Romániai Magyar Szó, 1994. július (6. évfolyam, 1375-1401. szám)

1994-07-09 / 1382-1383. szám

­ - Aztán nekem nehogy Korfu szigetére menje­tek nyaralni - hallom a nagynéni hangját az Újvilágból a tizennegyedik szobámban elhe­lyezett kilencedik tévémből tudom, hogy ott mostanában valami nemzetközi tanácskozás kezdődik. Nápolyt is kerüljétek, mert ott meg a hetek találkoznak, ezt is a kilencedik színes té­vémből tudom, abból, amelyik az úszómedencés varrószobámban áll. Most a válaszlevél portó­költségére gyűjtöm a pénzt, és ha kigyűl, meg­írom, hogy mire ezek a sorok az Újvilágban, sőt, honi sajtónkban megjelennek, mi több, a Rodi­­pet csigapostája kikézbesíti az újságokat, rég túlleszünk minden Korfun és minden Nápolyon, tán Helsinkin is (már ami az emberi szabadság­­jogokat illeti), mindenen túlleszünk, tán még a nyáron is, és úgy, hogy nem Korfut, de a Med­vetet sem láttuk Szovátán. Az újvilági nagynéni azért óv bennünket a nagy nemzetközi színhe­lyektől, mert ő aztán tudja, a nagy találkozókon megtelnek az illető város korzói a legkülön­­félébb népséggel. Vannak ott szuperdiplomaták és szuperkémek, jámbor turisták és egyáltalán nem jámbor terroristák. Mi lesz, ha valamelyi­ketekért tíz fogva tartott társukat követelik vagy legjobb esetben félmillió dollárt... Megírom szépen a nagynéninek, miattunk Túszdráma azért ne aggódjon. Mi nem lehetünk semmiféle túszdráma szereplői, hát úgy nézünk ki, akikbe érdemes invesztálni egy nindzsafelszerelés árát vagy bár egy ólomgolyót? Eléggé elhasznált emberkék vagyunk minden ilyesmihez. Ötven esztendő elnyűjt legalább három nemzedéket, pedig az iskolában rendszeresen megkaptuk a védőoltást a tébécé, a gyermekparalízis, a­ sza­márköhögés ellen. — Ha minden igaz, fizetésem 9 9 9 9 9 11. harminckét százalékába kerül egy szakszerve­zeti beutaló ujjong most az egyszer a kisem­ber­­, mert olyan keveset kapok, hogy kedvez­ményt adnak! Másik kisember szerint, aki u­­gyanúgy ujjongott, állítólag harminckét száza­lék a napi ellátás úgy szakszervezetbre. Ezek szerint három teljes napot üdülhet a havi fix ki­lencvenhat százalékáért, s a maradék négy szá­zalékból flottul megél a hónap utolsó huszonhét napján otthon. Harmadik kisember mindközön­ségesen harminc százalékosra taksálja a beuta­ló százszázalékos árából kikalkulált kedvez­ményt - mert tényleg kispénzű népség vagyunk. Maradjunk annyiban, hogy a túszszedőktől nem félek. Ahhoz nincs pénzem, hogy valami kimondhatatlan nevű szervezet elraboljon. Esetleg itthon, a Küküllő partján vagy a Szej­­ke strandján. OLÁH ISTVÁN ak­i EUGENE IONESCO : 4 mittam druxifott f­e öregségére az ember nem számíthat arra, h­ogy egészsége jobbra­­­ fordul. Szedhetem az orvosságot, de ettől még állapotom egyre rosszabb lehet. Van olyan ember, akinek lényege a múlt. Úgy érzem, az én múltam valahogy levált rólam, és többé nem tartozik hozzám. Habár jól tudom, hogy én írtam A kopasz énekesnőt, A székeket stb., és jó ideje van egy Marie-France nevű lányom és egy Rodica nevű feleségem. De a múlt már nem része lényegemnek. Mindent elnyelt az, ami bennem mostanság él. Ugyanaz a hatvan perc nem egyforma mindeki számára. Az időt különböző módon fogjuk fel, egy óra lehet húsz perc, harminc, tizenöt vagy ellenkezőleg, sokkal több. Nincs objektív idő, vagy legalábbis érzékeinkkel nem tudjuk objektíve fölfogni. Amikor unatkozom, és ez gyakran megtörténik velem, az idő hosszú, nagyon hosszú. Van olyan idő, ami múlik, s van olyan, ami nem múlik. A várakozás, akár csak tízperces is, sokkal hosszabbnak tűnik, mint egy óra, ha jól érezzük magunkat. Az öregek rossz fát tesznek a tűzre, az idős asszonyokat boszor­kányoknak tartják. Fölróják nekik