Somogyi Néplap, 1969. április (25. évfolyam, 75-97. szám)
1969-04-30 / 97. szám
Rövidfilmbemutatók Számos új magyar rövidfímmel ismerkedhetünk meg májusban filmszínházainkban. Juhász Ferenc azonos című költeménye ihlette Reisenbüchler Sándor A Nap és a Hold elrablása című filmjét, amely a magyar folklór elemeinek, klasszikus és modern zeneművek részleteinek felhasználásával kelti életre a természet erejét példázó mesét Egy szocialista brigádot követ nyomon Surányi Lili riportfilmje, az Útközben. Kecskemét nevezetességeivel, nagy szülötteivel ismerkedünk meg A homok városa című rövidfilmben. A jelek, Radevszki Teodor alkotása a pantomim eszközeivel tárja fel a bürokrácia jellegzetességeit. G. Szabó Lőrinc filmje, a Valami szép az alkotó, dolgozó ember himnusza. Két képzőművészeti tárgyú magyar rövidfilm szerepel a műsorban: az anyag mesterét örökíti meg Kollányi Ágoston Szintézis — gondolatok Gábor István művészetéről című filmje, míg Kovásznay György Egy festő naplója című alkotása Korniss Dezső arcképsorozatait mutatja be. A Gusztáv sorozat barátai három új filmet láthatnak ebben a hónapban: Gusztáv és a siker, Gusztáv örökzöld, Gusztáv életre nevel. A májusi műsorban szerepel Az olsó népért című ismeretterjesztő film is. Színes román film Az argeși székesegyház. Döbbenetes emlékeztető a koncentrációs táborokra az Archeológia című lengyel rövidfilm. A tíz perc a Szovjetunióban című sorozatban mutatják be. _ Kijev és Petrodvorec szökőkútjai. A műsorban szerepel a 34. számú világhíradó is, címe: Utazás a időben. Elröppent négy évtized... — Ugye tudja, hogy nagyon sokan tisztelik »nagybátyjukként«, főleg akkor, ha valamit vásárolni szeretnének, nincs elég készpénzük, s ezért kölcsönre van szükségük... Nevetve int, úgy válaszol: — Igen, gyakran hallom ezt a tréfás megjegyzést, de nem haragszom érte, sőt jólesik. Ebben is látom azt a változást, ahogyan ma az emberek, a bankok, a pénzintézetek dolgozóira gondolnak. Bizony régen csöppet se volt kedvező, ahogyan rólunk beszéltek ... Valamennyiünket szőrös szívű uzsorásoknak tartottak, elfelejtve azt, hogy mi nem tulajdonosai, hanem csak egyszerű és kispénzű alkalmazottai voltunk azoknak a bankoknak ... Negyven évvel ezelőtt, 1929 elején alkalmazták könyvelőnek Nádor Gézát, • a Somogy megyei _ Takarékpénztárban. Nem sokáig örülhetett nagyon irigyelt munkahelyének, mert az egyre erősödő válság következményeként a takarék hamarosan csődöt jelentett be, kényszerfelszámolást hajtott végre. Ezután váltókezelő, szervező a Dunántúli Bank és Takarékpénztárnál, foglalkozott betétgyűjtéssel, volt pénztáros és dolgozott szinte minden olyan területen, ami egy ilyen pénzintézetnél megtalálható ... S közben találkozott egyre gyarapodó vállalkozókkal, nagykereskedőkkel megbíró kisemberekkel, parasztokkal, akik néhány hold föld vásárlására vettek fel kölcsönt, s a kamat, a részletek törlesztésébe családjukkal együtt belebetegedtek. Amíg végül megperdült a dobházuk, van gyanuk fölött. S mennyien voltak ilyenek, meg olyanok is, akik az adósság terhe elől a halálba menekültek. Tucatjával sorolja a ma megdöbbentőnek ható eseteket, s aztán arról beszél, mennyivel más a mi államunk hiteles kölcsönpolitikája. — Az udvariasságot, a tiszteletet belénk nevelték — nem is tűrtek volna meg bennünket a bankok, takarékok gazdái, tulajdonosai. Ez a figyelem azonban nem az embernek, hanem pénzének