Sárospataki Lapok, 1888 (7. évfolyam, 1-53. szám)
1888-03-26 / 13. szám
219 SÁROSPATAKI LAPOK, házakat, kivétel nélkül, ez oly követelés, melynek teljesítéséhez nem járulhatok. Mi utóvégre is nem cultur-egylet, hanem a reformált egyház vagyunk, melynek a segélyezésnél az a feladata, hogy lehetőleg mindenütt és minden irányban tatarozzon és építsen. Azt mondja a cikkíró úr, hogy én nem ismerem az erdélyi exponált egyházközségek nemzeti hivatását. Az érvelésnek nagyon kényelmes módja az efféle ráfogás. Igaz, hogy Erdély fentartott sok specialitást, melyet nem vagyunk képesek könnyen megérteni és méltányolni, de azt a bizonyos elhivatást ismerjük is, méltányoljuk is, minden alkalommal honoráljuk is, és ebben én sem igyekeztem soha akadály lenni ott, hol közreműködni alkalmam volt; de ne méltóztassanak önök sem szemet hunyni a többi magyarországi állapotok előtt, s kizárólag a maguk bajával foglalkozni, akkor látni fogják, hogy másutt is teljesítenek egyházaink hasonló missiót, mely oknál fogva ezeknek is kell juttatni hasonló segélyt és be fogják látni, hogy ha nem fogjuk fel általánosságban ha úgy tetszik, magasabb szempontból — a segélyezési ügyet, ha nem fogjuk ebbeli politikánk vezéreszméjéül azt a maximát követni, hogy «jusson is, maradjon is,» hanem egyes kedvenc tárgyakat és célokat fogunk dédelgetni, akkor majd oda vihetjük a dolgot, hogy nem jut se egyikünknek, se másikunknak. Ne méltóztassanak túlságosan előtérbe állítani az erdélyi különleges érdekeket, hanem az egyetemes egyház érdekeinek álláspontjára állani, és ne méltóztassanak ellenséget látni ott, ahol nincs. Úgy veszem észre, hogy az én csekély személyemben ilyet vélnek látni, habár természetesen nem valami félelmest, másból nem magyarázhatom ki a tapasztalt animositást. Pedig biizony én akkor, midőn arra akarok hatni, hogy a helyes és méltányos kezelési eljárás által bevágjuk a domesticától való elkedvetlenedés útját, csak jót akarok Erdélynek is, mert annak akarom lehetőségét megmenteni, hogy jusson -és pedig bőven—ottani szűkölködő atyánkfiainak. Szeretném elhárítani ily forma beszédek támadását: hát mindig csak Erdélyre keressünk, Erdély végett koplaljunk ! Tán ismét azt fogják erre mondani, hogy íme én adom ki a jelszót, én festem falra az ördögöt. Ettől nincs mit tartani; itt egymás közt beszélünk, egyszer meg kell tenni ezt a figyelmeztetést. Jobb megelőzni, mint megelőztetni s ez főképen az önök bölcs és eszélyes maguktartásától függ. Mocsáry Lajos: A lelkésztanítóságok elvi szempontból. E becses lapok 11. számában egyházunk egyik ügybuzgó korifeusa. Mocsáry Lajos úr, figyelmére méltatván amaz aggodalmakat, melyeket a lelkésztanítóságok ellen gyakorlati szempontból feltüntettem, az ügyre nézve örvendetesnek, kedvező jelnek tartja azt, hogy elvi szempontból eddigelé ellene kifogás nem emeltetett. Nehogy e lapok t. olvasói közül bárki, annál inkább ez ügyet védelmező, mindnyájunk által tisztelettel környezett M. L. úr azt gondolja, hogy engem e szervezet ellenében pusztán egyoldalú, gyakorlati szempont indított a felszólalásra: az ügy bővebb megvilágosítása s fontossága iránti tekintetből kötelességemnek tartom, hogy azt most már a történelem ítélőszéke előtt egyházi fejlődésünk követelményei szerint vegyem bírálat alá. Azt