Romániai Magyar Szó, 1999. július (11. évfolyam, 3108-3139. szám)
1999-07-17 / 3124-3125. szám
A sok huzavona, valamint a túlontúl sok félreértelmezés után talán évezredünk végére sikerül leszámolnunk azokkal a többnyire hamis legendákkal is, amelyek azóta akár glóriába fontan körüllengik legnagyobb költőnk, Petőfi Sándor alakját. S mint az mindig is lenni, történni szokott, sajnos, fel kell ismernünk azt, hogy - talán a „kollektív feledés" miatt is - költőnk valódi arca mégis, mégis kissé homályba borult, a sápadt, fiatal, meglepően sovány, megszürkült arc az azóta legkülönfélébb módon készített dagerrotípiák és fényképek szabályos „áldozata" lett, s talán nem telik el pár év, a köztudat számára az egykoron annyit dicsőített Petőfi Sándor úgy lesz (le)kezelve, mint egy maga körül állandóan vihart keverő ifjonc, aki meglepően fiatalon, alig huszonhat évesen azt hittük, „megváltott egy világot", magát azonban... tőlük, költőktől szokásos módon, elveszejtette. Nem túlzunk, ha ki merjük mondani azt, hogy a mai, modern irodalomtörténet, akár szándékosan is, igyekszik a feledés sötét Lébkevizébe taszítani azt a fiatal embert, aki az volt végső soron: ember a javából, bár ezt sokan, s főként a hálátlan utókor megpróbálja úgy értelmezni, mint egy szörnyű sorstratégiát... arra gondolva, hogy Petőfi, valamint költészete eltűnt „elmúlt" ugyan, de ... tovább él a magyar történelem, a közös magyar sors, és nem utolsósorban a Magyarországon talán legteljesebben kivirult magyar forradalom eszméje. Hiszen koporsóikban megmozdultak a népek, Közép-Európa népei, mondhatni, Európa szívének népei, szinte Európa szíve. S a nép, ezúttal a magyar nép lesz az (vagy: máris az), amely fiairól megfeledkezve megkísérel „tovább haladni" úgy, hogy bizonyos elemeket otthagyjon, hogy kissé maga is az általa kovácsolt lapátokkal, szerszámokkal felfegyverezve beásson „valakiket" az áldott anyaföldbe, ahonnan majd ki tudja kicsoda, egyszer majd úgyis kiássa és... ki veszi őket. De vajon ki... és mikor? Pedig senki nem volt akkoron, a népek tavaszán állig úgy felfegyverkezve, mint „a mi Sándorunk", akinek szinte már teste sem volt, csak sötét és vészjósló tekintete, ez a kis, vézna test szinte feloldódott a hazáért folyó harcban, s szinte HÉTVÉGI REJTVÉNY bennégett egy tűzvészben, amely az ő testét és lelkét perzselte a legforróbban. S nem elég, hogy ő volt egy személyben a költő akkoron, egykoron, aki egy furcsa, számtalan kihívásra, a magyar forradalom költője lett, de nem tudjuk talán kellőképpen elképzelni és elhinni azt sem, hogy ezt a nagy feladatot el tudta látni valaki, hogy valaki vállalni tudta ezt az irtózatos harcot, a szabadságért folytatott harc küzdelmét, kiállni a nevezetes, mai könyvtár lépcsőjére, egyenesen lőtávolságra, és kabátját, ingét kigombolva, fölajánlani magát... a halálnak; úgy vélni, úgy gondolni, hogy épp az ő versei, az ő joggal megváltó gondolatai azok, amelyek arra hivatottak, hogy felébreszszenek egy évszázadokon keresztül elnyomott népet, a magyar népet, s megkondítsanak egy harangot, amely mint isteni hívó szó, néma volt, talán szintén évezredeken át stb. De Petőfi volt az, aki holtakat is feltámasztott sírjaikból: fölébresztett egy egész népréteget, mégha oly jelentéktelen is volt ez a réteg, ez a magyar jobbágy-parasztság, amely önfeladása, „ostobasága" és... igen, elnyomottsága miatt akkor már halálra volt ítélve. Petőfi Sándor tehát egy intő szó volt. Fölemelte tekintetét még ott, Budapesten, a magyar fővárosban, amint maga is egy piedesztálon állt, az égre, fölemelte áldó és ígérő tenyerét is az égre, az összegyűlt félelmetes, harcra gyűlt sokaság előtt, s e szavakra és e mozdulatra százaknak, ezreknek dobbant meg a szíve, s csatlakoztak a mindenkori magyar érdek kihívásaihoz. Petőfi