szólt. Ma viszont minden, a mi munkánk is az emberért van. Rendeletek szabályozzák, hogy mennyi kölcsönt igényelhet valaki, hogy az esetleges nagyobb tehervállalás ne boríthassa fel családi életét. Elsősorban családi házak építését, a lakások berendezését támogatjuk kölcsönökkel. Nádor Géza tizedik éve igazgatója az Országos Takarékpénztár megyei fiókjának. Alig van megyénkben olyan ember, aki ne lenne közvetlenül vagy közvetve valamilyen formában ügyfele. Mert ha nem rendelkezik is betéttel vagy gépkocsinyereménykönyvvel, akkor a hétvégi totó-lottójátékokon kerül az OTP tevékenységével kapcsolatba. Vagy lehet, hogy tv, rádió, valamilyen háztartási cikk vásárlására, szövetkezeti, esetleg társasház építésére igényel kölcsönt, s már fizeti is a részleteket. Évenként mintegy ezer családi ház építéséhez nyújtanak segítséget. S hogy mennyire másként, megváltozott körülmények között élnek ma az emberek, azt fényesen bizonyítja az OTP betétállománya. Amikor a megyei fiók élére került, száztizennyolcmillió forint volt a lakosság takarékbetétje, jelenleg nyolcszázhatvanmillió (!) forint. Csak ebben az évben kilencvenhárommillió forinttal emelkedett a betétállomány. Hamarosan milliárdos takarékpénztárnak lesz igazgatója Nádor Géza. S ilyen megyei takarék már több is van az országban. Az is sokat elárul, hogy hetvenötmillió forint értékű gépkocsinyeremény-betétkönyvert tartanak nyilván megyénk területén. Elröppent négy évtized. Száz- és százmillió forint kiutalását írta már alá, de ő soha nem lett rabja a pénznek. Az ő szívét nem tudta megkérgesíteni az a tudat, hogy szavától, aláírásától függ százak kívánságának teljesítése. Ezren és ezren ismerik személyesen. Ha a szabályok nem mindig teszik lehetővé a kiutalást, a kérelmezők az igazgatót keresik föl. S bizony nagyon nehéz még akkor is nemet mondani, ha erre rendelet kötelezi őt. Szakmájának szerelmese, ismeri annak minden apró részletét Az államosításkor Kaposvári Hitelszövetkezet, ezt a követően a Magyar Nemzeti Bank Járási fiókja élén állt, ott tüntették ki a Munka Érdeméremmel és Kiváló pénzügyi dolgozó kitüntetéssel. Az OTP húszéves fenállása alkalmából is kiváló jelvényt kapott. Ezzel jutalmazták a MESZÖV-nél is, ahol a felügyelőbizottság elnöki tisztségét látja el. — Az OTP a lakosságért van, erről soha nem feledkezzetek meg — beszélget gyakran munkatársaival és ennek eredményéről a megyei és a járási fiókok ügyfelei naponta meggyőződhetnek. Hangos, türelmetlen, durva beszédet soha nem hallanak, csak udvarias, figyelmes szavakat. Ez az udvariasság, figyelem régen a pénznek szólt, ma az embernek... Szalai László S$et§tz@§ié$z — Pitéld, hajjal! Már jó félórája beszélgetünk, mindig s még nem tudom őt beépíteni ebbe a környezetbe. Sehogy sem illik a már-már kínosan precíz rendben soraakozó vaságyak, kék, rohham sis agázálarcok, gyalogsági ásók közé. Tétova mozdulatai, halkszavúsága — nem beszélve »súlyos egyéniségéről« — más világot idéznek. — Nem lehetsz örömkatona — próbálom kizökkenteni szűkszavúságából. — Hát nem egészen. Az ember megkapja a behívót, pillanatnyilag kizökken megszokott életéből, aztán megszokja. Született néhány dalom itt is. A múlt évben például két polbeat számommal sikeresen szerepeltünk a Ki mit tud? elődöntőin, s csak a balszerencse no meg egy katonazenekar ütött el minket a székesfehérvári döntőn való részvételtől. — Bemutatkozás? — Dancsák