákként a keze alá kerültünk. Legszebb egyetemi élményeim közé tartoztak Liciu Valentina professzor „beszélgető“ kurzusai, szemináriumai. Sajnos, az egy év alatt, amíg hivatalosan pedagógiát tanulhattunk, előadásai sokszor elmaradtak gyakori betegeskedése miatt. Igaz, ahányszor az amfiteátrumban, a kisszemináriumi teremben megjelent, mindig friss volt. 19 évünkkel matuzsálem korúnak érezhettük magunk az ő szellemi, lelki, hitbéli ifjúsága mellett. Úgy tudott beszélni, hogy hol teljesen megfeledkeztem a jegyzetelésről, hol mindent rögzíteni akarván, valami román—magyar vegyes salátává alakultak jegyzeteim, mert akkor még szükségem volt az átfordításra, hogy meg is értsem a felém áradó gondolatokat. Nem tudtam románul gondolkodni. Igazság szerint a „szocialista társadalom új emberének f” neveléséről kellett volna előadásai szóljanak, de ő inkább csak az emberről beszélt, az „emberi szépségről“ s „az élet csodájáról“. Egy alkalommal elvitt ama fővárosi általános iskolába, ahová a megszüntetett pedagógiai intézet még megmaradt felszerelését gyömöszölték be. Talán tudássa, rangja, kora volt a fegyvere, hogy mindannyiszor elítélőleg mert szólni a nálunk halálra ítélt emberközpontú tudományok miatt. Mindent át akart adni nekünk abból, amit ő tapasztalt, tudott, de legfőképpen az ember, a gyermek tiszteletére próbált nevelni nem csak szavaival: minden tettével, gesztusával, mosolyával. Mindennel, ami belőle áradt. Történt, hogy valamelyik csoport el akart kérezni a következő szemináriumról a közeledő vizsgaszesszió miatt. Hatalmas csokor virággal — valamit ■ valamiért alapon, ami nagyon is természetes volt akkor, akárcsak most — szerették volna megvásárolni a profeszszor asszony engedékenységét. Amikor a szeminárium végén, a virág átadása után rátértek a „lényegre“ a tanárnő csak annyit mondott nagyon kedvesen. Azt hittem, azért a virág, mert szerettek. És mert olyan szépek ezek a virágok — akárcsak ti —■, e szépséget nem kell megrontani ilyen gesztusokkal. Ha el akartok menni bármikor, csak szóljatok, de virágot ezért ne hozzatok. Hozzá hasonló „szép", tartásos emberrel ritkán volt alkalmam találkozni, akinek már csak a közelében is értelmet kap a lét, erőre kap az igencsak megtépázott,, tehetetlenné nevelődött tenni akarás. Valahogy önmagától is megszépült minden... Nemrég a buszban idős házaspárt láttam, az ő „szépségüktől“ elevenedett meg a diákköri emlék ... Szépek voltak, mert sugárzott belőlük egymás felé a szeretet .Közel járhattak mindketten a 80-hoz, alig-alig bírtak mozogni. Kicsire, áttetszővé koptatta őket az idő. Egyetlen felszabadított helyen fészkelték el magukat, a néni a férje hóna alatt húzta meg magát. Mosolyukból, csevegésükből, ahogy rá-rácsodálkoztak ítélkezés nélkül a „kintre", kirajzolódó gyerek arcukat véltem felfedezni. Eltűnt a kor felőlük, két egymást melegítő, óvó embert láttam. Arcukon nem gyűrődött az öreges sértődöttség, a harag, amiért egyetlen ülőhelyen kell meghúzniuk maguk vagy mert kevés a nyugdíj, mert eljárt az idő... Olyan elemi erő sugárzott belőlük, mely önkéntelenül is utat tört az izzadt, egymás hegyén hátán csimpaszkodó tömegben és tiszteletet ébresztett. Nem lehetett nem rájuk figyelni, nézni kellett őket, gyönyörködni bennük. Ennyi harmóniát, nyugalmat, életerőt csak a zene képes árasztani magából s a kisgyerekek. Egy kis ideig valahogy megszínesedett, megszépült, levegőssé lett a fővárosi áradat körülöttem ... ÉLTES ENIKŐ KORTALANOK A Dante Könyvkiadó gondozásában 1943-ban Budapesten megjelent Bortnyik •—Sjevesy—Rabinovszky Kétezer év festészete című kötetben a festői témákat vonultatják fel a szerzők az európai művészetben. A Szent György-téma önmagától kínálja a heves, élethalálharc