Romániai Magyar Szó, 2003. október (15. évfolyam, 4617-4647. szám)
2003-10-25 / 4641-4642. szám
2003. OKTÓBER 25-26. 6. OLDAL Igazi énje a nyelvművelésben nyilvánult meg 99 Munkám magánéletem szórakozása is 99 Tíz éve, 1993. október 11-én halt meg Lőrincze Lajos nyelvész, az elmúlt évszázad magyar nyelvművelésének legnagyobb hatású egyénisége. 1915. november 15-én született a Veszprém megyei Szentgálon. Édesanyja, Lőrincze Zsófia cselédlány volt Veszprémben, majd Budapesten. Napszámba járó özvegy nagyanyja nevelte, akit nagyon szeretett. Szegények voltak, őt kiskorában mindig az éhség gyötörte. A hat elemi után középiskoláit a helyi református lelkész ajánlására a pápai Református Kollégiumban végezte, mindvégig színjeles eredménnyel. Munkatársa, később egyik szerkesztője lett a Kollégiumi Lapoknak, s itt került közvetlen kapcsolatba a nyelvészkedéssel is: szorgalmas olvasója lett a Magyarosan című folyóiratnak. 1936-ban érettségizett kitüntetéssel. Szentgálon még tanító akart lenni, Pápán már papnak készült, s fél évig a pápai Református Teológiai Akadémia hallgatója volt. De nem érzett igazi elhivatottságot a papi pálya iránt, így - éppen vallástanára biztatására - Budapestre került magyar-német szakos bölcsésznek 1937 januárjában. Az egyetemet az Eötvös Kollégium tagjaként végezhette, és részt vett a Táj- és Népkutató Központ munkájában: járta a vidéket, anyagot gyűjtött. 1939-ben megnyerte az első jó magyar kiejtési versenyt, ott megismerkedett a tiszta beszéd ügyéért (is) küzdő Kodály Zoltánnal, akihez aztán annak haláláig töretlen barátság fűzte. 1941-ben megkapta bölcsészdiplomáját, s az akkor alakult Magyarságtudományi Intézet gyakornoka lett. Az intézet néprajzi, népnyelvi gyűjtéssel, szervezéssel foglalkozott, Lőrincze a földrajzinév-gyűjtésnek volt a referense. 1943 és 1945 között régi iskolájában, a pápai Református Kollégiumban tanított, s Pápán is nősült, felesége a kollégium első női tanára volt. A világháború után a Teleki Pálról elnevezett tudományos intézetben működő Néptudományi Intézetnek lett a munkatársa, később ez az intézmény az MTA Nyelvtudományi Intézete néven működött. Itt a magyar nyelvjárások atlaszának anyaggyűjtésében vett részt, másfél évtizedig járta az országot és a környező államok magyarlakta vidékeit. Egész életére szóló gazdagodásként értékelte ezeket a gyűjtőutakat. Benkő Loránddal készítette el a nyelvjáráskutatás 150 éves múltjának bibliográfiáját (1951), az ő gyűjtőmunkájának eredményét is tartalmazza az 1968-77 között megjelent kötetsorozat (A magyar nyelvjárások atlasza). Először intézeti tanár volt, 1952 és 1959 között igazgatóhelyettes, 1959- 1971-ig osztályvezető, ezután, 1985-ös nyugdíjba vonulásáig, tudományos tanácsadó. A nyelvművelő mozgalom vonta el több tervezett, de soha el nem készült munkájától, a „magasabb tudományos karriertől”. A kiváló név- és nyelvjáráskutató egyre inkább nyelvművelő lett: írásban, szóban, Magyarországon és külföldön, rádióban, tévében, sajtóban, a nyelvheteken és az anyanyelvi konferenciákon hirdette fáradhatatlanul a nyelvhasználat helyes gyakorlatát. Igazi énje a nyelvművelésben teljesedett ki. 1952- ben titkára lett az akadémián akkor alakult nyelvművelő bizottságnak, amelynek 1960-tól haláláig az elnöki tisztét töltötte be. Kodály biztatására vállalta a hamar páratlanul népszerűvé vált nyelvművelő rádió-előadásokat. Az „Édes anyanyelvünk” első adása 1952. október 15-én volt hallható. 