Somogyi Néplap, 1989. október (45. évfolyam, 232-258. szám)

1989-10-21 / 250. szám

1989. október 21., szombat Somogyi Néplap Kérdéseinkre válaszol: Pálfy G. István Magyarnak maradni A Magyarországon élő nemzetiségiek helyzetének, a határainkon túl élő ma­gyarok sorsának a gyökere: a haza. Innen építkezhetünk. Pálfy G. István újságíró, a nemrégiben megszületett, Minisztertanács mellett mű­­­ködő Nemzeti és Etnikai Ki­sebbség Kollégiuma titkár­ságának helyettes vezetője a minap mutatta be Kaposvá­ron a Jó hazát teremteni című kötetét. Előadását Ma­­gyarnak maradni címmel tartotta meg. A nemzetisé­gi ügyekben jártas kollégá­val beszélgettünk. — Magyarnak maradni — jelölte m­eg előadásának té­máját, melyet a Jó hazát te­remteni kötet bemutatása köré font. Előadásának és kötetének címe befejezetlen mondat. Hogyan folytatha­tó? — Erre nagyon nehéz vá­laszolni. Magam igazán mél­tatlan vagyok arra, hogy be­fejezetté tegyem a monda­tot, arra csak egész nemzet lehet képes. Az én szak­mám végtére is az újság­írás. Ennek pedig az alfája és az ómegája: az ember hogyan tud tisztességesen kérdezni, azt megjeleníteni papíron vagy a képernyőn, a rádióban, bárhol. — Maradván a kötet és befejezetlen mondat kérdés­­az előadás ,címénél, a két­ként is felfogható­? A magyarság megőrzése — így is felfoghatjuk, még akkor is, ha nincs kér­dőjel a két mondat végén. A személyes válaszom: re­ménykedem. Azt gondolom, mindkettőre igenlő választ lehet adni. Annak ellenére, hogy a huszadik század tör­ténelme éppen azt bizonyít­ja: a magyarság megőrzése volt a legnehezebb feladat. Gondoljunk csak Trianonra vagy a II. világháború utá­ni békeszerződésre, az el­múlt negyven évre, nemze­ti tudatunk szétmorzsolódá­­sára. Azt hiszem, azt sem kell most részletezni, ho­gyan élnek a szomszédos or­szágokban a magyarok. Ha mindezt végiggondolom, szinte azt kell mondanom, az isten csodája, hogy ma még mindig tizenöt-tizenhat millióan úgy gondoljuk, ma­gyarok vagyunk. Az egyete­mes magyarság megmara­dásának kulcsa Magyaror­szág kezében van. Ha olyan társadalmat tudunk építeni, s olyan eredményeket érünk el, amelyekre bárki, bárhol magyarként akkor érdemes büszke lehet, magyarnak lenni. Ha Magyarország esetleg olyan úton indul el, melyet a világ negatívnak ítél, akkor nem lesz érde­mes magyarnak lenni. El tu­dom képzelni, hogy a nyu­gaton élő magyarság másod, harmad, negyedik generá­ciójában — és egyre inkább ezzel kell számolnunk — lesznek olyanok, akik nem tudnak magyarul, már be kötődnek a nemzethez, és így nekünk bizony a ma­gyar nemzet részének kell tekintenünk őket. Ez termé­szetesen másként áll a szom­szédos országok magyarsá­gára, mert az ottani magyarságnak nyelvében, öntudatában, kultúrájában és a gyakorlati élet minden területén magyarnak kell maradnia. Rendkívüli szé­gyen volna a huszadik szá­zad végére és a huszon­egyedik század­­ elejére, ha itt nyomtalanul tűnnének el nemzetiségek a történelem süllyesztőjébe, akár magya­rok, akár más nemzetiségiek. Ami a jó haza ügyét illeti, úgy gondolom, a haza fo­galmát két értelemben lehet használni. Szerencsénk van, mert a Hegyeshalom és Zá­hony közötti ország egyben a hazánk is. Akik fölött át­ugrott a történelem forgan­­dósága folytán az országha­tár, azok a szlovákiaiak, romániaiak, a délvidékiek, a a burgenlandiak, ők Magyar­­országot természetesen nem tekinthetik politikai hazá­juknak vagy földrajzi hazá­juknak, de mi nyugodt lé­lekkel használhatjuk Illyés Gyula fogalmát is: haza a magasban. Ami nem föld­rajzi, nem politikai, nem