Ruházati Munkás, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985-12-01 / 12. szám
Azt mondanám, inkább kiválasztunk, mint válogatunk - mondta Matolcsi Imre, a VOR Vásárosnaményi Gyárának igazgatója. Csendes mosollyal vette tudomásul, hogy az a hír járja, ők már válogatnak a munkaerőben. Tény, hogy 1985-ben jutottak el odáig, hogy a tervezett termelői létszámuk 449 fő, és ahogy az igazgató mondta: tegnapelőtt 460-an voltak. A létszámfogyás megállítása, majd a rossz tendencia megfordítása nem volt egyszerű, de igen tudatos. Hatan jöttek , 1982-ben szerettünk volna 487 emberrel dolgozni, ám az év folyamán ennél harminccal kevesebben maradtunk. Mint általában, mi is megpróbáltunk egy kampánnyal segíteni magunkon. Végigjártuk a járás községi tanácsait, felmértük a szabad munkaerőt. Találtunk is bőven, mintegy félezer embert. Ám több hónapos pendlizésünk eredménye megdöbbentő volt: összesen hatan jöttek. Ezen nagyon el kellett gondolkodnunk. Feltették maguknak a kérdést: mi kell ahhoz, hogy ne menjenek el egy munkahelyről a dolgozók, sőt oda igyekezzenek? Nem korszakalkotó dolgokra jöttek rá. Jónak kell lenni a munkaellátottságnak és munkaszervezésnek, ebből fakadóan jó átlagos keresetet kell biztosítani, s mindezt jó munkahelyi légkörben. Abban az időben bizony még a 80 százalékos tervteljesítés is nehézségeket okozott. Alacsonyak voltak a keresetek, a fluktuáció 35—40 százalék között mozgott. A szervezetlenség és a nagy létszámmozgás egymást felerősítő folyamatok voltak. A termelési helyzeten hamar tudtunk segíteni, ám a létszámmozgás ettől még nem állt meg. Ezért kidolgoztuk a munkaerő-gazdálkodás feladatait. Mitől? A kiindulópontot 1982-ben a vásárosnaményi városi pártbizottság végrehajtó bizottságának ülése jelentette, amely foglalkozott a terület és a VOR munkaerőhelyzetével. A néhány sorral korábban említett három nagyon fontos tényezőn túl megállapították, hogy a gyár munkáslétszámának 70 százaléka harminc év alatti, 23 százaléka 18 évnél fiatalabb és csaknem teljes egészében nők dolgoznak a szalagokon. Ezért különválasztották a kilépések okait elemezve, a gyártól függő és a gyártól független tényezőkre. A megvalósítandó célokat már világosan látták, mégis 3 évi erőfeszítésükbe került, amíg elérték, hogy ma már hárommal többen vannak, mint 1982-ben. Mert 1982-ben harminccal, a következő évben 17-tel, 84-ben nyolccal maradtak el az egyre alacsonyabb szintre tervezett létszámtól. Ma viszont 11-gyel magasabb a szalagokon dolgozók száma a tervezettnél. A fluktuáció 12 százalék alatt van. A fordulat bekövetkezett. Mitől? Az iskolában kezdtük — Először is biztosítanunk kellett a szakmunkás- és középvezetői utánpótlást, természetesen ezt a szempontot is egyforma súllyal kezeltük a többivel — hangsúlyozta az igazgató. — Az alapoknál, az iskolában kezdtük. Szerződéseket kötöttek az iskolákkal és azokban a hetedik-nyolcadik osztályokban szabó-varró tanfolyamokat indítottak. Részt vettek az osztályfőnöki órákon, amikor a pályaválasztásról volt szó, kiállításokon, gyárlátogatásokon mutatták be a gyerekeknek a szakma szépségeit. Az eredmény: 1982-ben a szakmunkásképző három évfolyamán még csak félszáz gyerek tanult, ma csaknem a duplája 28—30 fős osztályokat tudnak indítani. A 