Sárospataki Református Lapok, 1917 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1917-01-07 / 1. szám

4 SÁROSPATAKI református lapok. 1. szám. egyháznak. S könnyű belátni, hogy ha ref. egyházunkban „van élni hit, jog és erő“, e hanyatlási processzusnak véget kell szakítani, mert minden ref. iskola megszüntetésével egy-egy életeret vágunk el egyházunk szervezetében. Igaz, hogy ref. tanügyről a múlt századok értelmében ma beszélni sem lehet. Hazánkban ugyanis újabb állami szervezkedésünk aerájában a közoktatásügy állami szempontból oly szerencsésen alakult, hogy bár az egyetemi és szoros értelemben vett szakoktatás kivételével az egész közoktatás minden fokon 70 százalékban a hitfelekezetek kezén van, mégis teljesen az állam nyomja rá bélyegét. Az elemi iskolák, gimnáziumok, tanító- és tanítónőképző-intézetek, jogakadémiák túlnyomó többségben felekezeti jellegűek, de törvényhozás alapján vagy az államsegély útján az állam szabja meg szervezetüket és berendezéseket, tantárgyaikat és tanrendszerüket. S ha van is egyik-másik iskolatípusra ref. tantervünk, az jóformán csak az állami tanterv másolata. Iskoláink színvonala, minden fogyatkozásaik mellett is, ma sem áll hátrább az állami vagy más felekezeti iskolák színvonalánál. Különösen gimnáziumaink tanügyi berendezése épen korunkban jutott a fejlődés magasabb fokára s közülök nem egy-kettő homályosít el akárhány állami tanintézetet gazdag fölszerelésével. De ha tanrendszerekben összeolvadnak és egy úton járnak az ország többi tanintézeteivel, mi adja meg egyéni jellemvonásukat, mi teszi őket ref. iskolákká? Nevelési irányuk, a nevelésnek ref. szellemben való vezetése. Egyedül a ref. szellemű nevelés adhatja meg a ref. iskola létjogosultságát s ha ref. tanügyről régi értelemben ma már nem szólhatunk, annál inkább kell beszélnünk ref. nevelésügyről, mert a ref. szellemű nevelési irány egyházunk fundamentuma s magyarságunknak is századok tanúsága szerint erős támasza. Ha tehát iskoláink színtelenül be nem akarnak olvadni a hazai közoktatás egyetemes szervezetébe, ha egyéniségükkel is színt akarnak adni közműveltségünknek s befolyást akarnak gyakorolni a fejlődő nemzedék világnézetére, a ref. szellemet kell érvényre juttatniok a nevelés minden fokozatán. E szellemet kétségtelenül erősíthetik egyes tantárgyak körében a hasonló szellemű tankönyvek is, de legfőbb biztosítéka magának a nevelőnek , a tanítónak és tanárnak ref. szelleme. Hiszen a tanító az iskola éltető lelke, aki életet visz a tanterv szervezetébe, szellemet önt a tankönyv holt betűibe, egyénisége, szava, tette s példaadása lelkeket alakít, érzés- és gondolatvilágot teremt, tekintély a gyermeknek, eszmény az ifjúnak. S ha maga a tanitó sincs áthatva a ref. szellemtől, ha lelke üres a mi eszményeinktől és maga sem bir lelkesülni egyházunk céljaiért, hogyan várhatjuk tőle, hogy élő tagokat neveljen egyházunknak ? Ugyanazért ha vannak elsőrangú nevelésügyi feladatai a magyar ref. egyháznak, azok között is a legelső rangúak közé kell sorozni a nevelésügy vezetőinek, a leendő paedagógusoknak , a tanítóknak és tanároknak ref. szellemű nevelését. S hogy e tekintetben mennyi teendő vár egyházunkra, elég egy futó pillantást vetnünk a paedagogia mezejére. Az ébredező lelket a köznevelés első fokán, a legzsengébb korban a kisdedóvónő veszi gondozása alá, meséivel és és erkölcsi elbeszéléseivel, versikéivel, dalaival és fohászaival ő ad első irányt a gyermek erkölcsi érzésének, tárgyat vallásos érzelmeinek, szárnyat képzeletének, világosságot derengő értelmének. A magyar ref. egyháznak egyetlen óvónőképzőintézete sincs. Mikor a magyar állam a kisdedóvásra vonatkozó 1891-iki XV. t.