Segélykiáltás, 1925 (2. évfolyam, 1-14. szám)
1925 / 1. Röpirat
2 Segélykiáltás A gondolkodó emberiség. Ősidőktől fogva annak a kérdésnek megoldását keresi, hogy vájjon a testi halál megsemmisülést jelent-e, avagy a testiség nélkül van-e egy öntudatos, folytatólagos élet ? E kérdésekre világi gondolkodású emberektől sokféle bölcseleti rendszerű választ kapunk aszerint, amint többé-kevésbé anyagias felfogásnak hódolnak, noha ezen anyagra vonatkozólag ugyanez a bölcseleti rendszer, — a tudomány — megállapította, hogy nem semmisül meg, hanem csak átváltozik. Ha már most a lelket vagy szellemet, amelyet az élő embernél felismer, megállapít, jóváhagy s az anyaghoz kötözöttnek vél bizonyos időre, hogy akkor joggal következtethető és magától értetődőnek kell venni azon tényt, hogy a lélek vagy szellem sem pusztulhat el teljesen, hanem valamely formában éppúgy létezhetik, mint az anyag, melyhez ideiglenesen kötve volt. Ha arra törekszünk, hogy — úgy, amennyire lehetséges — kimutassuk a lélek vagy szellem elválaszt hatását az élő ember testétől s ha ugyancsak annak kimutatását, hogy az élő testtől különvált lélek működése, annak megismerése és ténykedése a testtől független lehet, akkor a halál fogalmáról táplált mostani felfogásunk bizonyára eltérő lesz. Ezzel egyidejűleg a jövő életünk felőli véleményünk is tisztázódni fog, miért is már nem fogjuk a halált többé olybá tekinteni, mint egy ugrást a sötétbe. Mi emberek szeretjük magunkat a teremtés koronájának tekinteni, — minthogy az is vagyunk — noha nincs több előnyünk az állatvilág fölött, mint hogyés fogalmas a hallhatatlanság problémája, melyet azonban megfejteni nem tudunk s így e probléma önkéntelenül a következő kérdésekre oszlik: 1. Van-e és hol van az a bizonyos túlvilág ? 2. Milyen az élet azon a túlvilágon ? 3. Váljon lelkünk, valóban hallhatatlan-e és birtokosa lesz-e ezen túlvilágnak? Ezen kérdésekkel minden időben foglalkoztak a világ összes népeinek vallásfelekezetei, bölcsészei, természettudósai, de nem csak ezek, hanem maguk az egyes emberek is, félve és remegve teszik fel önmaguknak a fenti kérdést. Hogy miért irtózik az ember ezen kérdések fejtegetésétől, könnyen megérthetjük, ha csak egy kissé körülnézünk, háztűzszemlét tartunk saját énünk tűzhelye körül. Ha ezt tökéletesen elvégezzük, akkor mindjárt meglátjuk, hogy amily mértékben fejlődött az ész, oly mértékben csökkentek az erkölcsök. És mindez miért ? — Mert a halhatatlanságban való hitet, keresztény vagy mondjuk így keresztyén tanokat megvetették és erkölcsük bázisát kizárólag a metafizikára alapították és ezzel földi önzésünket fokozva, a felebarátunkkal — mert hiszen minden ember felebarátunk, lelkileg testvérünk — szemben tanúsítandó szeretet végleg megölték. Hia tekintetbe veszmásokat, úgy azt találtuk, hogy a kereszténység, Zsidóság és Mohamedánság hittételeinél a tulajdonképpeni Élet kezdete egy túlvilági hatalomban van, amely — az Isten — akaratból keletkezett. Ezen vallások mindegyikének tanítása a Teremtőtől és a Teremtőből származónak nevezi az embert. A vallások tanításaiból kétséget kizárólag emberi gondolkodással is meglehet érteni és el kell fogadni azt a megállapítást, hogy az embernek okvetlen egy bizonyos célzattal kellett e földön jelenséggé válnia, mert ha