85-ben végzett 25 ifjú szakmunkásból 24 a gyárban maradt, egy közlekedési nehézségek miatt nem tud eljutni a gyárba. Ez az eredmény önmagáért beszél. Időközben óriási terheket vállalva a Kisvárdai Szakmunkásképző Intézettől Naményba kihelyezett osztályt kértek és kaptak. A 84—85-ös elsősök már itt kapták a gyakorlati és elméleti oktatást is. A középvezető-utánpótlás biztosítására a helyi gimnáziumban — annak jelentős közreműködő segítségével — szakközépiskolai osztályt indítottak, az első évfolyam tavaly végzett, s elindult a második is. Az iskolarendszerű képzésen túl a gyárban felnőtt szakmunkásképző tanfolyamtól a meósképzésig minden lehetőséget biztosítottak az arra érdemeseknek. A betanítás tematikája — Sarkalatos kérdés volt az is — jelzi Matolcsi Imre —, hogy az utcáról felvett új belépőket megfelelő szinten betanítsuk, beilleszkedésüket biztosítsuk. Kidolgozták a betanítás lépcsőzetes tematikáját, a kiválasztástól egészen a teljesítményben végzett munkáig. Ma már a felvételnél náluk a nyolcosztályos végzettség követelmény, s a képességvizsgálati teszten kirostálják az alkalmatlanokat. Aki bent marad, azt szinte kézenfogva vezetik három hónapon át. Ez idő alatt nem fordulhat elő, hogy a leendő szaktársuk mellett ne álljon a szakmát jól ismerő művezető, munkamódszer-átadó, szakszervezeti bizalmi, a fiatalabbak mellett KISZ-es fiatal. Ahogy mondani szokták, a gazdasági és társadalmi vezetés együtt bábáskodik, hogy azt ne mondjuk, védnökösködik az új belépők felett. A harmadik hónap végén az említettek — az igazgatói utasítás utolsó pontjának megfelelően — együtt ülnek le új munkatársukkal megbeszélni tapasztalatait, lehetőségeit. — Az természetes, hogy mindennek az alapját a vállalat vezetése biztosította — szögezte le a nyilatkozó —, azzal, hogy a betanulók 9 forintos órabérét 11,50-re emelte az első hónap idejére, a második, harmadik hónapban 20, illetve 10 százalékos bérkiegészítést biztosít. A módszertani alapokat a KSA munkamódszer betanulási rendszere biztosította. Nem ment el szó nélkül az igazgató a mellett a tény mellett sem, miszerint környezetükben még jelentős a szabad munkaerő, különösen a 14-15 évesek körében. Az elvándorlás csökkentésére vállalják ezeknek a fiataloknak a gyárhoz kötését, annak ellenére, hogy ők igénylik a legtöbb türelmet, gondoskodást, okozzák a legtöbb nehézséget, fejtörést. A bérvonzat — A végére maradt, bár az embereknél mindig az első helyen szerepel, a kereset — így Matolcsi Imre. — 1981-ben a fiatal gyár leterhelését 80 százalékban szabták meg, 73 százalékot tudott teljesíteni. Ez bérben egy dolgozóra egy év alatt 33 729 forintot jelentett. Ma kapacitáslehetőségeink kihasználtsága közeledik a száz százalékhoz, a ránk rótt tervet — köszönet érte minden munkatársamnak — 105 százalék körül teljesítjük. A bérvonzat egy dolgozónál már csaknem 50 ezer forint, pontosan 49 473. Persze nem mondhatjuk, hogy megállhatunk,, mert itt van már a Kánaán. Örülünk annak, hogy a termelésben és az azon kívül dolgozók egyre elégedettebbek a keresetükkel, s a gyár hamarosan beállhat a VOR többi gyárának termelési szintjére. Ennek egyik legfontosabb tényezője, hogy a termelőlétszám kismértékű emelése mellett most már a szakképzettség emelésére fordítjuk