Sándor szavaira felébredt a magyar nép, de nemcsak a politikában, hanem a költészetben is. S e mindössze huszonhat esztendős fiatalembernek sikerült az egészen Párizsig terjeszkedő Európával elhitetni azt, hogy forradalom van, hogy „ütött a szabadság órája", s a tulajdonképpeni népnek nem kötelessége már föltétlenül... hallgatni a nemesi, arisztokrata, olykor együtt: a császári meg királyi szóra. Hiszen Isten előtt minden ember egyenlő. Nincsenek kiváltságok, olyan értelemben, hogy puszta szóval és erőszak által valaki is boldogulhatna, mások kárára, gúnyt űzve másokból és kizsákmányolva másokat. Petőfi Sándor, mint - talán kényszerűségből - talán maga is Petőffy (és nem: Petrovics) ezt így mondja: „S ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék". Ez isteni hívó szóra (utólag állítom: prózai szavak ezek, és még többek is!) a költő válaszolt, meghajtotta magát Isten előtt, s kevés, fiatal erejével arra szánta el magát, hogy szolgáljon ott is, akár a politikában is - költő létére... De melyik előbbrevaló? Megkockáztatom azt, hogy talán épp a prófétai, költői hivatásában hajtott a legmélyebben fejet ez a Petrovics... Istenének, a magasságosnak, kitől a hirdető szónak szolgálatára való felhívás származik. S ez a küldetés csak úgy lehetett teljes, hogyha Petőfi a saját nyelvén szól, ahogy ő mondja: a népért, a néphez. Nincs nála sem chansonköltészet már, sem a legbelső, ágyakat és kéjlakokat elkendőző biedermaier-költészet, s költőnk - a magyar líra történetében először - tényleg a néphez szól, és úgy, hogy azt mindenki érti. És százak, ők, a társadalom színe előtt „elkendőzöttek", az elnyomottak kapják fel fejüket erre, s mintegy válaszolva a szintén csak isteni szóra, szavalják és éneklik is a magyar ajkú Petrovics Sándor „dalait". S ha a kortárs és barát Arany János már a magyar népről mer írni, s egy csodálatos életművet hoz létre, s szinte egy évszázadon át ennek az áramlatnak hű követői és művelői is akadnak, úgy Petőfi Sándor volt az úttörő, a legelső, a bátor, aki valóban egy világot mentett meg... Pusztán Isten erejében és vezényszavában bízva, igaz „evangélikusként" (evangélium - „hírnöki szó, üdvözlet"), a megváltó szó és tett hírnökeként. Aki e földi világot is úgy képzelte el, mint Isten országának negatív képét, túloldalt, a túlsó parton. S vajon megérkezett-e ODA? Odatúlra?! Isten országába ... Beteljesült-e a szinte gyermekként, fiatalon, tragikus körülmények közt elhunyt, eltűnt, és a háborúban meggyilkolt fiatalember leghőbb vágya?! KISGYÖRGY RÉKA 150.M.Lhuffy Lrt.A M.mm-L a haságfiam és forradalon költője: Petőfi Sándor szabad szombati melléklet AZ IFJÚ KÖLTŐ Tökfilkósítás (Folytatás az 1. oldalról) földjéről, a gyilkos felteszi a kérdést a 4. rész 14. bekezdésében: ”... bujdosó és vándorló leszek e földön és akkor akárki talál rám, megöl engemet”. Tehát tudatában van annak, hogy vannak más emberek is családjukon kívül, sőt a 16. szerint „És elmene Káin az Úr színe elől, és letelepedék Nód földjén, Édentől keletre. 17. És ismeré Káin az ő feleségét, az pedig fogad a méhében és szülé Hánókhot. És építe várost és nevezé azt fiának nevéről Hánokhnak”. Nód és családja, felesége és lánya pedig nem Ádám oldalbordái, tehát az Édenen kívül is éltek embercsoportok, akiknek várost is kellett építeni. Ez bizonyos bibliai ellentmondás, de ez nem laikusoknak való - vélik egyesek, pedig azigazi vallásosság, hit alapja az őszinteség: a Biblia szövegét primitív emberek adták szájról szájra, míg le is írták, s tévedhettek - a logikáról nem is sejtettek semmit. És jön, hogy feltűntek a délibábosok, és „megfejtették” a nagy talányt: milyen nyelven beszéltek az Édenben? A számos változat közül, néhány évvel ezelőtt három ploietti-i nyelvész szétkürtölte, kutatásaik bizonyítják, Ádámék