rosszindulatú kisded játékaikat vagy rútságukat. Szerencsétlen öregasszonyok. Soha nem lehet kigyógyulni az öregségből, mint például az influenzából. Bizonyos idő elteltével, ahelyett hogy jobban érezné magát az ember, ugyanazok a bajok leselkednek rá. Ha­ az egyik betegségből kilábal, bizonyos lehet abban, hogy az öregség tovább rombolja testét. Születésem óta a félelem és az ámulat igézetében élek. A kettő közül melyik az erősebb? Számomra most a félelem. Az ápolónő azt mondja: „Ámulatba ejt a szenvedés. Ha valaki hívó, miért kell annyit szenvednie? Ez egyre jobban elgondolkoztat. Olvasom lisieux-i Szent Teréz és avilai Szent Teréz írásait, és gondolkodom, és csak ámulok.” Magam is a félelem és az ámulat, döbbenet és rémület közt élek. Feleségem azt mondja: „Jobban szeretlek, mint gondolnád. Halálod után azonnal meg szeretnék halni." Igaz, elsőnek nekem kell túlra mennem. Képtelen vagyok többé élni. Mára a kezem, ujjam, lábam is mind nehezebben mozdul. Holnap már nincs mit tenni. Azt kérdezem a­agamtól: hová mentek el mindannyian? Könnyű kijelenteni, hogy sehol sincsenek. De hogy pontosan hol vannak, azt is lehetetlen megtudni. Mindhárman nagyon nehéz helyzetben vagyunk. Mi történik velünk? Ő majd mit tesz velünk? Minél többször gondolkodom ezen, annál jobban , megrémülök és elborzadok. Ma éjjel a feleségemmel álmodtam, arról, hogy rólam álmodik. Azt álmodta, hogy halálomon vagyok, arca meggyötört és csúnya volt, de kedvesebb mint bármikor. Felébredt, hogy elmondja nekem: ha meghalok, ő nem tudna engem túlélni. Az öregségről kevés szó esik. Aki érdemben beszélhetne róla, túlontúl idős ahhoz, hogy megtegye. Az öregség írásban nem létezik. Kegyetlenek a bikfanyelvet beszélő papok és prelátusok, de legalább bíznak magukban, és ifjan vagy idősen állják a sarat. Mire jó, ha az ember megöregszik? Hogy megfigyelje, mások miként öregszenek. Már két esztendeje nem láttam egyik jó barátomat. A két év elteltével látni lehetett rajta az öregség jeleit: haja fehér lett, meghízott, arcán a rombolás nyomai. Az előző pillanathoz képest minden pillanatban érzékelhetjük öregedésünket. A legfontosabb dolog, amit megélünk az, hogy öregszünk, s tudatában vagyunk ennek a folyamatnak. Megöregedtem a tegnaphoz, ezelőtt egy évhez, tíz évhez vagy húsz évhez képest. Életem legfontosabb cselekedete az, hogy megöregedtem. * Eugene Ionesco utolsó írása, mely a Figaro 1994. április 18-i számában jelent meg-SZ. FARKAS JENŐ FORDÍTÁSA Mottó: A rádión csak üvöltsék rekedten A szabadságot s az ember jogát. Itt érzi csak befalazott testem A milliókkal Moszkva ostromát. S Váctól Pekingig zúgják a rabok: Hát nem vigyáztok, az egész világon Bebadogoznak minden ablakot! Vác, 1953 Máju­s 27-én Aradon járt Tollas Tibor költő, a nyugati magyar emigráció egyik vezéregyénisége, a Münchenben meg­jelenő Nemzetőr című lap fáradhatatlan szerkesztője. Rövid, szerény és kötetlen bemutatkozója, a budapesti Beregszászi Olga és Új­laky Károly művészpáros által a költő verseiből összeállított zenés-irodalmi és­ lenyűgöző élmény volt számunkra, a ketrecből csak nemrég kiszabadultak számára. Egy végtelen szenvedések árán bölccsé vált, halk szavú, szelíd humorú ember, nemcsak érző, de vérző szívű költő végtelen emberszeretete és határtalan opti­mizmusa csengett ki minden elhangzott sorból. „Mindent, amit megírtam, élmény­ből írtam meg és a sors ajándéka, hogy közel fél évszázados hazai hallgatás után most már szabadon is eljuthatnak verseim az otthoni olvasókhoz. Valószerűtlennek tűnik ma az egész történet: emberek, lé­nyek, árnyak a folyosókon, udvarok, cellák mélyén...” Tollas Tibor 1920. december 21-én szü­letett a Borsod megyei Nagybarca község­ben. 1941-ben hadnaggyá avatják a buda­pesti Ludovika Akadémián. Hadi beosztás­ban, 1945 tavaszán, Veszprém, mellett mindkét keze súlyosan megsérül. 