a nagyobb figyelmet. Pénzes Nagy Imre Most már a szakképzettség emelése A fordulat bekövetkezett Folytatják a kongresszusi munkaversenyt A Szegedi Ruhagyár bácsalmási gyárában tevékenykedik a II. Rákóczi Ferenc nevét viselő szocialista kollektíva, amely ebben az évben ünnepelte megalakulásának 20. évfordulóját, s kétszer — 1984-ben és 1985-ben — szerezte meg a Vállalat Kiváló Brigádja címet. Kollár Józsefné brigádvezető örömmel, lelkesedéssel beszélt a kis kollektíva teljesítményeiről. — A múlt évben a párt XII. kongresszusa és a felszabadulás 40. évfordulója tiszteletére munkaversenyt indítottunk, amelyhez csatlakoztak nemcsak a gyárban, de a nagyközség más üzemeiben dolgozó szocialista brigádok is. Vállalásainkban többek között szerepelt a minőség javítása, amely azt jelenti, hogy csak elsőosztályú termék kerülhet ki a kezünk alól. Anyag- és villamosenergiamegtakarítást is célul tűztünk ki. A nevükhöz hűen, a Rákóczi úti iskola felújítására egynapi munkabérüket ajánlották fel, s kommunista műszakot szerveztek ennek érdekében. Patronálják a szakmunkásképző intézet egyik osztályát, s a leendő szakmunkások segítettek vetélkedőt, ruhabemutatót szervezni. A munkaverseny során három újítást nyújtottak be, amelyet nemcsak elfogadtak, de be is vezettek. Ebben kitűnt Ozvald Mihályné többszörös újító, a brigád egyik tagja. A kongresszusi munkaverseny-vállalásaikat teljesítették, sőt többet is tettek annál. A nagyközségi tanácstól a több mint háromszáz társadalmimunka-óra teljesítésének elismeréseképpen oklevelet kaptunk, ugyanis személyenként 25 órát vállaltunk, amelyet tizenegyszeresen túlteljesítettünk. S miután nagyon szeretünk kézimunkázni — tagjai vagyunk mindannyian a szakkörnek —, egy békezászlót hímeztünk, amelyet eljuttattunk a pusztavacsi békefesztiválra. A gyár pártalapszervezetének titkára, Agud Lászlóné, már az egész üzem munkaverseny-eredményeiről szólt. — A kongresszusi munkaversenyt folytatjuk, s a II. Rákóczi Ferenc brigádon kívül a gyár tizenhét szocialista kollektívájának több mint 200 dolgozója vesz részt ebben. A vállalás: a terv 100 százalékon felüli teljesítése, az elsőosztályú minőség részarányának javítása. Két kommunista műszak munkabérét a Rákóczi úti iskolára fordítjuk, emellett társadalmi munkát is szervezünk. Rövidített munkaversenyt kezdeményeztünk a Ruházatipari Dolgozók Szakszervezete XXVII. kongresszusa tiszteletére is. A bácsalmási ruhagyár eredményei biztatóak, a kongresszusi munkaverseny folytatása, vállalásaink teljesítése hozzájárul az üzem VI. ötéves tervének sikeres befejezéséhez. Gémes Gábor Egy ponton múlott a döntő Vannak olyan emberek is, akiknek agyuk úgy vág, mint a beretva! Újabb hasonlattal élve: egyeseknek úgy működik a szürkeállományuk, mint egy számítógép, bármilyen információhoz jutnak, nem dobják el, hanem tárolják, s ha szükség van rá, előkapják. Ezeknek áll a világ, ha vetélkedőre kerül sor. Egri János népszerű Elmebajnokság című játékán a salgótarjáni Mikes László nagyszerűen szerepelt. A második középdöntőig jutott el, a döntőtől csak egy pontocska választotta el. — Még egyetemre jártam a fővárosban, amikor szóltak az évfolyamtársaim, hogy lehet jelentkezni a tv-be egy érdekes játékra, ahol nem kell más, mint némi általános