ódák- nyelven társalogtak (a kígyóval is?) és abból formálódott minden más nyelv; jóval előttük a szerbek „bebizonyították”, hogy ott a szerb volt a nyelvek őse, még az ószlávnak is; a csecsenek az elmúlt évben Ádámot csecsenesítették. M. Ölender ezek után jövedelmezőnek találta e témát, s könyvet írt a Paradicsom nyelveiről. De kik és mikor is beszélhették azokat a feltételezett nyelveket? A zsidók szerint a világ teremtése ezelőtt 5760 évvel ment végbe, a pravoszlávok szerint i.e.5508 esztendővel, az anglikán egyház egykori „pontos számítása”, i.e. 4004- ben. Nemrég az átlagpolgár megtudhatta, hogy a radiometrikus mérésének szerint a Föld 4,5 milliárd éves, az élet csírái megtalálhatók a 3,8 milliárd éves kőzetekben; a paleontológusok 1975-ben kiásták az etiópiai Afar-medencében Lucy ősanyánk 3,2 millió éves csontvázát; dél-afrikai tudósok a múlt évben Johannesburg egyik külvárosában 3,6 millió éves előember csaknem teljes csontvázára bukkantak, majd mások az év elején Etiópiában ötmillió éves előember maradványait hozták napvilágra - ez az eddig felfedezett legrégibb lelet az emberi faj előfutáráról (az előző évtizedekben Kenyában, Tanzániában is találtak a 4,5 millió évet is elérő, az Australopithecus nemzetségbe sorolt hominidák maradványait, tehát a Homo nemzetség jóval régebbi, mint ahogyan a Biblia alapján számítgatták. Ezek szerint a glottogenezis nem évezredek, hanem évmilliók folyamata. Az átlagpolgár csóválhatja a fejét, főleg, ha hall vagy olvas más történelmi logikátlanságokról is, például hogy Ádám könyvet is írt Sepher Razielis címen, tehát ő találta fel az írást, s egyesek azt is tudni vélték, állatok bőrére írta, mások hogy Raziel angyal 20 könyvet hozott le neki az Égből és ő tanította Ádámot. Iosephus Flavius zsidó történész Archailogia Iudaica c. könyvében írja, hogy Ádám unokái, Séthnek a gyermekei. „Meghatározták az égitestek pályafutását”; két oszlopot emeltek, az egyiket égetett agyagból, a másikat kőből, s mindegyikre felrótták tudományukat. A történetírók sok esetben átveszik koruk értékrendszerét a múlt megítélésében, így Flavius ugyan nem könyvben, hanem rovásírásban képzelte el Ádám unokáinak hagyományát, de ugyanakkor azt is hitte, hogy már azok is tudtak írni-olvasni, sőt csillagászati ismereteik is voltak. S itt elértünk korunk ferdítéseihez, fantazmagóriáihoz. M. W. Cooper könyvében azt bizonygatja, hogy földönkívüliek alapították és irányítják a földi titkos társaságok tevékenységét. A szabadkőművesek nemzetközi titkos szövetségéről már sok könyvet írtak, de ma divatban vannak az UFO-k és a földönkívüliek, bele lehet keverni őket a titkos társaságok tevékenységébe, riogatva a hiszékeny átlagpolgárt, hogy ezek hatalmuk alá óhajtják hajtani az emberiséget (vannak, akik hirdetik, hogy nemcsak a szabadkőműveseket, hanem a sátánistákat is más bolygók jövevényei irányítják), s a veszély potenciális. És jönnek ki jóslatok, mint Jan van Helsingnek Cartea a 3-a c. könyve: harmadik bolygó, harmadik évezred, harmadik világháború ... Az átlagpolgár erőltetheti az agyát, hogy kihámozza az igazságot, a hiszékenyek riadtan várják a világvégét, mintha részükre nem volna elég a napi gondok terhe, az agyukat tömik szükségtelen valótlanságokkal, és nem sok jele van annak, hogy a társadalom nyomást gyakorolna a butitokra, s az ellentmondások káoszából kikomputerizálnák az igazat. Mintha belenyugszunk abba: a világ már így megyen. De jó ez így? A korruptoknak, hazudozóknak, beugratóknak, a hiszékenység adószedőinek csupán... Apropó: az említett könyvek gyorsan elkeltek a koszovói standokról (még kapható a Jan van Helsingé), ami azt bizonyítja, hogy sok embert vonzanak az ilyen témák, így érthető, hogy az ALMA, ELIT és SAMISDAT kiadók újabb szenzációs kiadványokkal jelentkeztek, igyekezve hozzájárulni az elmesatnyuláshoz — mármint azoknál, akik elhisznek valótlanságokat. ”.../ Sorsod felett, hazám!