Istennek az elhatározásából lett teremtve, Isten pedig a legfőbb Bölcsesség lévén,csak nem teremthetett egy, a „teremtés koronájának“ nevezetű lényt hiába ! De mert az emberi lény isteni eredetű, kell benne azon képességnek is lennie, hogy létének feltételeit felismerje és a célnek éljen és dolgozzon. Erre szolgál az embernek azon észbeli képessége és tehetsége, mely a gondolkodás révén fejlődik ki benne, ha azt megfelelően használni fogja. Maga az írás sok helyen tűz ki célt az ember részére s ez a cél mind a Teremtőhöz, az Úrhoz, az Istenhez vezet. Ki Atya, Fiú és Szent vallási tanítások abból a is épp szempontból, hogy Isten adománya az élet, ezt az életet oly becsesnek és értékesnek nyilvánítják, hogy annak elpusztítását bűnnek, mégpedig nagy bűnnek tekintik, mert akkor már megakadályozzák az Életnek tökéletesebbre jutását, amely a Szentírásban, népiesen a Bibliában, Máté evangéliumának 5. részében, a 48. versben a következőkben van megírva: „Legyetek azért tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes.“ Ennek lehetősége pedig Pál apostolnak a Korinthusbeliekhez írt I. levelének 3. részéből a 16. versben található fel, ahol ez áll : „Nem tudjátok-e, hogy ti Isten templomában vagytok és az Isten lelke lakozik bennetek? Ezek szerint ha az Isten lelke lakozik bennünk, énünket, szívünket tisztán kell hogy tartsuk, hogy az valóban Templom lehessen, mi pedig Őoenne, az ő végtelen szeretetében. Erre azonban nem akar képes lenni az ember, megvet mindent ami jó, ami nemes, ami üdvös, ami isteni s cselekszi ami gonosz, csalárd, parázna és hamis, elveti a hitet, az erényt, a szeretetet s az Istent, mindent, mindent ! Emperl Te teremtésnek a koronája, ki uralkodsz a föld minden teremtése felett Isten akaratából, ébredj fel a bűn lidércnyomásából, eszmélj és állj talpra, ismerd meg a Te Uradat, Teremtedet, Istenedet, Megváltódat, ki mint Te, úgy Ő is itt járt a földön, szenvedett és halt kereszthalált, csak azért, mert Teged oly nagyon, de nagyon szeretett. S ha Te megismerted Őt, látod a célt, mely felé törekedned szent kötelességed s ha már idáig eljutottál, tudni fogod. Van-e és hol van az a bizonyos túlvilág, milyen lehet az élet azon a túlvilágon és vájjon lelked Vívóban halhatatlan aafes birtokosa lesz e ezen túl Heipp Bála. TÁRCA ’Ei Megmentve. I. Péterke. Péterke szepegve haladt az édesanyja mellett és alig tudta felfogni mi történt, hisz még 6 éves sem volt és eddig azt sem tudta, mi a szomorúság. Édesapja hivatalnok volt és szép háromszobás lakással rendelkeztek. Mindig jókedvűr nek látta őket és eddigi életének egére egy felhőfoszlány sem borult. Még emlékezet arra, hogy az ebédlőszoba fel volt díszítve, az ajtón fekete függönyök, a szoba közepén magas emelvényen feküdt édesapja halva és körülötte fényes angyalos gyertyatartók, benne égő, nagy gyertyákkal. Mindenki sírt és szomorú volt, a mamája összecsókolta és azt mondta, hogy: „Én szegény árva kisfiam“. Aztán kimentek a temetőbe a halott kocsi után és most itt jön mamája mellett és először kezd rájönni, hogy az élet nemcsak öröm és boldogság, hanem valami igen komoly dolog. Ettől fogva változás állt be az életükben, a legközelebbi negyedkor átköltöztek egy kétszobás udvari lakásba. A mamája varrással foglalkozott, ő meg az