Romániai Magyar Szó, 2003. október (15. évfolyam, 4617-4647. szám)

2003-10-25 / 4641-4642. szám

2003. OKTÓBER 25-26. 6. OLDAL Igazi énje a nyelvművelésben nyilvánult meg 99 Munkám magánéletem szórakozása is 99 Tíz éve, 1993. október 11-én halt meg Lőrincze Lajos nyelvész, az elmúlt évszázad magyar nyelvművelésének legnagyobb hatású egyénisége. 1915. november 15-én született a Veszprém megyei Szentgálon. Édesany­ja, Lőrincze Zsófia cselédlány volt Veszprémben, majd Budapesten. Nap­számba járó özvegy nagyanyja nevelte, akit nagyon szeretett. Szegények voltak, őt kiskorában mindig az éhség gyötörte. A hat elemi után középiskoláit a helyi re­formátus lelkész ajánlására a pápai Re­formátus Kollégiumban végezte, mind­végig színjeles eredménnyel. Munkatár­sa, később egyik szerkesztője lett a Kol­légiumi Lapoknak, s itt került közvetlen kapcsolatba a nyelvészkedéssel is: szor­galmas olvasója lett a Magyarosan című folyóiratnak. 1936-ban érettségizett ki­tüntetéssel. Szentgálon még tanító akart lenni, Pápán már papnak készült, s fél évig a pápai Református Teológiai Aka­démia hallgatója volt. De nem érzett igazi elhivatottságot a papi pálya iránt, így - éppen vallástanára biztatására - Budapestre került magyar-német szakos bölcsésznek 1937 januárjában. Az egye­temet az Eötvös Kollégium tagjaként vé­gezhette, és részt vett a Táj- és Népku­tató Központ munkájában: járta a vidé­ket, anyagot gyűjtött. 1939-ben meg­nyerte az első jó magyar kiejtési ver­senyt, ott megismerkedett a tiszta beszéd ügyéért (is) küzdő Kodály Zoltánnal, akihez aztán annak haláláig töretlen barátság fűzte. 1941-ben megkapta bölcsészdiplo­máját, s az akkor alakult Magyarságtu­dományi Intézet gyakornoka lett. Az in­tézet néprajzi, népnyelvi gyűjtéssel, szervezéssel foglalkozott, Lőrincze a földrajzinév-gyűjtésnek volt a referense. 1943 és 1945 között régi iskolájában, a pápai Református Kollégiumban taní­tott, s Pápán is nősült, felesége a kollé­gium első női tanára volt. A világháború után a Teleki Pálról el­nevezett tudományos intézetben műkö­dő Néptudományi Intézetnek lett a mun­katársa, később ez az intézmény az MTA Nyelvtudományi Intézete néven műkö­dött. Itt a magyar nyelvjárások atlaszá­nak anyaggyűjtésében vett részt, másfél évtizedig járta az országot és a környező államok magyarlakta vidékeit. Egész életére szóló gazdagodásként értékelte ezeket a gyűjtőutakat. Benkő Loránddal készítette el a nyelvjáráskutatás 150 éves múltjának bibliográfiáját (1951), az ő gyűjtőmunkájának eredményét is tar­talmazza az 1968-77 között megjelent kötetsorozat (A magyar nyelvjárások atlasza). Először intézeti tanár volt, 1952 és 1959 között igazgatóhelyettes, 1959- 1971-ig osztályvezető, ezután, 1985-ös nyugdíjba vonulásáig, tudományos ta­nácsadó. A nyelvművelő mozgalom vonta el több tervezett, de soha el nem készült munkájától, a „magasabb tudományos karriertől”. A kiváló név- és nyelvjárás­kutató egyre inkább nyelvművelő lett: írásban, szóban, Magyarországon és kül­földön, rádióban, tévében, sajtóban, a nyelvheteken és az anyanyelvi konferen­ciákon hirdette fáradhatatlanul a nyelv­használat helyes gyakorlatát. Igazi énje a nyelvművelésben teljesedett ki. 1952- ben titkára lett az akadémián akkor ala­kult nyelvművelő bizottságnak, amely­nek 1960-tól haláláig az elnöki tisztét töltötte be. Kodály biztatására vállalta a hamar páratlanul népszerűvé vált nyelvművelő rádió-előadásokat. Az „Édes anyanyel­vünk” első adása 1952. október 15-én volt hallható. 1955-től vasárnap reggelenként hangzott el az ötperces műsor, 1961-től már hetente háromszor került sugárzás­ra, egyidejűleg a külföldön élő magya­roknak szóló adásban, a Szülőföldünk­ben is. A rádiósorozatot negyven éven keresztül folytatta, szinte a haláláig. Si­került olyan formát kialakítania, amely szórakoztatva tanít, egyesíti­ a nyelvi, irodalmi, művelődési tanulságokat. Ka­tedra nélkül vált a nemzet tanárává, tu­dományos alapossággal válaszolt - ízes, csak rá jellemző dialektusban­­ a hozzá intézett kérdésekre, de sohasem vált tu­dálékossá. Az emberközpontú nyelvmű­velést igyekezett meghonosítani a ko­rábbi nyelvközpontúval szemben: val­lotta, hogy a nyelvművelés tárgya nem elsősorban a nyelv, hanem az ember. Többen vádolták őt nyelvi liberalizmus­sal, az új nyelvi alakzatok és az idegen­­szerűségek befogadása iránti túlzott engedékenységgel. Álláspontja szerint a változás hozzátartozik a nyelv életéhez, s ha a változás már társadalmi méretű, akkor mindenképpen el kell fogadnunk. A dogmák, elfogultságok ellen harcolt. Törekedett viszont arra, hogy a nyelv­­művelés módszere, hangvétele liberális, azaz megértő, emberi legyen. A nyelvi ismeretterjesztő munkát több fórumon párhuzamosan művelte: 1953 végétől haláláig szerkesztője volt a Magyar Nyelvőr című folyóiratnak, 1979-től az Édes Anyanyelvünk szer­kesztőbizottságának elnöke, a Tudomá­nyos Ismeretterjesztő Társulatban (mint a nyelvi választmány elnöke) és a Ma­gyarok Világszövetségében (az elnökség tagjaként) is ezen dolgozott. Magyaror­szági munkásságához szervesen kapcso­lódott a határokon túli magyarság anya­nyelvének védelme, megőrzése, illetve a távolabbi külföldön folyó magyartanítás segítése. Hosszú előkészítő, szervező munkája eredményeként 1970-ben, Debrecenben ült össze először az Anya­nyelvi Konferencia. A nyugati magyar­ság anyanyelvi és kulturális gondjaival foglalkozó konferenciáknak élete végéig szervezője, 1992-ig elnöke, majd tiszte­letbeli elnöke volt. Számos kitüntetéssel ismerték el te­vékenységét, 1970-ben Állami Díjat ka­pott, 1985-ben, 70. születésnapján élet­művéért a Magyar Népköztársaság Zászlórendjével tüntették ki. 1993. október 11-én, több mint kété­ves szenvedés után, csendesen halálba szenderült. Még az év novemberében az Anyanyelvápolók Szövetsége és a Szép Magyar Nyelvért Alapítvány létrehozta a Lőrincze-díjat „a magyar nyelv műve­lése érdekében határainkon belül vagy kívül