ismeret. Jelentkeztünk egy jó páran, kitöltöttünk egy tesztlapot és azt ígérték, hogy majd értesítenek. Eltelt egy év, kettő, anélkül, hogy bármi is történt volna, míg aztán az idei játékok előtt felhívott Egri János, hogyha van kedvem, akkor játszhatom. Megbeszéltük, hogy mi az a két-három téma, amiben indulhatok, s a keresztesháborúk mellett döntöttem. — A Salgótarjáni Ruhagyárban dolgozik, üzletkötő. Ha nem tévedek, a közgazdaságtudományi egyetemen — ahol végzett — komoly matematikaoktatás folyik. Hogyan fér meg egymás mellett a logikát igénylő reál tantárgy és a történelem? — Érdekel. Elsősorban a középkor háborúi, politikai manőverei, amik mindig pontosan kiszámíthatók, mert rendkívül logikusak. Ha így nézzük, egyáltalán nem áll messze a két dolog egymástól — mondta a magas, barna, megtermett fiatalember. — Jelentett-e változást az életben a tv-beli szereplés? — Nem „mérföldkő”! — húzta mosolyra a száját, és úgy elpirult, mint egy kamasz. — Nagyon furcsa és jó is, hogy megismernek az utcán, gratulálnak. Nemcsak Salgótarjánban — tette hozzá. — Budapesten jártam a múlt héten, a Felszabadulás téren odajött hozzám egy bácsi. „Ügyes volt, fiatalember — mondta —, az osztrák—magyar kiegyezés körülményeit magam is jól ismerem, de ennyire aprólékosan nem tudtam volna felelni a kérdésekre”. — Szerepelt már a tv-ben máskor is? — Ez volt az első. Érdekes, hogy mikor felvették az adást, nem izgultam, a játékon csak a versenyre összpontosítottam, nem „értem rá” szorongani. Inkább az volt kellemetlen, amikor leültem én is családommal a televízió elé. — A döntőre már nem jutott el, a következő játékra is benevez? — Azt hiszem, jövőre ilyen formában, hogy Elmebajnokság, nem kerül a nézők elé. Gondolom, Egri János már új játékon töri a fejét, de hogy az milyen lesz, azt csak ő tudja. Ha lehetőség nyílna rá, szívesen játszanék újra! Vankó Magdolna Hétköznapi varázslat Valahogy karácsony táján megsokasodik szívünkben a szeretet és apróbb-nagyobb ajándékok formájában ölt testet a feldíszített fenyőfa alatt. De szinte nincs olyan ünnepi köszöntő, évvégi jókívánság, amely ne hívná fel a figyelmet arra, hogy a humanizmus nem korlátozódhat az ünnep néhány napjára. Az Elegant Május 1. Ruhagyár 143 szocialista brigádja közül egy, a kislétszámú Femina szép példát ad arról, hogyan lehet a hétköznapokat ünneppé varázsolni. Egy késő őszi hétfő délután kopogtattam be Utrata Nándorné józsefvárosi szobakonyhás otthonába. A lakásban kellemes miliő fogadott. A frissen festett pasztellszínű falak szinte kitágították a szobát, az új kétágú csillár, az ablakot borító habos függöny és a sötétítő, a makulátlan tisztaság mind-mind a galambősz hajú, törékeny, kedves Margit nénit körülülő feminás lányok keze munkáját dicséri. A nagy vállalkozás Böröcz Jánosné Ildikó, a brigádvezető avat be a lakás rendbehozatalának történetébe. — Az az igazság, hogy annyira leromlott állagú volt a lakás, hogy hiába takarítottunk, nemigen volt látszata. Ezért az év eleji vállalásainkban felajánlottuk, hogy az arany fokozat eléréséért és az újításokért kapott pénzen felújítjuk Margit néni lakását. Az elhatározást szeptemberben, amikor elvittük Margit nénit Dömösre SZOT-beutalóval, tett követte. Munkaidő végeztével rohantunk