Gyula őrvezető vagyok. Civilben Nádas Gábor együttesének szólógitárosa voltam, most a laktanya zenekarát vezetem. — Hogy megy a fiúknak? — Hát... az az igazság, még nincsenek »tegező viszonyban« a hangszereikkel, de ez csupán gyakorlás kérdése. — A hosszú haj a jelek szerint nem föltétlen kelléke a beatzenének? — Sokszor az az érzésem, hogy jobban te ^jednének értem, ha a vállamat verdesné a hajam, és fehér ing helyett valami virágmintás selyemben játszanék. Most megpendíti a gitárt, a fiúk körénk gyűlnek, megérzik, hogy valami készül. — Naponta többször is előveszem a hangszert. Megsimogatom húrjait, s ez érzéseket kelt bennem. A körülményektől, a pillanatnyi idegállapottól függően más-mást, de valamit mindig. Ilyenkor rövidebb-hosszabb ideig beszélgetünk egymással, s az ilyen párbeszédekből születnek a dalaim. — Eddig hány? — Nyolc számot fogadott el tőlem a sláger- és sanzonbizottság. Az idén a táncdalfesztiválra is pályáztam. A múlt évben a Két fekete szem című számomat az Omega együttes mutatta be a televízió Halló fiúk ... műsorában. — Munka-e a zenélés? — Feltétlenül. Kellemes munka. Főleg ma, a showműsorok idején, amikor a feltűnést kedvelő gitárosok hátukra kötik a »szerszámot«, mások foggal-körömmel tépik az érzékeny húrokat. Egyébként vannak, akiknek a zene hallgatása is munka. — Példaképe? — A Beatles-együttes. Művészei a modern zenének, kimeríthetetlennek látszik dallamgazdagságuk. Nagy érdemük, hogy játékukkal nemcsak a teenager korosztályt nyerték meg, hanem az idősebb nemzedékkel is sikerült megszerettetniük ezt a műfajt. Milyen öröm lehet lecsitult közönségnek játszani, akik nem sikongatnak egy-egy szám végén, hanem, ha tetszik, legföljebb tapsolnak ... Seres Attila A windsori víg nők a Csiky Gergely Színház előadásában Állítólag Erzsébet királynő rendelte meg Falstaff windsori kalandjait. Szerelmi bonyodalmakba kívánta viszontlátni az uralkodónő a korábban — a IV. Henrikben — már megismert pocakos lovagot. A mű elkészült. Fő cselekménye, a lovag háromszori felsülése, egyúttal ürügye is Shakespeare-nek, valami társadalmi fontosságú mondandója. Kettő kivételével jómódú polgárok a mű főszereplői, akik egy nemesi címer előtt már nem hajbókolnak. Náluk a tekintély foka mérője az, hogy mennyi van »bukszában«. Falstaffnak nem sok... Innen a komédia alaphelyzete, a főhősnek az a vágya és törekvése, hogy rangja »varázsával« a két erényes asszony szerelmét, át férjük pénzeszsákjaihoz jusson. Nincsenek gátlásai, naív bárgyúsága határtalan. Ezért erkölcsi kudarcsorozata egyben a potrohos szerencselovag, a lecsúszott nemes fiaskója is, amelyben az önteltség »fenn az ernyő«-logikája is nevetségessé válik. A cselekmény mellékszálai: polgárok torzsalkodása, szellemes kópéságai, cselszövései. E hősöket feltehetően stratfordi modellek után gyúrta Shakespeare — rokonszenvből és iróniából — egy-egy ízes, jellegzetes, néhol karikaturisztikus alakká (Keszeg, Evans, Caius). Felsülnek ők is rendre. Ám az egész farsangi hangulatú tréfasorozat happyendben oldódik, ahol a jó mulatság reményében szívesen kacagnak együtt, egymáson, s főleg a pórul járt lovagon. Zsámbéki Gábor rendezése a központi cselekményt, a vidám asszonyok Sir John elleni cselvetéseit eredményesen szintézisbe hozta a darab mellékeseményeivel. Igényes mértéktartással meg a produkciót, komponálja amelyben elevenek, frissek a mű bohózati elemei. (Például