motívumait. A jáki freskón kivehető az ugró ló s a lándzsájával döfő lovag erőteljes mozdulata. A XV. sz. elején készült spanyol mester képén a sárkány széttárt szárnyával és kígyózón ágaskodó farkával szilaj bestia, ezzel szemben az ugrásra kész mén és a lándzsájával döfő lovag mozdulata könnyed. Raffaele ifjúkori Szent Györgyében még fölényesebben oldja meg a feladatot, a lovag mozgásában a lendület csúcspontjára ér és egy percet kivár, tehát a küzdelem elején vagyunk. Mantegna már a küzdelem utáni helyzetét ábrázolja. Az ifjú lovag győztesként áll előttünk. Mareeshál lovag és paripája szoborszerű pózban állanak, a győzelem az övék, a sárkány már elbukott. A kötet Szent Györgyképei között egyedül Rubens műve tobzódik a dinamikától, a lovag súlyos ütésre szánja el magát, de a sárkány kiszakítja torkából a beletörött lándzsát, a ló felágaskodik, farka, sörénye lobog, akár a lovag köpenye. A „Györgyök“ irodalmi vonatkozásai igen sokrétűek. Felsorolni is sok lenne azokat, akik ezen a néven épültek be a kultúrába. Említsük elsőnek az elmúlt évtizedekben reneszánszát megélt német írót, Georg Buchnert, aki 1834-ben röpiratban felkelésre szólította a hesseni parasztokat. Drámáit a feudalizmus elleni harc’szén- Szent György-napi utólagos... Veszélye fűti (Danton halála, Woyzeck). George Orwell már e század, a totalitarizmus vadhajtásait nyesegeti az Állatfarm és 1984 című műveiben. Nem feledkezhetünk meg három híres román névrokonról: Gheorghe Lazár iskolaalapítóról, Gheorghe Ancairól, az Erdélyi Iskola egyik képviselőjéről s George Baritiuról, aki mérsékletre és az erdélyi román igények kielégítésére szólította fel a magyar liberálisokat. Emlékezetes írása a Gazeta de Transilvaniában látott napvilágot 1847 decemberében: „Kit hibáztassunk azért, mert a magyar, székely, szász, román, örmény stb. egyazon éghajlat alatt, egyazon völgyben, egyazon hegyen, egyazon folyó mellett lát napvilágot? ... Miért idézzük meg a sírból őseink szellemét, egymást rémisztgetve? “ Aztán álljon itt Gevork Emin, az örmény író, aki a Hétének Örményországról című gyönyörűséges költeménysorozatában népe küzdelmes életét rajzolta meg. Beszélni kell Georgij Szemjonovról, aki Jrpai orosz kisepika nagymestere, s a Tavasz című elbeszélésében három egymásutáni generációt mutat be, születés és elmúlás nagy misztériumát két nap történésébe fogva össze.S ha a magyar irodalomba tévedünk, eligazodni is nehezen tudunk a Györgyök között. Mindjárt a majdnem prófétának kikiáltott Lukács Györgybe botlunk, ha fellapozunk ötvenes-hatvanas folyóiratokat. Még előbbről ott áll Faludy György, kezében a Villon verseinek magyarításával s a híres verssel,melyet éppen Kovács György mondott lemezre (Zsoldosdal). Aztán említhetném Konrád Györgyöt, az egyik legizgalmasabb ma élő magyarul íok (Kerti mulatság, A cinkos), Somlyó Györgyöt, a költőt és műfordítót, Csávossy Györgyöt, a borászati szakembert és írót, Petri György költőt, Moldova Györgyöt, aki városunkban, Sepsiszentgyörgyön is járt tavaly. S ha kimerészkedünk az irodalom vizeiről kicsikét, megemlíthetjük Harag Györgyöt, az elhalálozott nagy rendezőt, Melis Györgyöt, az operaénekest, Spiró Györgyöt, akinek Ikszek című könyve jobban felkavarta Visky Árpádot, mint hazánk börtönei. Lehetne még sorolni a neveket, de ennyi is elég. Két parlamenti képviselőnk is György, Frunda és Tokay, az ő munkásságuk előttünk zajlik, akárcsak a Szabad Györgyé, akia magyar parlament elnöke ... MARKÓ IMRE ELTÁVOZOTT GYÖRKÖS MÁNYI ALBERT! Annyi naiv és muzsikáló szépség után, tragikus körülmények között itthagyta erdélyi népét és közönségét a romániai magyar festészet egyik legerőteljesebb egyénisége, a kolozsvári Györkös Mányi Albert. Munkássága