Sorsunk. A Janus Pannonius Társaság folyóirata, 1942 (2. évfolyam, 1-8. szám)
1942 / 2. szám - Németh László: Költők prózája: Petőfi és Arany
KÖLTŐK PRÓZÁJA: PETŐFI ÉS ARANY*. Petőfi Sándort az ő „sebes léghuzama" évtizede nélkül meg nem értheti senki sem. Történelmünkben valóban az egyetlen évtized, amelyben egy lelkes ifjú elérhette, amit Petőfi elért: nem neki kellett a korhoz alkalmaznia magát, hanem ő szabta rá a korra életfeltételeit. Nyomott időben, látjuk ma, semmi sem torzul el úgy, mint az ifjúság. Petőfi meg tudta, meg tudhatta oltalmazni az ifjúságát. Nem úgy, hogy kivonult az emberek közül — milyen ifjúság az, a társadalmon kívül? — hanem úgy, hogy mozgatta, kavarta őket. A magyar irodalomban nincs rohamosabb karrier. 1847 tavaszán írja Debrecenből: „Az 1843—44-i telet e kövér ▼árosban húztam ki; éhezve, fázva, betegen egy szegény, de jó öregasszonynál, az isten áldja meg. Ha ő gondomat nem viselte volna, most e levelet a másvilágról írnám hozzád. Olyan elhagyott kis vándorfiú voltam, kire sem isten, sem ember nem nézett, nem ügyelt. Harmadfél évvel utóbb ugyanazon színházban, midőn beléptem a nézők közé, minden szem rajtam függött s a lelkesedés az égi háború hangján kiáltá: éljen Petőfi Sándor.“ A kritikus gáncsa csak természetes árnyéka volt ennek a roppant gyors népszerűségnek. Petőfi nagyságát az mutatja, hogy gyermekifjú létére vitorlája minden kis ráncával fogni, használni tudta a szelet, anélkül, hogy felborult volna benne. Leveleiben, útirajzaiban óráról-órára követhetjük önérzete növekedését s amivel ellensúlyozta: erkölcse egyre erősebb bordázatát. Még öreg barátja, Szemere Pál is észrevette, hogy mi történik itt egy huszonöt esztendős legénnyel. „Tünemény, mely a világirodalom történetei közt, a legszerényebben szólva bár, ritka és gyér; én hasonlót egyet sem tudok, egyre sem emlékszem." Hát ő maga! Iparkodik is megmagyarázni. Hangoztatja hitét önmagában. „Mikor még nyomva sem láttam nevemet, csak magamnak firkáltam; mikor még statista voltam a pesti színháznál s hordtam a színpadra a székeket és pamlagokat s a színészek parancsára kocsmába szaladtam sörért, borért, termás kolbászért, sőt mikor még strázsáltam, vagy főztem a kukoricagombócokat közlegénytársaim számára s mosogattam a vasedényt oly téli hidegben, hogy a mosogató ruha ujjaimhoz fagyott s mikor a káplár „menjen kend"-je lehajtott a havat kihordani a kaszárnyaudvarból: mindenkor már világos sejtéseim voltak arról, mi egykor történni fog s mi meg is történt..." Múzsájaként dicséri őszinteségét: „Születésemkor a sors az őszinteséget bölcsőmbe tette pólyául s én elviszem magammal a koporsóba szemfödőnek. A képmutatás könnyű mesterség, minden bitang ért hozzá, de nyíltan, őszintén, a lélek mélyéből szólni csak a nemesebb szívek tudnak és mernek." A szabályt is át merte hágni. „Mi a szabály, semmi más, mint a sánta középszerűség mankója", őszinteség és költői szabadság pedig nem tulajdonság, hanem vívmány; meg kellett nőnöd, hogy élhessél vele. Petőfi titka, hogy ő magát, ifjúságát tehette a dolgok mértékévé s királyi féktelenségében is volt benne annyi bölcsesség, ökonómia, kíváncsiság, hogy nem pusztította el magát szabad maga kijelentésében. Prózájában is ez a nagyszerű! Hogy egy huszonhárom-huszonnégy éves ifjú a prózába tisztító viharként üssön bele, talán még csodálatosabb, minthogy a verset úgyszólván első lehelletével újjá formálta. Márpedig olvassuk csak el az ő úti leveleit, vagy politikai cikkeit, Kölcsey és Vörösmarty után. A Kazinczy óta gyártódó madárnyelv hogy elolvad tüdeje . Időnként foglalkozni kívánunk irodalmunk klasszikusaival; a sorozat első cikke 1941. é. 4. számunkban jelent meg Takáts Gyula tollából Csokonai és Berzsenyi harca címmel.