a lelkész rögtönzött »nyelvtanleckéje«; a párbaj jelenet; a zárókép erdei kalandja ) Súlya van a figurákban a jellemkomikum tartalmi elemeinek, s ebből született is a produkcióban néhány igen jó epizódalakítás. Egy kifogásunk elsősorban szerepértelmezésből adódik. Falstaff alakja belsőleg robusztusabb annál, ahogyan Csorba István megformálta. Alakításában ez a kulcsfigura partnereihez képest nem eléggé erőteljes. Általában jól és hatásosan jellemzi hősét a kecskeméti vendégszínész — figurálisan és groteszk mozgással. Ezek viszont csupán alkati, külső eszközök. Sir John egyénisége, mentalitása azonban a szövegben — Shakespeare szavaiban — csak itt-ott csillan meg a gondolati újrateremtés ihletettségével Csorba István alakítása nyomán. Jobbára erőtlen, nem forrósítja át maga körül a szituáció levegőjét. Különösen érezhető ez a fő cselekmény egy másik jelentős, de nála kevésbé hangsúlyos figurája, Ford mellett. Simon György a féltékeny férj szerepében — különösen a második részben — kitűnő mimikával és jellemábrázoló készséggel kifejező erőben , gazdag figurát teremt. A két vidám asszony Demeter Hedvig és Mészáros Joli játszotta elhitető erővel, de kevés egyéni színnel. Radics Gyula Keszegje délceg termetű,mint egy testőrtiszt; a figura belső lényegéhez azonban csupán külső eszközökkel közelít. Szabó Ildikó Surge asszonya átgondolt és eleven, emlékezetes figura. Csíkos Gábor kitűnően egyéníti a francia orvos emberi vonásait. Említésre érdemes karakteralakítást nyújtott Garay József (Bárgyú), Koltai Róbert (Evans), Lengyel János (Page), Papp István (Fogadós), a szolgák között pedig Tóth Béla (Rugby) és Somogyi Géza (Bardolph). Langmár András szép, artisztikus díszleteket, Poós Éva pompás, pazar kiállítású kosztümöket tervezett; Eötvös Péter szellemes, hangulatfestő zenét komponált az előadáshoz. W. E. tpézna kölyök volt, farcsa, tojás alakú fejjel. A szemei mélyről villogtak elő, mint valami kis állaté. Elsőnek a csapos vette észre. — Te fiú! — mondta neki reszelő hangján. — Kotródj menn! Ide csak tizenhat éven felüliek jöhetnek be! — Hagyd, ne törődj vele — szólt oda a szélső asztaltól valaki. Az arca olyan rendezetlen volt, mint egy ebéd utáni asztal: kusza, szétdobált vonások, borostás arc, álmosságtól bedagadt szemek. A fiú állt az ajtókeretben, kezei tétován csüngtek maga mellett, alig mert körülpillantani, látszott, hogy az első hirtelen mozdulatra »fölveszi a nyúlcipőket«. — Mi kéne? — kérdezte a csapos unottan. — Nincs jobb dolgod, mint idejárni? — A fiú nem felelt, hátát védekezve púposította fel, mint a macska. — Biztosan az apját keresi — mormogta a lúdtalpas könyvárus. A fiú még mindig nem felelt, szeme fürgén tapogatta a légypiszkos falakat, a cigarettafüsttől sárga függönyöket. Csak éppen a kérdezőkre nem nézett. — Kuka ez a gyerek, én mondom! — bökte ki végül a kialvatlan szemű. Erre mindenki bólintott, csak így lehet, ha egyszer semmire sem válaszol. Még a könyvárus is elismerte a másik igazát, pedig ez már jelentett valamit ebben az italboltban. A lúdtalpas világlátott ember volt. A véreres szemű odavitette magához a fiút. Habozva indult meg, de mielőtt odaért volna, valaki a kezébe nyomott egy kupicát: — Igyál! Jót tesz az ilyen hidegben! Délelőtt volt, metszően fagyos. A kuka csuklóit egyet, elvörösödött, szeme könnybe lábadt. — ízlik neki — vélte a csapos. Valaki újabb poharat nyomott a