ál­lamhatárokkal körülhatá­rolt haza, hanem a lélekben épülő haza. Nem tudom Illyésnél szebben mondani. — Illyés pesszimista volt a tekintetben, hogy a ma­gyarországi magyarság meg­marad-e. „ Megtévesz­thetők vagyunk” — Sajnos, azt hiszem, Illyésnek igaza volt, teljes mértékben Említettem már, hogy a kulcs Magyarország kezében van. Illyés ezt a legbölcsebben látta minden magyar között, és aggodal­ma valóban nem volt ok nélküli, hiszen­ az elmúlt év­tizedek iszonyatos rombolást végeztek a nemzeti tudat­ban. Teljesen tottuk a szerves megszakító,t­­történeti gondolkodást az oktatásban, a művészetben, és sok más területen. Ma valamennyien szinte megtéveszthetők va­gyunk, mert nem tudjuk, hogy igazában milyen volt a magyar történelem, mi az, ami folytatható és folytatan­dó. Az a politikai szörnyű­ség, mely a vitakultúra hiá­nyában ma megnyilatkozik Magyarországon, az is poli­tikai bűn, a nemzetiségi kér­désekről nem tudunk igazán méltóságteljesen beszélni, nem tudjuk a pártérdekek fölé emelni.­­ Friss tapasztalatom, hogy nemcsak a nemzetisé­giek sorsa, helyzete­ ismeret­len sokak előtt Magyaror­szágon, hanem a létük is. — Ebben én a népet ma­gát fölmentem. A nép ilyen szörnyűségekről nem tehet. Viszont éppen ezért három­szorosan súlyosabbnak lá­tom a politika felelősségét, hozzátéve, hogy az elmúlt fél évtizedben a magyar külpolitikában számos si­kert értünk el. Tehát nem marasztalhatom el egyetem­­legesen a politikát. Legyünk hűek a tényekhez, az igaz­sághoz. — Újságíróként együtt kezdtük a pályát. Olvastuk és láttuk a képernyőn Pál­fy G. Istvánt. Most hivatal­nok lett? Trianon óta nem volt rá példa . A Minisztertanács Nem­zeti és Etnikai Kisebbségi Kollégiuma új vállalkozása a jelenlegi kormánynak. Já­­szi Oszkár óta nem foglal­kozott hasonlóval magyar kormány. Olyan kísérletet teszünk, amilyenre Trianon óta nem volt példa Magyar­­országon. Megint csak a re­mény szavát mondhatom, hiszen ennek a kormánynak a mandátuma sajnos túl rö­vid ahhoz, hogy ilyen hatal­­­mas­­ történelmi feladatot m­eg tudjon oldani. Felada­tunkat abban látom, hogy olyan nemzetiségi, etnikai kisebbségi gondolkodást in­dítsunk el Európában, amit az utánunk következő kor­mányoknak föltétlenül foly­tatniuk kell. — Ennek a gyökere — hadd ismételjem — a haza. — Igen, úgy gondolom.­A nemzetiségi és a kisebbségi kérdéseket nem lehet megoldani, hogy csupán úgy a nemzetiségi és a kisebbségi ügyekkel foglalkozunk. Ala­pozó munka vár ránk. Az országok némelyikével na­gyon súlyos problémák ter­helik kapcsolatunkat. Úgy kell intéznünk sorsunkat itt és a határainkon túl, hogy ne váljanak szenvedő ala­nyaivá az országok po­litizá­­lásának. A közép-kelet­­európai vagy kelet-közép­­európai régióban emelt fővel élhessenek a nemzetek és hazánk részeként. Újságíró vagyok, az is szeretnék maradni. Televí­ziós működésemről sem mondanék le. Ezt a televízió nem minden vezetője gon­dolja így. Nemzetiségi ügyekben jártas kollégáim nem hágnak egymás sarká­ra. Tehát nem hiszem, hogy elvenném bárkinek is a ke­nyerét. A sajtó erkölcsi állapota Az újságírást életformá­nak tekintem. Nem lehet ab­bahagyni. Azonban aggoda­lommal tölt el a magyar sajtó mai erkölcsi állapota. Szakmánk, sajnos, nem tud felnőni arra a magaslatra, amire ma az országnak szüksége van. Hangadóink között vannak igencsak föl­készületlenek, janicsár-haj­lamú emberek, akik hol az egyik, hol a másik oldalon ordítoznak. Olyan hangza­vart képesek ők teremteni, hogy nem lehet meghallani az igazat, a higgadt, józan, építő hangot. Nekünk és