kifejtett kiemelkedő tevékenység elismerésére”. Lőrincze Lajos szeren­csésnek vallotta magát, hogy azzal fog­lalkozhatott, amit szeret, s úgy, ahogy meggyőződése diktálta. „Munkám ma­gánéletem szórakozása is” - mondta. - „Úgy érzem, sikeres, hasznos, majdnem azt mondhatnám, boldog életem volt.” (MTI) BACZONYI LÁSZLÓ Fő művében a régi Budapest szellemiségét örökítette meg Ötven éve, 1953. október 2-án hunyt el Budapesten Szép Ernő költő, író, színpadi szerző. Huszton született 1884. június 30- án. Apja, Szép Sámuel falusi néptanító volt, aki szinte az egész országot végig­vándorolta, míg családjával végül Haj­dúszoboszlón telepedett le. Szép Ernő iskoláit Hajdúszoboszlón, Debrecen­ben, majd Mezőtúron végezte, s már egészen korán kitűnt versírói tehetségé­vel. Egyik mezőtúri tanára figyelt fel a fiúra, s az ő támogatásával jelent meg Első csokor című verseskötete 1902- ben. Bármennyire tehetséges és iparko­dó volt az ifjú költő, érettségi vizsgáját nem tette le, Budapestre költözött in­kább, és újságíró lett. Különböző élcla­­pok közölték bökverseit, volt címíró a Hermes Banknál, A Hétben is jelentke­zett versekkel. Ettől az időtől kezdve a sovány, apró termetű, félszeg fiatalem­ber emblematikus figurája lett a szer­kesztőségeknek, az éjszakai kávéházak­nak és a különböző irodalmi köröknek. Mindenki szerette és nagyrabecsülte, de egészen komolyan senki sem vette. Változatos szerelmek, kisebb kalandok színesítették megrögzött agglegény­életét. Noha kisebb elbeszéléseit, színes tárcáit, dalszerű verseit gyakran közöl­ték a lapok, igazán népszerűvé kabaré­dalaival, sanzonjaival vált, egy időben a Fővárosi Cabaret Bonbonniere rendsze­res szerzője volt. A népszerűség némi anyagi jóléttel is együttjárt, s míg pénze tartott, Szép Ernő gyakran és szívesen utazott, bejárta Európa nagyvárosait, egy szerelme után még Szentpétervárra is eljutott. Első érett verseskötetét, az Énekes­­könyvet a Nyugat jelentette meg 1912- ben. A kötet darabjaiban a szelíd emberi kapcsolatok utáni vágyódás, a városi ember vidéki emlékei és a gyermekkor meghitt képei kaptak költői hangot. Hu­mor és érzelmesség, halk bírálat és né­mi öngúny jellemzi ezt a hangot, mely Szép Ernő későbbi, nemcsak lírai, ha­nem prózai munkásságának is megha­tározója lesz. Az első világháború ide­jén önkéntes betegápoló és haditudósító volt, 1915-től azonban mindinkább a békevágy szószólója lett. Ekkor írt kar­­colatai a szenvedőkkel való együttérzés költeményei, melyekben egyre erőtelje­sebben szólalt meg a háború elleni tilta­kozás. A háború után született meg legjobb és legismertebb műve, a Lila ákác, mely a régi Budapest szellemiségét akarta maradandóvá tenni, s mely legin­kább Molnár Ferenccel és Krúdyval rokonítja az írót. A hol mulatságos, hol érzelmes regény egy pesti fiatalember szerelmi kalandjait eleveníti fel, miköz­ben szinte realista igényekkel mérhető körképet ad a századelő városi kisem­bereinek életkörülményeiről és élet­mód-lehetőségeiről. A műből maga az író készített színpadi változatot, mely hatalmas sikert aratott, s máig is kedvelt darabja színházainknak. Két ízben film is készült belőle, először 1934-ben, majd 1972-ben. A húszas években népszerű színpadi szerző lett, bár Patika című darabját botrányok kísérték, s emiatt egy évre Bécsbe költözött. Vőlegény című darab­ja viszont nagy sikert aratott. 