értékelésére visszatérünk, s megrendülten nyugtázzuk az újabb pótolhatatlan veszteséget kultúránkban. (RMSZ) --------------------------------------------------------------------------------------------------------HIATUS--------------------------------------------------——— TOLLAS TIBOR Könyörgés szép halálért Uram, ki annyi kínt megélt, könyörgök, nem az életért, a szép halált add meg nekem, váratlan jöjjön, hirtelen, mint bódult álom, alkonyat, eszébe hulló arcomat ne szántsa kín, emlékezés, mely ismeretlen éjbe néz, s ne legyek senkinek teher, minden szánalom földre ver. Emelt fővel nap sugarát szívjam magamba, ezer ág karommal nyújtózzak tovább . . . Állva hallják meg, mint a fák! 1979. Gyöngyházbörtön Válasz Keresztury Dezső: ...... . Egy kibujdosónak c. versére Otthonról könnyű bírálni annak, ki nem„futott el”, népével maradt, ki hallgatott s tűrték a hatalmak, vagy vádolják a kimondott szavak. Szívet vagy mundért cserélhet az is, ki házat, hazát holtig nem cserél, de hű maradhat idegenben is, kiben népe mostoha sorsa él.' •»« „Rodostó" - nem a gőg, a szabadság a „kiáltó szó” jelképe nekünk.* -— Dús gyümölcsfáról leszakadt ág — némaságon, mit nem felejthetünk! Csiga a házát, hordom hátamon gyöngyházbörtönben társaim jaját, a hallgatást is így kiálthatom az őr arcába s hét határon át. Sose vádoltunk meg: áruló vagy! . „Ki árult el s mit" ,-azt csak a jövő bírálja el. De megbocsájta holnap, ha kertünkben szabadság fája nő. " 1978. BENKÓ SAMU A ROMÁNIAI MAGYAR TUDOMÁNY HELYZETE ÉS AZ Erdélyi Múzeum - Egyesület FELADATAI (J) ötödfélszáz év tudományosság Az Erdélyi Múzeum Egyesület 1993. márciusi évi rendes közgyűlésével egy időben Budapesten, az MTA Kutatás- és Szervezetelemző Intézet megbízásából Benkő Samu művelődéstörténész, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja tanulmányt jelentetett meg A Romániai Magyar Tudomány helyzete és az Erdélyi Múzeum Egyesület feladatai címen. A füzetnyi terjedelmű tanulmány — már a címe is jelzi — összegező szándékkal készült, múlt-jelen-jövendő hármas egységének jegyében. Noha a tanulmány az Erdélyi Múzeum Egyesület kolozsvári székhelyén az érdeklődők rendelkezésére áll, a szerző utólagos szíves engedelmével mai számunktól kezdődően folytatásokban — és teljes egészében — közreadjuk. Annyi megjegyzéssel még, hogy az egyes fejezetek általunk szükségesnek vélt eligazító felcímezését szerkesztőségünk magára vállalta. Mint kiderül, a szerző Kiss Zsuzsának juttatott el egy tiszteletpéldányt tanulmányából, és nem tudta, nem érkezett el hozzá a szomorú hír, hogy Kiss Zsuzsa már nincs közöttünk. Az Ő emlékének adózunk e tanulmány megjelentetésével. Országos gondokkal küszködő fejedelmek, tisztes vagyont birtokló főemberek, kisvárosoknak hírnevet szerző iskolák tudós professzorai, vidéki magányukban csak a türelmes papírosra vetett betűk üzenethordozó erejében bizakodó kutató elmék ötödfélszáz éve keresik az útját-módját annak, hogy miképpen lehet megteremteni Erdélyben a tudományos munkálkodás — a felsőfokú képzés és a megélhetés mindennapi gondjaitól mentesülő alkotói tevékenység — létfeltételeit. A tudományos igazság feltárásának és intézményes továbbadásának gondolata egymással egybefűződve merült fel az ügyet felelősen mérlegelők elméjében, éppen ezért joggal mondhatjuk, hogy — mai szóhasználattal élve — a főiskolai (egyetemi) és a tudományos (akadémiai) törekvések egyazon inspirációból, illetőleg szükségletfelismerésből születtek. Az inspiráció azonossága azonban még nem jelentett időbeni egybeesést is, hiszen a dolgok természetes rendjéből következően Erdélyben is, mint általában mindenütt a művelt világban, előbb az értelmiséget felnevelő iskolahálózat jött létre, és csak