szövetségeseinknek, minden szervezetünknek vigyázni kellene arra, hogy a sajtó — egy majdani történelmi elemzésben — ne csak feke­te pontokat kapjon. osztom teljes mértékben Nem a nyugati sajtó véleményét, hogy a magyar haladásnak, a progressziónak az élén jár a sajtó. Vannak, akik ide sorolhatók, de nem azok, akik az elmúlt évtizedekben mélyen hajbókoltak, homlo­kukkal verték a földet az azóta levitézlett politikai nagyságok előtt, és most ők a leghangosabb támadóik. Én hiteles embereket kívá­nok a politikában, saját szakmámban is. — A magyar remény­ korszakáról történelem be­szélt. Ez a véleménye a saj­tóra is érvényes? — Úgy vélem, hogy igen. Hiszen a magyar sajtóban nagyon tehetséges emberek dolgoztak és dolgoznak, szakmát kitűnően tudó em­­­berek, és merem remélni, többségben vannak akik a nemzet érdekét azok, szolgálni tudják, fölébe ké­n­­­esek helyezni saját kicsi­nyes érdekeiknek. — Köszönöm a beszélge­tést. Horányi Barna 5 Juan Gyenes kiállítása Zene, tánc, mozdulat a fotográfiában Kettős ünnep örömét je­lentette a Magyar Nemzeti Galériában Juan Gyenes fo­tóművész kiállítása: a ka­posvári születésű, nemzetkö­zi hírű spanyol fotográfus a fényképezés másfél évszáza­dos jubileumán állította ki csodálatos képeit. Az esemény jelentőségét növelte, hogy az idős mes­ter budapesti tárlata élet­művének csúcspontját je­lenti, hiszen legkitűnőbb al­kotásainak gyűjteményében gyönyörködhettünk. Gyenes 1940 óta él Mad­ridban, de írásaiból tudjuk, hogy Pest zenei, színházi és irodalmi élete hozta meg számára az ihletet, az első varázslatos kompozíciókat. Budapestre a harmincas években a világ legnagyobb és leghíresebb művészei lá­togattak el, és Gyenes fény­képezte őket a hangverse­nyeik alatt. Olyan karmes­tereket, mint Toscanini, Men­­gelberg, Furtwängler, s olyan szólistákat, mint Prokofjev, Milstein, Huberman, Sauer és Szigeti József. Emil A lakásukon örökítette meg Hubay Jenőt, Kodály Zol­tánt, Bartók Bélát. A szín­házi bemutatókon a szerző­ket: Molnárt, Herczeget, Heltait, Zilahyt, továbbá a felejthetetlen színészeket: Bajor Gizit, Darvas Lilit, Rökk Marikát és Alpár Git­tát. S Bécsben kapta lencse­végre Kálmán Imrét,, ahogy egy bemutató után gratulál Lehár Ferencnek. A képek atmoszférájából a zenével, a festészettel és a tánccal való elmélyült ba­rátság tükröződik vissza. Fényképezőgépével örökké­valóvá tette a pillanatot. A zene-tánc-színház össze­­komponálása a fény nyelvén csodálatos világot idéz. Gye­­nes kamerája megörökítette a legnagyobb kortársakat is. A Richterről, Picassóról, Placido Domingóról, Salva­dor Daliról és a többiekről készített portrék, a művész­világ hatalmasságainak szel­lemiségét idéző, bensőséges hangulatú montázsok felold­ják a pillanat megállításá­nak és a múlandó látvány varázsának az ellentmondá­sát. Juan Gyenesnek sike­rült a művészetek szintézi­sét megvalósítani, a fotómű­vészetben egyedülállót te­remteni. A kiállításon me­sés tájak színes fotóit is láthattuk: a Fülöp-szigetek­­ről, Capriról, Hévízről és a naplemente szemet gyönyör­ködtető természeti csodájá­ról. „Én is voltam egyszer húszéves” — olvashatjuk saját magát fotografáló Gye­a­nes képe alatt. Évtizedekkel ezelőtt, amikor először ex­ponált, még nem tudta: mű­vészetének európaiságával alkotja majd a legnagyob­bat. Budapesti kiállítása a mű­vészvilág fővárosai után méltó tetőpontja munkássá­gának. Megtisztelő, hogy er­­re a szülőhazájában kerül­hetett sor, és nem kis büsz­kesége lesz Kaposvárnak a város kincseit gyarapító, 17 adományozott képe. Varga Zsolt

Next