ide és napokig lomtalanítottunk, majd segítőkész szakemberek festettek, mázoltak, ezután pedig visszavettük az irányítást és következett a súrolássikálás, majd végül a csinosítás. Margit néni csodálkozással vegyes öröme megérte a fáradozást. — Hát szó, ami szó - jegyzi meg halk-szerényen a nyolcvanhárom éves házigazda —, hazatérve nem nagyon ismertem rá a lakásra. Egészen másképp érzem magam megfiatalított otthonomban. Bárcsak gyorsan én is vagy húsz évet fiatalodhatnék és mehetnék vissza a gyárba dolgozni. Harmincévi munka után a központi befejezőből mentem nyugdíjba, de még ezt követően is hosszú ideig rendszeresen visszajártam. Sajnos azonban három évvel ezelőtt megbetegedtem, elvesztettem a látásomat. Nem is tudom, ha akkor nincsenek mellettem a „lányommá fogadott” feminások, mi lett volna velem. Férjem régen elhalt, gyermekem, rokonom nincs, így aztán bizony ők pótolják számomra a hiányzó családot. Hétfő délutánok Szerencsére a szemműtétem sikerült és ha gyengén is, de ismét látok. Amíg a kórházban feküdtem, és a felépülés nehéz időszakában jöttek felváltva — ki mikor ráért —, hűségesen és gondosan ápoltak, biztattak. Azóta is a hétfő délutánjaik az enyémek. Már délben elkezdem várni őket. Kitakarítanak, kimosnak, még ki is frizíroznak, ha kell. Tudja, a szociális gondozó hordja az ebédemet, a gyógyszereket, de ő szegény fut-rohan, hisz nagyon sok gondozottja van a körzetben. A leányok pedig a lelkemet ápolják. Vigyáznak, hogy ne szűnjön meg a kapcsolatom a külvilággal. Ugyan ébredéstől elalvásig szól hűséges társam, a rádió, de ilyen rossz időben ki sem léphetek a lakásból. Meg az utóbbi időben gyengélkedtem is, de a körzeti doktornő injekciói felpendítettek. Nyáron még csak hagyján. Akkor átsétálok a szomszédos térre és máris emberek közt vagyok, de most tavaszig újra csupán ők jelentik az „életet”. Nem múlik el név, születésnap, családi ünnep, amiről meg ne emlékeznénk. Nagyon jólesik a figyelmességük, mégis a legmaradandóbb élményt az évenként visszatérő üdülés megszervezésével szerzik a leányok. Kinek öröm A jelenlevők egyetértő fejbólintással kísérik Margit néni élvezetes beszámolóját, és hogy néhány perces szusszanáshoz jusson, a patronálás eszmei kiötlője, a gyakorlati megvalósítás motorja, dr. Félegyházi Gyuláné Zsóka veszi át a szót, aki mellesleg, mint a bőrdíszmű részlegvezetője a brigád munkahelyi főnöke. Az idei őszön már harmadszor vittük Margit nénit üdülni. A Dömöst megelőző években Verőcemaroson és a Rózsadombon töltött két-két hetet. Rendszerint mi visszük a férjemmel saját kocsival, így már Gyuszi is családtagnak számít. Mint a szakszervezet szociálpolitikai bizottságának vezetője, úgy látom, hogy egyre nehezebb a kisjövedelmű nyugdíjasok megélhetése, az elmagányosodás pedig elviselhetetlen állapot. Ezért tartom a szocialista brigádok egyik legfontosabb és szép sikereket eredményező vállalásának az időskorú, egyedülálló emberek patronálását. Sajnos a nyugdíjasok számának meredek emelkedésével egyre több „Margit néni” szorulna rá az odafigyelésre, gondoskodásra. Higgye el, a leányok reagálásán látom, hogy nekik néha nagyobb boldogságot jelent az örömszerzés, mint a megajándékozottnak! Hunyor Ágnes Félegyházi Gyuláné, Utrata néni és Böröcz Jánosné RM 3