1945 u­­tán az ún. demokratikus honvédség tisztje­ként szolgál, de 1947-ben hamis vádakkal letartóztatják, és tízévi börtönbüntetésre ítélik, amiből kilenc évet a gyűjtőfogház­ban, a váci börtönben és a tatabányai rab­bányában töltött le. 1956 júliusában szaba­dult. Az ’56-os forradalomban a budapesti nemzetőrség összekötő tisztjeként vett részt. November első napjaiban rádión ke­resztül egy lap alapításának megbeszélésé­re hívta össze az első magyar „szamizdat”, írások szerzőit, a Bécsben kiadott Füves­kert versantológia íróit. A lap végül is kül­földön, 1956. december 1-jén, bécsi szer­kesztésben Münchenben jelent meg. Azóta szerkeszti a Nemzetőrt, és azóta nem tette be a lábát Magyarországra... ■­ Elvből nem kértünk kegyelmet vagy vízumot, nehogy valaki valaha is a kom­munista hatalommal való kollaborációval meggyanúsíthasson, így a szovjetek kivo­nulása után az első alkalmat megragadtam, hogy annyi idő után végre hazalátogathas­sak. Úgy éreztem, személyesen kell elvini. nem a hitet a magyar nemzet jövőjében, nem elsősorban Budapestre, hanem vidék­re. A vidékiek mások, másképp él a hitük. Az erkölcs is, minden más... Személyesen kell elvinni a hitet, mert mi össze tudjuk hasonlítani a külfölddel a magyarságot. És ki merem mondani, hogy nincs szégyen­keznivalónk, s végre verjük ki a fejünkből az olyan jelzőket, mint utolsó csatlósok és hasonlók, mert nem az fogja eldönteni a jövőnket, hogy mennyivel tartozunk, ha­nem az, hogy lesz-e elég nemzeti és belső önbecsülésünk. Ha a magyar népnek nincs önbecsülése és hite, akkor kiesünk, mert körülöttünk mindnek túlzottan van. Úgy akarnak összeroppantani bennünket, mint a dió­prő a diót. Persze nem csak a kisebb­ségben élő magyarságnak kell bátorító erő... Első utam Komáromba vezetett, ahol 790 diák előtt két órán át beszéltem. Nem akartak elmenni, még egyszer meghívtak oda. Utána Kárpátalján jártam, ahol már szerepeltünk is. Lezsák Sándorral megfor­dultam Marosvásárhelyen, de ott csak egy napig maradhattunk, mert leesett a hó és féltünk, hogy ott rekedünk. Sándort tíz évvel ezelőtt ismertem meg az illegalitás­ban, és azóta jó barátok vagyunk. Ide Ro­mániába a Lakitelek Alapítvány segélyét hoztuk akkor. Én mindenképpen szerettem volna eljutni ide, mert hallottam Temes­várról, ahol a változás kezdődött. Voltam még Ungváron is és Beregszászon a ma­gyar színházban, most meg Aradon. Nem ismertem a budapesti művészpárost, ami­kor fölkarolták verseimet. Nagy élmény volt számomra is verseim megzenésített változatát hallani. Meghívtam őket Münchenbe meg Grácba. Ha az ottani fiatalság ezt meghallja?! Az ilyen műsor többet ér minden másnál! Nemzeti és etikai téren átfog mindent anélkül, hogy meg akarna győzni. Engem is úgy elkap a hangulata, hogy utána napokig nem tudok a M­IÉP másra gondolni! Ingyen csináljuk az egé­szet, ebben nincs semmi üzlet. Idealista cé­lok vezetnek. Amik egy élet alatt az én legőszintébb tapasztalataim voltak, együtt más tíz-, százezer, egymillió magyarral, aki nem írta ezt meg, azt bemutatni nem hivalkodás, hanem figyelmeztetés: Vi­gyázzatok, hogy titeket ilyesmi ne érjen! Mi átadtuk ezt a szomorú örökséget. Ez a célunk továbbra is, különösen most, hogy magára fog maradni jobban, mint valaha a kisebbségi magyarság, most kell nekünk az egész emigrációt mozgósítani Ausztráliától Falklandig, el kell jutnunk mindenüvé... - Szakértői vélemény szerint a Nemzetőr anyagilag jól megalapozott, igen nagy népszerűségnek örvendő lap. Hogyan sikerült annyi éven keresztül fönntartani