azt követően születtek meg azok az intézmények, melyek kifejezetten a tudományos munka szervezett támogatását vállalták magukra. János Zsigmond választott magyar király és Erdély első fejedelme kezdeményezése (Erdélybe akarta telepíteni a nevelőként és tudós íróként egyaránt híres Petrus Ramust, és testamentumában jelentős vagyont hagyott a gyulafehérvári iskola építésére, rektora fizetésére). Báthory István kolozsvári és Bethlen Gábor gyulafehérvári egyetem, illetőleg főiskolaalapítása, Apáczai Csere János nagy ívű programja. Bod Péter és Batthyány Ignác kísérlete tudóstársaság szervezésére, valamint a piaristák „universitas“ szintű kolozsvári munkálkodása (1778—1784) után, 1791- ben Aranka György, a marosvásárhelyi Királyi Tábla ülnöke egy Rajzolatban az erdélyi országgyűlés elé vitte az erdélyi magyar tudományosság intézményes megszervezésének az ügyét. Próbálkozását, mely néhány évig tartó egyesületi munkában öltött testet, a főhatalom végül is elgáncsolta. Negyedszázaddal később az Erdélyben nevelősködő Döbrentei Gábor elevenítette fel az Erdélyi Magyar Nyelvművelő Társaság munkáját, de a tudományos szervezkedés kezdeti sikere hamarosan hamvába holt; a kísérlet maradandó emlékeképpen azonban megszületett és négy éven keresztül megjelent az első erdélyi tudományos folyóirat, az Erdélyi Múzeum. 1829-ben Bölöni Farkas Sándor vetette fel egy erdélyi országos múzeum felállításának a gondolatát. Az 1841—43-as erdélyi országgyűlés idején ismét felcsillant a remény, hogy társadalmi mozgalom keretében, állami közreműködéssel Kemény József és Kemény Sámuel köznek szántgyűjteményei felhasználásával, hozzá lehet látni a kívánatos tudományos intézményrendszer felépítéséhez, és meg lehet alapítani az erdélyi, nemzeti múzeumot. Aranka Györgyöt a gubernátor Bánffy György, Döbrenteit a kancellár Teleki Sámuel. Keményék kezdeményezését az éppen akkoriban Erdély főkormányzójává választott Teleki József támogatta , de jóakaratuk kevésnek bizonyult ahhoz, hogy 1792- ben és 1818-ban, majd 1842-ben a bécsi birodalmi hatalom hozzájáruljon az erdélyi magyar tudomány központi, intézményeinek megteremtéséhez, és a felterjesztett törvényjavaslatok királyi szentesítést nyerjenek. Azt a vélekedést azonban ,..,legjobb erdélyi, magyarértelmiségiek“ fejéből már nem lehetett kiűzni, hogy nemzetük jövője a tudományokban való előhaladástól függ. Csupán a reformkorban olyan férfiak, mint Bölöni Farkas Sándor, Kemény József, Szentiváni Mihály, Mike Sándor, Nagyajtai Kovács István — mellőzve a politikusokat, itt csak a literátus embereket említjük — akkora hévvel agitáltak az egyesületi alapon való tudományos szervezkedés elodázhatatlansága mellett, hogy annak a következő nemzedékre is kiható következménye lett. Öthat emberöltőn át kimondva, vagy munka közben mélységes hallgatásba burkolózva, innen-onnan cseppenő anyagi támogató,sokra hagyatkozva, gyakran viszont meztelenségig lerongyolódva, örökül kapott szerény hajlékok falai között (majd azokat mind elveszítve) apró egyéni műhelyeknek csak aszkéta jellemek által elviselhető szűkös magányában, valamennyi erdélyi magyar értelmiségi nemzedék a kor adta lehetőségek keretén belül kifejezésre juttatta azt a szilárd eltökéltségét, hogy ragaszkodik a tudományok egészének magyar nyelven való műveléséhez, és a feltárt tudományos igazság anyanyelven való terjesztéséhez. Zordon korok egyenesen megsokszorozták a tudományos iparkodásra összpontosuló energiák feszítő erejét. A világosi katasztrófa után beállott önkényuralmi időkben a magyar megmaradás gondolatát az irodalom és a tudomány a legvátozatosabb eszközökkel tudatosította. Bolyai János világraszóló geometriai felfedezésének, visszhangtalansága után, és a „keserves