/ Hazámat gyermekül/ ... .” A rejtvény fő soraiban Vörösmarty fenti című versének két sorát találja. VÍZSZINTES: 1. Az idézet első sora. 10. Nyomorult ember. 11. Eddig a pontig. 12. Francia arany. 13. Megjelenési forma. 15. Bp. a fővárosa. 16. Német műholdas tv-csatorna. 18. Szélhárfa. 19. Enyém franciául. 20. Kínai súlymérték. 22. Szóban közöl. 23. Puha sütemény. 24. ... hae, a harag napja. 26. Lendület. 29. Illetve, röviden. 30. Alumínium és hidrogén vegyjele. 32. Téma vége! 33. Szén és ittrium vegyjele. 34. Erősen gondolkodik. 36. Ezüst vegyjele. 37. Katonaság. 39. Irattartó. FÜGGŐLEGES: 1. Torna. 2. Női név. 3. Szigetlakó nép tagja. 4. Manoliu személyneve. 5. Híres amerikai egyetem. 6. Iráni pénznem. 7. Páratlanul indít! 8. Azonos magánhangzók. 9. Az apostolok egyike. 14. Mérgező gyomnövény. 17. Fátyol. 19. Zavaró geometriai alakzatot mutató hiba nyomaton. 21. Bukarest polgármestere (Viorel). 22. Magyar Távirati Iroda. 24. Az idézet negyedik sora. 25. Efféle. 27. Brazil szövetségi terület. 28. Személyem. 30. ... válik, elvénül. 31. ..., bekaplak. 34. Ausztria, Spanyolország és Kambodzsa autójelzése. 35. ...Ce. Kínai filozófus. 38. Rénium vegyjele. 40. Padszélek! Készítette BOTH LÁSZLÓ A júliusban megjelenő 4 (négy) hétvégi rejtvényünk megfejtését egyszerre kérjük beküldeni augusztus 10-ig (a feladás dátuma) szerkesztőségünk címére. Kérjük ráírni: Hétvégi rejtvény. Pallas-Akadémia sarok Kovács András a székely szombatos szellemiség utolsó tollforgató tanúja. 1981-ben a Kriterionnál jelent meg első „szombatos” könyve, Vallomás a székely szombatosok perében. 1995-ben Útfélen fejfa címmel ugyancsak a Kriterion (társ)kiadásában a második, 1997-ben a Pallas- Akadémia gondozásában a harmadik „székely szombatos” könyv, Mondjatok káddist egy székely faluért címmel. Az irodalomtörténet Kovács Andrást a történeti hűségű tényirodalom kiváló művelőjeként tartja számon. Legújabb művében (A hűség csapdái. Csíkszereda, Pallas- Akadémia Könyvkiadó, 1999) - a könyv alcíme szerint - „egyszemélyes szubjektív történelmet” ír, olyan önvallomást, amelyben szenvedélyes őszinteséggel vall életéről. 1916-ban született Bözödújfaluban, s gyermekkori környezete (székely szombatos család, nehéz családi és életkörülmények) nemcsak indulását és ifjúságát, hanem egész, későbbi szellemiségét, gondolkodásmódját is befolyásolta. Ez a hatás egyértelműen haladó, értékes, az emberséget tiszteletben tartó és etikus magatartásra kötelező befolyás volt, amely akkor sem hagyta cserben, amikor ennek „elfelejtése” — az ún. személyes érdekek folytán - talán a mindennapoknak, az erkölcsi dilemmák megválaszolásának és választásoknak a megkönnyítését jelentették volna számára. Újságíró és lapszerkesztő, majd főszerkesztő, felelős titkár - tehát csaknem egész életpályája szerkesztőségekhez kapcsolódik, és a két dátum, amely ifjú újságíróskodása és nyugdíjba vonulása között átível, minden kommentár nélkül, önmagában is történelem: 1945-1984. 1949-től volt a kolozsvári Igazság főszerkesztője, 1970-től a bukaresti A Hét felelős titkára - megannyi döntéshozatal, utasításteljesítés vagy - kikerülés embere napról napra, olyan időszakban, amikor minden bizonytalan volt, amikor nemcsak a (párt)hűség és hűtlenség, hanem a kollegialitás, barátság, sőt a szerelem is életveszélyes csapdát jelentett vagy jelenthetett. A szerző konfessziójában a lelkiismeret fényénél mérlegre teszi saját és mások tetteit, miközben elfogulatlan bölcsességgel rávilágít az adott kor és történelmi helyzet magatartást, cselekvést és gondolkodást irányító és korlátozó szerepére, de ugyanakkor az emberség megőrzésének lélekmentő fontosságára is. KOZMA MÁRIA