1955-től vasárnap reggelenként hangzott el az ötperces műsor, 1961-től már hetente háromszor került sugárzásra, egyidejűleg a külföldön élő magyaroknak szóló adásban, a Szülőföldünkben is. A rádiósorozatot negyven éven keresztül folytatta, szinte a haláláig. Sikerült olyan formát kialakítania, amely szórakoztatva tanít, egyesíti a nyelvi, irodalmi, művelődési tanulságokat. Katedra nélkül vált a nemzet tanárává, tudományos alapossággal válaszolt - ízes, csak rá jellemző dialektusban a hozzá intézett kérdésekre, de sohasem vált tudálékossá. Az emberközpontú nyelvművelést igyekezett meghonosítani a korábbi nyelvközpontúval szemben: vallotta, hogy a nyelvművelés tárgya nem elsősorban a nyelv, hanem az ember. Többen vádolták őt nyelvi liberalizmussal, az új nyelvi alakzatok és az idegenszerűségek befogadása iránti túlzott engedékenységgel. Álláspontja szerint a változás hozzátartozik a nyelv életéhez, s ha a változás már társadalmi méretű, akkor mindenképpen el kell fogadnunk. A dogmák, elfogultságok ellen harcolt. Törekedett viszont arra, hogy a nyelvművelés módszere, hangvétele liberális, azaz megértő, emberi legyen. A nyelvi ismeretterjesztő munkát több fórumon párhuzamosan művelte: 1953 végétől haláláig szerkesztője volt a Magyar Nyelvőr című folyóiratnak, 1979-től az Édes Anyanyelvünk szerkesztőbizottságának elnöke, a Tudományos Ismeretterjesztő Társulatban (mint a nyelvi választmány elnöke) és a Magyarok Világszövetségében (az elnökség tagjaként) is ezen dolgozott. Magyarországi munkásságához szervesen kapcsolódott a határokon túli magyarság anyanyelvének védelme, megőrzése, illetve a távolabbi külföldön folyó magyartanítás segítése. Hosszú előkészítő, szervező munkája eredményeként 1970-ben, Debrecenben ült össze először az Anyanyelvi Konferencia. A nyugati magyarság anyanyelvi és kulturális gondjaival foglalkozó konferenciáknak élete végéig szervezője, 1992-ig elnöke, majd tiszteletbeli elnöke volt. Számos kitüntetéssel ismerték el tevékenységét, 1970-ben Állami Díjat kapott, 1985-ben, 70. születésnapján életművéért a Magyar Népköztársaság Zászlórendjével tüntették ki. 1993. október 11-én, több mint kétéves szenvedés után, csendesen halálba szenderült. Még az év novemberében az Anyanyelvápolók Szövetsége és a Szép Magyar Nyelvért Alapítvány létrehozta a Lőrincze-díjat „a magyar nyelv művelése érdekében határainkon belül vagy kívül kifejtett kiemelkedő tevékenység elismerésére”. Lőrincze Lajos szerencsésnek vallotta magát, hogy azzal foglalkozhatott, amit szeret, s úgy, ahogy meggyőződése diktálta. „Munkám magánéletem szórakozása is” - mondta. - „Úgy érzem, sikeres, hasznos, majdnem azt mondhatnám, boldog életem volt.” (MTI) BACZONYI LÁSZLÓ Fő művében a régi Budapest szellemiségét örökítette meg Ötven éve, 1953. október 2-án hunyt el Budapesten Szép Ernő költő, író, színpadi szerző. Huszton született 1884. június 30- án. Apja, Szép Sámuel falusi néptanító volt, aki szinte az egész országot végigvándorolta, míg családjával végül Hajdúszoboszlón telepedett le. Szép Ernő iskoláit Hajdúszoboszlón, Debrecenben, majd Mezőtúron végezte, s már egészen korán kitűnt versírói tehetségével. Egyik mezőtúri tanára figyelt fel a fiúra, s az ő támogatásával jelent meg Első csokor című verseskötete 1902- ben. Bármennyire tehetséges és iparkodó volt az ifjú költő, érettségi vizsgáját nem tette le, Budapestre költözött inkább, és újságíró lett. Különböző élclapok közölték bökverseit, volt címíró a Hermes Banknál, A Hétben is jelentkezett versekkel. Ettől az időtől kezdve a sovány, apró termetű, félszeg fiatalember emblematikus figurája lett a szerkesztőségeknek, az éjszakai kávéházaknak és a különböző irodalmi köröknek. Mindenki szerette és nagyrabecsülte, de egészen komolyan senki sem vette. Változatos szerelmek, kisebb kalandok színesítették megrögzött agglegényéletét. Noha kisebb elbeszéléseit, színes