vasidőket“, látva világboldogításra szánt Üdvtana egyik fejezetében egy világakadémia tervezetét vázolja fel, hogy ez a Londonban székelő tudós gyülekezet a legjobb elmék bevonásával teremtse meg az emberiség számára „az elveszettnél is szebb paradicsomot“. Ugyanebben az időben Mikó Imre és a köréhez tartozó kolozsvári tudós férfiak (Kővári László, Jakab Elek, Brassai Sámuel, Gyulai Pál) nem a tudomány világmegváltó ábrándjával, hanem a közvetlen honi feladatok vállalásával engedelmeskednek a korparancsnak, így azután 1859. november 23-án az Erdélyi Múzeum Egyesület emlékezetesen, ünnepélyes megalakulásával az erdélyi magyarság művelődési életében új korszak kezdődött, mégpedig azáltal, hogy egy önszerveződésű testület a „tudomány temploma“ felépítését (a kifejezés Petőfi barátjától, Medgyes Lajos pap-költőtől származik) nemzeti becsületbeli üggyé tette. A megalakulást erőteljes szervező munka követte, mégpedig az első alapszabályokban megjelölt hármas célnak megfelelően: 1. az egyesület múzeumot állít és tart fenn; 2. gondoskodik a múzeumi anyag tudományos feldolgozásáról; 3. megfelelő keretet biztosít a tudomány magyar nyelven való műveléséhez és terjesztéséhez. Rendre megalakultak a szakosztályok, és tudományágak szerint elkülönülő gyűjteményekbe kerültek a muzeális értékek. A muzeális gyűjtőmunka és a tudományos tevékenység látványos terebélyesedése nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy az akkori Magyarország második tudományegyeteme otthonául a kormányzat Kolozsvárt jelölte ki. Az 1872-ben alapított kolozsvári tudományegyetem egyrészt tudós professzorokat válogathatott a kutatásban jártas egyesületi tagok közül, másrészt az EME könyvtárát és gyűjteményeit a tanszékek is használhatták. (Folytatása a c. oldalon) ÉSZAKI TÁRLATOK Molnos Zoltánt mondták s mondják változatlanul nagy, sőt nagyon nagy tehetségnek. E minősítés minden szinonimáját elmondják egy tárlaton — akár otthon, Székelyudvarhelyen áll az a tárlat, akár pedig valahol Svédországban. Való igaz, még csak tizedikes kamasz volt, amikor egyéni kiállítását bemutatta a városnak. S kiállított a Korunk Galériában Kolozsváron, Csíkszeredában, évente Bukarestben. — Aztán jó ideig semmi, csak dolgoztam. Olajban, s ehhez mindmáig hű maradtam. 87-ben volt egyéni tárlatom Budapesten, a tavalyelőtt meg Stockholmban. Érdekes és tanulságos volt ez a svéd út. Az ottani Magyar Ház szervezte, Veress Zoltán, a Kolozsvárról elszármazott író fogadott. Hogy mit csinál Zolti bácsi? Magyart, tanít, van egy kiadójuk, magyar könyveket hoznak ki; ha jól tudom, egy postahivatalban dolgozik, szinte mindig csak éjjel, hogy a napja maradjon jórészt önként felvállalt teendőinek. Jól van, mert a nyugodt életet is meg lehet szokni egyszer. Hogy nem hajkurász az ínség... A megnyitón Tálas Ernő, a stockholmi Svéd Opera tenoristája énekelt, egy valaha kolozsvári zongoraművész kísérte. Kivittem a Szilágyi Domokos-portrét, hát ott azt mondták, ennél jobbat még nem láttak költőnkről. Elhiszem, mert sokuk igazán közeli kapcsolatban állt Szilágyival. Most pedig Tamás György stockholmiműgyűjtő szervezte egy kültárlatot. Észtországban Tallinnban és Tartuban s persze, Stockholmban. A legutóbbi olajportrém a Tamási Ároné. A négyszáz éves székelyudvarhelyi gimnáziumra fordítom a Névadó arcát. — Azóta van Tamási-képeslapunk is — teszi hozzá a szerkesztő —, Molnos Zoltán többszínnyomásos reprója tizenhatezer példányban jelent meg, s a jelenés anyagi költségeit a székelyudvarhelyi Cérna Rt. vállalta magára. Kép és szöveg: OLÁH ISTVÁN Portré madárral (Molnos Zoltán székelyudvarhelyi festőművész) Mellékletünkben MOLNOS ZOLTÁN festményei, , illetve OLÁH ISTVÁN felvételei láthatók. Pacsirta