1930-ban mutatták be az Ezeregyéjszaka világát idéző, Azra című darabját, egy évvel később az Aranyórát, majd 1937-ben a Háromlevelű lóherét. A zsidótörvények és a második világháború alapjaiban rengették meg életvitelét: 1944-ben, 33 év után el kel­lett hagynia margitszigeti otthonát, s nőtestvéreivel a Pozsonyi út egyik csillagos házának lakója lett. Innen hur­colták el a nyilasok munkaszolgálatra 1944. október 20-án, ahonnan novem­ber 9-én szabadult. Ezen időszak meg­próbáltatásairól, a megaláztatásról és megfélemlítésről vall az idősödő író 1945-ös, Emberszag című memoárjá­ban. A háború után Szép Ernőt elfelej­tették, nagy szegénységben élt, s mikor 1953. október 2-án, hatvankilenc éves korában, már régóta betegen meghalt, az irodalmi élet alig vette tudomásul elmenetelét. 1984-ben Pogányné Szép Berta, a költő húga Szép Ernő-jutalmat alapított azzal a céllal, hogy minden esztendőben az évadban bemutatott vagy nyomtatásban napvilágot látott legjobb magyar dráma szerzőjének, illetve egy alkotói életmű elismerése­ként ítéljék oda a jutalmakat. A díjat évente a magyar dráma napján, szep­tember 21-én adják át. (MTI) SARUDI ÁGNES Az 1993-as Előszoba-pályázat résztvevőinek névsora (a nevek után, ahol esete, dőlt vonallal a pályázaton használt szerzői álnév, illetve, minden esetben, zárójelben az akkori tartózkodási hely) Ádám Zsuzsanna (Budapest) Ambrus Árpád (Gyergyócsomafalva) Ambrus Tibor (Kolozsvár) András Zsuzsánna (Kászonjakabfalva) Andrási István (Majlát) Bábán Zsófia (Zilah) Bajkó Krisztina (Barót) Balási András (Marosvásárhely) Bálint András Arnold (Kilyénfalva) Bálint Huba (Székelyudvarhely)­­, Balogh Emese (Sárköz) Barabás Annamária (Sepsiszentgyörgy) Barabás Berta (Kolozsvár) Baranyai Zsuzsanna Gabriella (Marosvásárhely) Bartha Zoltán (Marosvásárhely) Bartis Imre (Kolozsvár) Bekő István (Kolozsvár) Bekő NI. Ildikó (Zilah) Bencze Anikó (Brassó) Biblia Attila (Marosvásárhely) Bimbo Olimpia (Arad) Bódizs Edith / Susan Potter (Kolozsvár) Bogdán Pál (Máramarossziget) Borbé Levente (Csíkszereda) Borka Annamária (Gyergyószentmiklós) Borócsik Irén (Tornya) Borsos Szabó Alpár (Temesvár) Botár Emőke (Csíkbánfalva) Both Gyöngyvér (Új-Zimánd) Botos Szimona (Nagybánya) Bozsvai Enikő (Szatmárnémeti) Davasi Róbert Zsolt (Nagykároly) Dán Zsuzsanna (Szatmárnémeti) Danes Artur (Szatmárnémeti) Dankus Csaba (Kolozsvár) Dankuly Lászlóné Simon Erzsébet (Marosvásárhely) Dávid Eszter (Simonyifalva) Deák Erzsébet (Zsibó) Dézsi Csaba István (Mikeszásza) Dezső Mária Magdolna (Gyergyószentmiklós) Erdődi Ottó (Arad) Farkas / Marosvölgyi Aliz (Csíkszereda) Farkas Andrea (Gyulakuta) Fazakas Attila Hunor (Szováta) Fazekas Ede (Szilágycseh) Felházi Zoltán (Kisbács) Ferencz Katalin (Gyergyószárhegy) Füleki Beáta (Nagybánya) Fülöp Lóránt (Szováta) Gáli Anna (Gyergyóalfalu) Gáli Bartalis Ferenc (Gyergyószentmiklós) Garai Balázs Levente (Gyergyószentmiklós) Gedeon Gyula (Váradszentmárton) Geréb Éva (Székelyudvarhely) Gergely Edit / Gergely Manó (Gyergyószentmiklós) Gombos Szilárd (Arad) Gozon Sándor (Nagyvárad) Grausam Géza (Csíkszereda) Grosz László (Arad) György Mózes Árpád (Gyergyóremete) Győri Karola (Kolozsvár) Hajós János (Kolozsvár) Hegedűs Adalbert (Petrozsény) Hollichi Gyöngyi (Székelyudvarhely) Horváth István (Máramarossziget) Horváth Levente (Arad) Ifj. Dezső Géza (Kolozsvár) Jobb Domokos (Szaniszló) Juhász Zoltán (Pécska) Karácsonyi Zsolt (Arad) Katay Juliánna (Nagykároly) Kedves Antal (Gyergyócsomafalva) Kelemen Kinga (Arad) Kincses Anna (Szilágylugos) Kirilla Teréz (Kolozsvár) Gáspárik Attila / Komics (Marosvásárhely) Kopacz Levente (Szemlak) Kovács Melinda (Székelyudvarhely) Kristóf Éva (Gelence) Kristóf Sándor (Marosvásárhely) Kűri Gyöngyvér (Marosvásárhely) Laczkó Róbert (Gyergyóremete) Lázár József (Szatmárnémeti) Lévay Zsuzsanna (Szatmárnémeti)­­Levinschi Szávuly Attila (Székelykeresztúr) Lokodi Imre (Marosvásárhely) Lövétei Lázár László (Lövéte) Magyari Sáska Zsolt (Gyergyószentmiklós) Makó Attila (Kézdivásárhely) Makucz Endre (Gyümölcsvölgye) Máthé Zoltán (Kolozsvár) Megyaszay Kinga (Csíkszereda) Muntean Radu Tibor (Arad) Nagy Ágnes (Nagykároly) Nagy Enikő (Nagyenyed) Nagy Gabriella (Dés), Nagy Gedeon Imre (Érkörtvélyes) Nap Katalin (Gyergyószentmiklós) Nyitrai Réka Gyöngyi (Kolozsvár) Ozsváth Irén (Szászcsávás) P. Buzogány Árpád (Gyergyószentmiklós) Páll László (Korond) Papp Attila (Sepsiszentgyörgy) Papp Erika (Marosvásárhely) Pataky Lehel Zsolt (Máramarossziget) Péter Imre (Csíkszereda) Rab Hajnal (Székelymuzsna) Rápolti Mónika (Szatmárnémeti) Sándor Károly (Zetelaka) Sánta Enikő (Szatmárnémeti) Schmidt Gabriella (Majlát) Selek Judit (Szatmárnémeti) Simon Mónika (Gyergyóalfalu) Sógor Levente (Nagybánya) Szabó Csaba (Szatmárszőlős) Szabó Ferenc (Sepsiszentgyörgy) Szabó Gábor (Székelyudvarhely) Szabó Géza (Kolozsvár) Szabó Tünde (Arad) Szalai Mária (Pankota) Szaniszló Attila (Arad) Szécsi Éva (Kolozsvár) Székely Ferenc (Marosvásárhely) Székely Zoltán (Marosvásárhely) Szendrei Imola (Szatmárnémeti) Szente Levente (Székelykeresztúr) Szonda Szabolcs (Sepsiszentgyörgy) ? / Szöszke (Marosvásárhely) Takács István (Nagyvárad) Tamás Gyopár (Gyergyószentmiklós) Tamási Melinda (Szinérváralja) Tankó Éva (Gyimesbükk) Teppenhárt Tímea (Szatmárnémeti) Tódor Csaba (Csíkszereda) Tókos Pál (Köpecbánya) Valenas Monica Gyöngyi (Arad) Valkay Krisztina (Kolozsvár) Vámos Adrián (Arad) Váry O. Péter (Sepsiszentgyörgy) Veress Ernőd (Székelyudvarhely) Vetéss Attila (Székelyudvarhely) Wittmeier Ildikó (Arad)

Next