tárcáit, dalszerű verseit gyakran közölték a lapok, igazán népszerűvé kabarédalaival, sanzonjaival vált, egy időben a Fővárosi Cabaret Bonbonniere rendszeres szerzője volt. A népszerűség némi anyagi jóléttel is együttjárt, s míg pénze tartott, Szép Ernő gyakran és szívesen utazott, bejárta Európa nagyvárosait, egy szerelme után még Szentpétervárra is eljutott. Első érett verseskötetét, az Énekeskönyvet a Nyugat jelentette meg 1912- ben. A kötet darabjaiban a szelíd emberi kapcsolatok utáni vágyódás, a városi ember vidéki emlékei és a gyermekkor meghitt képei kaptak költői hangot. Humor és érzelmesség, halk bírálat és némi öngúny jellemzi ezt a hangot, mely Szép Ernő későbbi, nemcsak lírai, hanem prózai munkásságának is meghatározója lesz. Az első világháború idején önkéntes betegápoló és haditudósító volt, 1915-től azonban mindinkább a békevágy szószólója lett. Ekkor írt karcolatai a szenvedőkkel való együttérzés költeményei, melyekben egyre erőteljesebben szólalt meg a háború elleni tiltakozás. A háború után született meg legjobb és legismertebb műve, a Lila ákác, mely a régi Budapest szellemiségét akarta maradandóvá tenni, s mely leginkább Molnár Ferenccel és Krúdyval rokonítja az írót. A hol mulatságos, hol érzelmes regény egy pesti fiatalember szerelmi kalandjait eleveníti fel, miközben szinte realista igényekkel mérhető körképet ad a századelő városi kisembereinek életkörülményeiről és életmód-lehetőségeiről. A műből maga az író készített színpadi változatot, mely hatalmas sikert aratott, s máig is kedvelt darabja színházainknak. Két ízben film is készült belőle, először 1934-ben, majd 1972-ben. A húszas években népszerű színpadi szerző lett, bár Patika című darabját botrányok kísérték, s emiatt egy évre Bécsbe költözött. Vőlegény című darabja viszont nagy sikert aratott. 1930-ban mutatták be az Ezeregyéjszaka világát idéző, Azra című darabját, egy évvel később az Aranyórát, majd 1937-ben a Háromlevelű lóherét. A zsidótörvények és a második világháború alapjaiban rengették meg életvitelét: 1944-ben, 33 év után el kellett hagynia margitszigeti otthonát, s nőtestvéreivel a Pozsonyi út egyik csillagos házának lakója lett. Innen hurcolták el a nyilasok munkaszolgálatra 1944. október 20-án, ahonnan november 9-én szabadult. Ezen időszak megpróbáltatásairól, a megaláztatásról és megfélemlítésről vall az idősödő író 1945-ös, Emberszag című memoárjában. A háború után Szép Ernőt elfelejtették, nagy szegénységben élt, s mikor 1953. október 2-án, hatvankilenc éves korában, már régóta betegen meghalt, az irodalmi élet alig vette tudomásul elmenetelét. 1984-ben Pogányné Szép Berta, a költő húga Szép Ernő-jutalmat alapított azzal a céllal, hogy minden esztendőben az évadban bemutatott vagy nyomtatásban napvilágot látott legjobb magyar dráma szerzőjének, illetve egy alkotói életmű elismeréseként ítéljék oda a jutalmakat. A díjat évente a magyar dráma napján, szeptember 21-én adják át. (MTI) SARUDI ÁGNES Az 1993-as Előszoba-pályázat résztvevőinek névsora (a nevek után, ahol esete, dőlt vonallal a pályázaton használt szerzői álnév, illetve, minden esetben, zárójelben az akkori tartózkodási hely) Ádám Zsuzsanna (Budapest) Ambrus Árpád (Gyergyócsomafalva) Ambrus Tibor (Kolozsvár) András Zsuzsánna (Kászonjakabfalva) Andrási István (Majlát) Bábán Zsófia (Zilah) Bajkó Krisztina (Barót) Balási András (Marosvásárhely) Bálint András Arnold (Kilyénfalva) Bálint Huba (Székelyudvarhely), Balogh Emese (Sárköz) Barabás Annamária (Sepsiszentgyörgy) Barabás Berta (Kolozsvár) Baranyai Zsuzsanna Gabriella (Marosvásárhely) Bartha Zoltán (Marosvásárhely) Bartis Imre (Kolozsvár) Bekő István (Kolozsvár) Bekő