hiszem, hogy ilyen módon kevesebb félreértéssel biztosabb eredményre jutunk, mert itt már nem a személy mondja el saját véleményét, hanem általa, mint aki csak tolmácsul szegődött, a leggyakorlatibb tanító: a történelem hallatja bölcs, útbaigazító tanácsát és intelmeit. Mielőtt azonban tárgyamra térnék, előre kell bocsátanom azt, hogy én kivételesen e szempont alatt sem kifogásolom ugyan e két élethivatásnak egy személyben egyesítését, ha t. i. ama fő cél, hogy az eredmény anyagi helyzetünk javítása leendő kézzelfoghatólag biztosíttatik, amennyiben így már ez intézmény, a dolog természetéből folyólag, egyéb tekintetben is haladást jelezne mindenesetre. Ámde törvényhozási úton tervbe vett rendszeresítését, általánosabbá tételét, már olyan igazolatlan műveletnek tekintem, mely, míg a történelmi alapot elveti lábai alól s ezzel megszakítja a történelmi fejlődés folytonosságát, addig másfelől bizonytalanságnak, ingadozásnak teszi le az egyház jövendőjét. A történelem fonalát tartva kezünkben, nem mehetünk annyira vissza a múlt időkbe, hogy még a társadalmi tekintetben szervezetlen népeknél is ne találkoznánk egy önálló és kizárólagos hivatással felruházott testülettel, mondhatjuk papi renddel, mely a vallásos, bárminő kezdetleges életnyilatkozatoknak factora volt. Példákra, úgy hiszem, nem szükséges hivatkoznom. Ismeretek, bizonyos, a vallással szerves összefüggésben nem álló tudományágak koronként műveltettek, ezt, úgy hiszem, senki tagadni nem fogja, valamint az sem vonható kétségbe, hogy korának tudományos színvonalán állott, kevés kivétellel, minden időben, a szent dolgokkal foglalkozó testület, mint kiválóan művelt osztály; de arról, mióta tudomány és nevelés van a világon, nem tanúskodik a történelem, hogy hivatalból lettek volna megbízva az úgynevezett profán tudományok rendszeres terjesztésével. Ők kizárólag a vallásra tartozó ismeretek közlésével foglalkoztak. Tárgyunkat illetőleg azonban nem annyira ez szolgálhat cinosurnul, mint az újabb és legújabb idők neveléstörténete. Volt, tudjuk, kor, amelyben a nevelést az egyház monopolizálta; sötét idő volt az, úgy hiszem, senkinek sem támad kedve hozzá, hogy visszaóhajtsa azt. Hanem aztán amint az általános ismeretek határa kitágult, belbecse emelkedett, a szellem széttörte a reákovácsolt bilincseket s visszaadta a társadalomnak természetes és elidegeníthetlen jogát. S tárgyunkra nézve az a legfontosabb, mert kiszabta hosszú időkre a követendő fejlődési irányt. Az egyház, a maga egészében felkarolta a nevelés ügyét, nem félvén annak minden téren világosságot terjesztő hatalmától, mert épen ez a mindenüvé beható, minden téren kiterjeszkedő világosság volt teremtője és éltető eleme. Az ma is. Saját érdekében karolta fel a tudomány és nevelés ügyét, s épen azért volt gondja reá, hogy a mily mértékben nőttek a szellem igényei, azon arányban, körülményeihez mérten, nagy áldozatokkal is szervezte a kisebb és nagyobb nevelőintézeteket, s azok élére önálló, független, hivatással bíró szellemi vezéreket állítson. Ezek a szellemi vezérek aztán szaporodtak , emelkedtek egymásután az iskolák, hasontörekvésre sarkalva másokat is; mígnem végre a legújabb korban, különösen a népnevelés ügyét, az állam és más felekezetek versenyében, a lehető legmagasabb fokra emelte. 220