kezébe. — Sok lesz neki — mondta a könyvárus, de a többiek leintették. Az ötödik pohár után mármár arra is rávették a fiút, hogy énekeljen. Apró, vinnyogó hangok hagyták el a torkát, kezei szögletes mozdulatokat írtak a levegőbe. A vigyor továbbra is ott ült az arcán, eluralkodott egész lényén. Egy hirtelen mozdulatnál a földre esett, magával rántotta a pecsétes asztalterítőt is. A könyvárus ugrott oda hozzá, felnyalábolta és egy padra fektette. — Hülyék maguk, kérem, agyalágyult hülyék — mondta és kopasz fejebúbja enyhén lila színben kezdett játszani. • — öt kis pohár volt csak bébitette valaki. A könyves odapattant eléje, apró ökleivel hadonászott az orra előtt. — Maga! Maga kezdte az egészet! Szégyellje magát, kérem! — Lassan a testtel, könyvkukac úr — mondta halkan a rossz nézésű. A könyvárus egészen elvesztette a mértéket. Neki akart menni a másiknak, de erős kezek ragadták meg és végigvonszolva az olajos padlón, az ajtón kívülre lökték. A fiú nyugtalanul mocorgott a padon. A többiek a könyvárust figyelték. Egy ideig ült a kásássá taposott hóban, aztán feltápászkodva, kacsázó léptekkel indult. Egyszer még visszapillantott, az öklét rázta. Nézték, ahogy befordul a sarkon. — Visszajön — mondta a csapos. — Majd meglátjátok: egy félóra és újra itt van. Ismerlek benneteket mind. Bólintottak: Leskó László SOMOGYI NÉPLAP Szerda, 1969. április 39. „Csak a halakat tudnám feledni“ »Hátravan még két évem az ötvenhez. Ugye nem nézné ki belőlem, hogy ilyen idős vagyok? Én is csak csodálkozom, amikor a személyimet olvasom. — Borbély György, szül. 1921. Harminc éve halászom a Balatonon, de ne higgye, hogy halásznak születtem, hogy más vágyam se volt a halászatnál. Szüleim szegények voltak, szolgagyereknek adtak. Nekem az nem tetszett. Volt egy ismerősöm, az vitt be a halászathoz. Adódott azután nagyon sok más lehetőség is, de akkor már én nem tudtam elhagyni a vizet. Ma sem tudnék más munkát elvégezni olyan szívesen, mint ezt. Talán azért, mert soká tartott, amíg a Balatont úgy-ahogy megismertem. Mert a halászatot könyvből nem lehet megtanulni. Sok-sok év munkája kellett hozzá, hogy megtanuljam a hálókötést, a haljárást és azt a sok apró fogást, ami nélkül semmire sem megy a halász. Sok emberrel találkoztam már a harminc év alatt. Amikor kicsit megmozdult a víz, beijedtek. Sosem lett belőlük halász. Más ám nyaralni tó mellett, és megint más állam a szelet, a hideget. Amíg be nem fagy a víz, rajta vagyunk. Tavasszal is alig várjuk, hogy eltűnjön a jég. Csak azért fáj a szívem, hogy egyre kevesebb lesz a hal. Ma már fészkeket kell leraknunk, mert a betonpart mellett nem tud ívni szegény jószág. Bizony sokat ront a beton. Eddig a nádas volt a halak pólyája. Most nincs más, mesterségesen telepítünk. Tudja miért szeretem a halászatot? Nem a változatosságáért. Rossz helyen kutat, aki nálunk azt keres. A szenvedély szeretteti meg velem. Hogy holnap majd többet fogunk. Ez kísért. Ezért nem horgászom. Az nekem kevés. Talán majd kiülök a partra én is, ha nyugdíjba megyek. Majd elfelejtem megkérdezni. Tudja, mi kell a halászathoz? Szerencse, sokszor becsaptak má Bizony, engem a halak. Meg a víz se volt valami előzékeny hozzám. Reumával ajándékoz meg. Már tíz éve nem fürödtem, pedig ott lakom a parton. De a legnagyobb baj, hogy el sem tudom képzelni, hogyan megyek én nyugdíjba. Csak a halakat tudnám feledni.« Lejegyezte: Mészáros Istvá»