NI. Ildikó (Zilah) Bencze Anikó (Brassó) Biblia Attila (Marosvásárhely) Bimbo Olimpia (Arad) Bódizs Edith / Susan Potter (Kolozsvár) Bogdán Pál (Máramarossziget) Borbé Levente (Csíkszereda) Borka Annamária (Gyergyószentmiklós) Borócsik Irén (Tornya) Borsos Szabó Alpár (Temesvár) Botár Emőke (Csíkbánfalva) Both Gyöngyvér (Új-Zimánd) Botos Szimona (Nagybánya) Bozsvai Enikő (Szatmárnémeti) Davasi Róbert Zsolt (Nagykároly) Dán Zsuzsanna (Szatmárnémeti) Danes Artur (Szatmárnémeti) Dankus Csaba (Kolozsvár) Dankuly Lászlóné Simon Erzsébet (Marosvásárhely) Dávid Eszter (Simonyifalva) Deák Erzsébet (Zsibó) Dézsi Csaba István (Mikeszásza) Dezső Mária Magdolna (Gyergyószentmiklós) Erdődi Ottó (Arad) Farkas / Marosvölgyi Aliz (Csíkszereda) Farkas Andrea (Gyulakuta) Fazakas Attila Hunor (Szováta) Fazekas Ede (Szilágycseh) Felházi Zoltán (Kisbács) Ferencz Katalin (Gyergyószárhegy) Füleki Beáta (Nagybánya) Fülöp Lóránt (Szováta) Gáli Anna (Gyergyóalfalu) Gáli Bartalis Ferenc (Gyergyószentmiklós) Garai Balázs Levente (Gyergyószentmiklós) Gedeon Gyula (Váradszentmárton) Geréb Éva (Székelyudvarhely) Gergely Edit / Gergely Manó (Gyergyószentmiklós) Gombos Szilárd (Arad) Gozon Sándor (Nagyvárad) Grausam Géza (Csíkszereda) Grosz László (Arad) György Mózes Árpád (Gyergyóremete) Győri Karola (Kolozsvár) Hajós János (Kolozsvár) Hegedűs Adalbert (Petrozsény) Hollichi Gyöngyi (Székelyudvarhely) Horváth István (Máramarossziget) Horváth Levente (Arad) Ifj. Dezső Géza (Kolozsvár) Jobb Domokos (Szaniszló) Juhász Zoltán (Pécska) Karácsonyi Zsolt (Arad) Katay Juliánna (Nagykároly) Kedves Antal (Gyergyócsomafalva) Kelemen Kinga (Arad) Kincses Anna (Szilágylugos) Kirilla Teréz (Kolozsvár) Gáspárik Attila / Komics (Marosvásárhely) Kopacz Levente (Szemlak) Kovács Melinda (Székelyudvarhely) Kristóf Éva (Gelence) Kristóf Sándor (Marosvásárhely) Kűri Gyöngyvér (Marosvásárhely) Laczkó Róbert (Gyergyóremete) Lázár József (Szatmárnémeti) Lévay Zsuzsanna (Szatmárnémeti)Levinschi Szávuly Attila (Székelykeresztúr) Lokodi Imre (Marosvásárhely) Lövétei Lázár László (Lövéte) Magyari Sáska Zsolt (Gyergyószentmiklós) Makó Attila (Kézdivásárhely) Makucz Endre (Gyümölcsvölgye) Máthé Zoltán (Kolozsvár) Megyaszay Kinga (Csíkszereda) Muntean Radu Tibor (Arad) Nagy Ágnes (Nagykároly) Nagy Enikő (Nagyenyed) Nagy Gabriella (Dés), Nagy Gedeon Imre (Érkörtvélyes) Nap Katalin (Gyergyószentmiklós) Nyitrai Réka Gyöngyi (Kolozsvár) Ozsváth Irén (Szászcsávás) P. Buzogány Árpád (Gyergyószentmiklós) Páll László (Korond) Papp Attila (Sepsiszentgyörgy) Papp Erika (Marosvásárhely) Pataky Lehel Zsolt (Máramarossziget) Péter Imre (Csíkszereda) Rab Hajnal (Székelymuzsna) Rápolti Mónika (Szatmárnémeti) Sándor Károly (Zetelaka) Sánta Enikő (Szatmárnémeti) Schmidt Gabriella (Majlát) Selek Judit (Szatmárnémeti) Simon Mónika (Gyergyóalfalu) Sógor Levente (Nagybánya) Szabó Csaba (Szatmárszőlős) Szabó Ferenc (Sepsiszentgyörgy) Szabó Gábor (Székelyudvarhely) Szabó Géza (Kolozsvár) Szabó Tünde (Arad) Szalai Mária (Pankota) Szaniszló Attila (Arad) Szécsi Éva (Kolozsvár) Székely Ferenc (Marosvásárhely) Székely Zoltán (Marosvásárhely) Szendrei Imola (Szatmárnémeti) Szente Levente (Székelykeresztúr) Szonda Szabolcs (Sepsiszentgyörgy) ? / Szöszke (Marosvásárhely) Takács István (Nagyvárad) Tamás Gyopár (Gyergyószentmiklós) Tamási Melinda (Szinérváralja) Tankó Éva (Gyimesbükk) Teppenhárt Tímea (Szatmárnémeti) Tódor Csaba (Csíkszereda) Tókos Pál (Köpecbánya) Valenas Monica Gyöngyi (Arad) Valkay Krisztina (Kolozsvár) Vámos Adrián (Arad) Váry O. Péter (Sepsiszentgyörgy) Veress Ernőd (Székelyudvarhely) Vetéss Attila (Székelyudvarhely) Wittmeier Ildikó (Arad)