-cikket meghozta, egyetlen óvónőképző-intézetet állított fel egyik vidéki városunkban, a többit bízta a társadalomra. A róm. kath. egyház szervezett is hatot, úgy, hogy ma az óvónőképzés ügye hazánkban 2/3 részben a kath. egyház kezében van s ennek szellemében történik. Még a nálunk jóval kisebb számú evangélikus egyház is tart fenn egy óvónőképzőt, csak ref. egyházunk hagyja teljesen figyelmen kívül a nevelésnek e tényezőjét. Igaz, hogy összes óvodáink száma is csak hat, mig a kath. egyházé 200-on is felül van, sőt e hat kisdedóvó egyikétől is a debreceni egyház mindenképen szabadulni akar. Honnan ez alig érthető közöny ez intézmények iránt egyházunkban ? Talán az értelem alacsony fokán vallásos szempontból jelentőséget sem tulajdonít nekik egyházunk, mely kiválóan az igehirdetésre van építve ? Nagy tévedés. Hiszen a gyermek nem eszével, hanem szívével keresi az Istent. Aztán ne feledjük a horatiusi igazságot sem: Quo semes est imbuta recens, servabit odorem testa diu. A lélek is sokáig megőrzi első benyomásait s gyakran örökre elhatározó befolyással vannak reá. A zsenge korban kapott suggestív hatások a gyermek lelkületét egész életére vallásossá tehetik vagy Istentől üressé; azért bimbójában is gondoznia kell az egyháznak a lelket, hogyha kinyílik, virága hittől illatozzék. Talán nem tévedek, ha ama közöny okát nem is annyira a paedagogia területén, mint inkább azon gyarlóságunkban keresem, hogy a magasabb fokú iskolákat mi mindig nagyobb előszeretettel karoljuk fel, mint az alsóbb rangúakat; talán mert azok több fényt derítenek egyházunkra. Gimnáziumokat állítunk ott, ahol polgári iskolára volna égető szükség, felsőbb leányiskolát szervezünk ott, ahol a nép lelki szükséglete polgári leányiskolát kívánna. Pedig talán nagyobb mértékben kellene annak a magyar népnek érdekeit szem előtt tartanunk, amelyre egyházunk első renden építve van. Óvónőképző-intézetet még abban az esetben is szervezüek kell, ha óvóintézeteink nem volnának, hogy egyházunk szelleme a nevelés legalsó fokán is tért hódítson. A népiskolai nevelésügy vezetői: a tanító- és tanítónő képzése terén kétségtelenül jobban állunk, mert, az iskolák emezőstypusára századok traditiója készítette elő s jókor megérezte egyházunk is a tanítóképzés szükségét. De vájjon elég- jól állunk-e s ki tudjuk-e elégíteni egyházunk valódi szükségletét? Összesen 3 tanitó- és 4 tanítónőképző-intézetünk van. A 2500 ref. tanító succrescentiáját tehát három intézet évenként kibocsátott 100—120 tanítójelöltjének kellene ellátni, ami egyszerűen lehetetlen. Igaz, hogy a hiányt némileg pótolhatná a tanítónők nagyobb mérvű alkalmazása, amire a buzdítást már egyetemes konventünk is megadta s ami a női lélek alapvonásainál fogva még a vallásos szellemű nevelésnek is emelésére szolgálna; a kath. egyház bizonyára ezért alkalmaz annyi tanítónőt, hogy számuk az elemi iskolák összes tanerőinek 32 százalékát teszi, míg nálunk csak 18 százalékra emelkedik. De legtöbb egyházunk csak egy tanítóval lévén ellátva, akinek bizonyos egyházi functiót is kell végeznie.