és egyre színvonalasabbá tenni? - Koldulásból. Én mindent a költészet­nek és az újságnak szenteltem. Minden év­,­ben elmentem Amerikába, tizenöt-húsz vá­rost kerestem föl pénzt szerezni és össze­tartani a magyarságot. Évente 25 000- 30 000 kilométert mentem. Úgy éreztem, ezt kell csinálnom, ez a legeredményesebb módszere a kapcsolattartásnak. Már kez­dettől fogva nemcsak magyarul, hanem an­golul, németül, franciául, spanyolul is ír­tunk, sőt amikor Ceausescu Erdély ügyé­ben Kínába ment, kínaiul is megjelentettük véleményünket. Ha kellett, akár arabul is. Úgy éreztük, a legfontosabb magyar kérdé­sekben világnyelven hatékonyabb tájékoz­tatást biztosíthatunk, így a világot fogéko­nyabbá tehettük a magyarság problémái iránt. Úgy érzem, ez sikerült is eddig. Szerkesztői, újságírói munkámban mindig az a gondolat kalauzolt, hogy „postások vagyunk mindahányan, osszuk ki hát szer­teszét - hűséggel, amit ránk bíztak: egy népszabadság levelét.” —­ És miként hangzana költői hitvallása? —­ Röviden. Minden versemmel szegé­nyebb leszek és gazdagabb, hogy adtam valamit. Egy ismeretlen súgja versemet, én csak továbbadom a szavait.­­ Az RMSZ olvasóinak mit üzenne in­nen Aradról, amelyet gyakran a Nyugat kapujaként emlegetnek országunkban. — Eljöttünk, hogy elmondjuk: nem vagytok egyedül. Minél nagyobbnak, sú­lyosabbnak­ látszik az anyaország gondja, annál inkább gondolunk mi rátok. Ne csüggedjetek! PETERSZABÓ ILONA DEZSŐ M. MAGDOLNA Nyúlnak az árnyak, ,, gyúlnak a vágyak, vigyázz, kicsim, megperzselődsz, kisértnek kéj­ banyák, szűzsirató anyák, jobb, hogyha menni készülődsz, inkább ma éjjel, zubogó vérrel lázas fogakkal mard szét a párnát, itt az a lényeg, ne ismerd meg meg­hunyt szenvedélyek temetőárkát.­­C*­&sfc wm Szürkeségből és csendből születnek a szavak, honnan színpompa, bőség? Hiszen a festő vak. Japánsárga, reményzöld, zenélő kék, hiába. Csókpiros, margitfehér. Üres a postaláda. ..1975. október 11-én születtem Gyergyó­­szentmiklóson, a helybeli Salamon Ernő Lí­ceumban érettségiztem az idén. Szeretek verset írni.”­ ­ AGYAR SZÓ mértéket Vannak elkötelezett helyek, bölcső­helyek, amelyek arra predesztináltak, hogy óvjanak, sarkalljanak, a szellem fel­­szabadulásán buzgólkodjanak. Árkos is ilyen. Hány és hány művésznek, alkotónak, értelmiséginek jelen­tett revelációt, impulzust, sorsfordító élményt az évtizedek során? Mert akik vele titokban, több-kevesebb elhivatottsággal sáfárkodtak, felismerték szolgálati szerepét. Akárcsak saját szolgálati szerepüket. Ma már az ember, ha az árkosi kastélyba téved, csak áll és csodálkozik. A természettel összenőtt, teremtett szépségen. Valahány, fiatal képzőművészeknek rendezett alkotótábor egykori keze nyomán, természetben lepengetett „valutáján”. Amiből a fotó csak a kontúrt, a vázat, a jelzést tudja behoz­ni. A többi: hangulat, illő képzettársítás, kezünkből kisikló dallam, rím. Megmentett, dadogó sorok: Ó ti éjféli kutyák tavi békák baglyok denevérek hajnali szarkák szúnyogok hogy zajongtok és rajongtok mellettetek a költő hátán elnyúlva szeppenten hallgat... Árkos, 1994. június 26. CSEKE GÁBOR 27. szám 1994. július 9 — 10. A mellékletben közölt fotókat SZÉKELY SÁNDOR készítette az árkosi kastély kertjében JÖVŐ HETI SZABAD SZOMBAT MELLÉKLETÜNK TARTALMÁBÓL AJÁNLJUK AZ OLVASÓNAK: Utazás az első magyar vasúton (Petőfi Sándor és Lauka Gusztáv korabeli beszá­molója alapján) írta és rajzolta: TOMCSA (Dr. Bódi Andor visszaemlékezései a jeles székelyudvarhelyi humoristára # A szö­veget korabeli fényképdokumentumok­kal illusztráljuk) («* Hazatérő szavak (beszélgetés Cseke Péterrel)* m* P. Buzogány Árpád, Rab Hajnal versei ír Dévai székely gyermekek játékai

Next