iskolába kezdett járni. II. Péter: Telt, múlt az idő és Péterkéből lassanként Péter lett. Édesanyja a körülményekhez képest elég jól nevelte és mivel ő maga vallásosait, fiát is úgy nevelte. Már amennyire vallásosságnak lehet nevezni, ha valaki minden vasárnap elmegy a templomba és ezzel leróni véli minden kötelezettségét Istennel szemben. Péter szinte hazarepült örömében mikor az érettséginek vége volt, hogy édesanyjának megmutassa kitűnő bizonyítványát és a nyakába borulhasson. Hiszen alapjában véve elég jó fiú volt, édesanyjának mindig megadta a kellő tiszteletet és szeretetet. Odahaza az ünnepi ebéd várta és jóízű falatozás közepette beszélte el édesanyjának a vizsga részleteit. Most pedig — fejezte be Péter beszédét és egyúttal az ebédet is — itt kell hagyni édes jó anyukámat, mert nagy záróünnepély lesz és onnan egyikünk sem hiányozhat. „Ne maradj soká és vigyázz magadra édes fiam“, szólt fájó előérzettel az anya, látva fia felcsillanó szemét a jó mulatság kilátására. Aggódva figyelte meg, hogy az utóbbi időben mennyire kezdi a nagyvilág hatalmába keríteni Pétert és ugyanilyen mértékben kezdte anyai befolyását veszíteni. A határtalan anyai szeretet előre megérezte ennek a nagy erkölcsi züllöttségnek mélységeit, mely fiát állandóan elnyeléssel fenyegette. És mialatt az anya ezen töprengett odahaza, Péter gondtalanul fütyörészve sietett a nagy mulatság színhelye felé, ahol a barátai mind együtt voltak és az érkezőt nagy örömujjongással fogadták. Így indult neki Péter az életnek és ettől fogva teljesen a világnak élt. A bankhivatalnoki pályát választotta és teljesen belevetette magát az üzleti élet és a tőzsde karjaiba. Ez életből még édesanyjának néhány év múlva bekövetkezett halála sem zökkentette ki és még a temetésről is egyenesen a klubba sietett, hogy a szokásos kártyapartiját el ne mulassza. III. Péter bácsi: „Ejnye, de elbámulja magát Péter bácsi! Inkább a kocsimat mosná meg, mint azt a maskarát bámulná“. Kiabált egy pufokképű, vöröshajú kocsis arra a toprongyos öregedő emberre, ki ezen bérkocsiállomás kocsimosója volt itt a pályaudvar közelében. „Jól van na“, felelt Péter bácsi, „jobb lesz ha a tegnap megígért fröccsömet fizetné meg, minthogy itt pöröl velem“. „De mondja csak“ kezdte kisvártatva békülékeny hangon Péter bácsi, miközben hozzáfogott a kocsi lemosásához, mi az az „Üdvhadsereg“, mert úgy láttam az volt a sapkájukra írva azoknak, kik az előbb azzal a zenével erre mentek. „Hát még azt sem tudja?“ szólt nagy tudásosan a kocsis, „ezek azt akarják, hogy vizen kívül mást ne igyanak az emberek, se ne dohányozzanak, se ne kártyázzanak, se a lóversenyre ne járjanak az emberek“. „Szóval semmit sem szabad“, tette hozzá egy másik kocsis durva nevetéssel. Erre Péter bácsi elkomolyodott, eszébejutott, hogy az ő tragédiájának is ezek voltak az okai. „Szép-szép“ mormogta „de énrajtam nem segít semmi“. Péter bácsi nem volt több negyvennél, de kinézett hatvannak is, és az utóbbi években bizonyos hírnévre tett szert az ucca népe közt. Nem volt olyan rendőr hordár és utcaseprő, aki nem ismerte volna őt, de biztosat senki sem tudott. Általában ez a hír volt róla elterjedve, hogy valami gróf vagy aféle nagy űr volt valamikor. Ő maga nem sokat látszott törődni mindezzel és az utóbbi időben csak a