Sporthirlap, 1927. június (18. évfolyam, 84-96. szám)

1927-06-02 / 84. szám

_________ szélyezze az igazgatóságot határoza­tának meghozatalában. Az igazgató­ság ezután kimondotta, hogy a Budai ,,33’-asoknak megvan a joga, hogy bennt maradhasson az első osztály­ban, jogosult tehát, hogy ennek a lehe­tősége részére fennálljon, miért is a csapatot ellene kiállítja úgy Buda­pesten, mint Debrecenben, ellenben sem a Baki, sem a Turul ellen nem áll ki, mert a­ második liga helyezési sor­rendje már eldőlt a bajnoki küzdel­mek során. A Bocskay igazgatósága ezt a hatá­rozatát levélben közölte a PLSz in­tézőbizottságával, kifejezésre jut­tatva,­ hogy a körülmények kénysze­rítő hatása alatt jutott erre az elhatá­rozásra, de ettől függetlenül a jogor­voslatért a legenergikusabban foly­tatja a küzdelmet. így tehát a Bocskay mégis aláveti magát a profiliga határozatának s megnyugtató megoldásként kiáll a Budai „33”-as elleni kettős osztályozó­mérkőzésre. Az elkeseredés hangját szerdára már a készülődés zaja váltotta fel, a Bocskay csapata Nagy József tréner vezetésével a legerőteljesebb munkába fogott, hogy szombaton a fővárosban tegyen bizonyságot képességeiről. De nemcsak a csapat készül a bu­dapesti szereplésre, Debrecen futball­­közönsége is talpraállott, hogy csapa­tát biztassa, buzdítsa és bátorítsa. S hogy ezt nyomatékosan tehesse, mintegy ezer debreceni sport­­rajongó külön vonattal utazik föl a fővárosba a szombati mér­kőzésre. Debreceni lelkesedés, jó magyar vi­déki levegő fogja tehát felváltani a napok óta tartó feszültség légkörét. Üllői-út Hétfőn június 6-án d. u. 126 órakor Ferencváros­-* Hungária előzőleg 1 ,­24 órakor Újpest­-Sabaria Középeurópai­ Kupa selejtező­mérkőzések KATONA ARTÚR doktor jósz és közgazdasági szemináriuma Budapest, IX., Ráday-utca 41. fáz egyetemektől ( percnyire). Telefon: József 405—91. Fiók: Pécs, Basamalom­ u. 8. Miskolc, Soltész, Nagy Kálmán­­utca 7. Előkészítés, jegyzet­bérlet, tanácskozás. Szieberth Imre Élt Pécsett a nyolcvanas években egy tanító, aki a kis elemistákat azzal sze­rette megrémíteni, hogy minduntalan megellenőrizte őket s ilyenkor jaj volt annak a nebulónak, akinek hiányzott a tolla vagy a ceruzája. A gyerektársada­lom szörnyű elnyomatást érzett, mígnem egyikük egy tízpercben felállt a dobo­góra s lecsendesítvén társait, korszak­­alkotó beszéddel egy nagyvonalú osztály­szervezkedésnek vetette meg az alapját. A beszédnek nagy hatása volt, a fiúk kerítettek egy ménkő nagy skatulyát s abba tollat, radírt, vonalzót, ceruzát mind beraktak, akinek amije volt. A skatulyát minden héten más gyerek ci­pelte el az iskolába és azontúl „a közös­ből” került mindegyiknek iskolaszere. A tanító sohasem értette meg, hogyan ter­mett az osztályában a hirtelen rend. Ugyanez a kisdiák vagy tizenkét év múlva néhány társával kint sétált Pólá­­ban a tengerparton. Nyolcan voltak a tengerészönkéntesek közt magyarok, ezek szépen összetartottak az idegenben. A kisdiák közben nagyerejű, pompás izom­zatú ifjúvá fejlődött, aki tornában, vívásban, erőmutatványokban első volt társai között s ha kötelet húztak, az osz­tálytársai közül akármelyik kettő oda­állhatott a kötél másik végére, a mi diákunkkal kettő sem birt. Az úszásban meg különösen jeleskedett a pécsi fiú. Csak egy volt még a tengerésziskolában, aki méltó volt hozzá — jobb azért az sem volt nála — s akivel kedvtelve úszkáltak­­ kettesben az Adria kék vizében. Egy meleg nyári napon különösen szé­pen mosolygott feléjük egy vidám zöld­­ sziget , a két kitűnő úszó ellenállhatat­lan vá®F­t érzett­­kotsni­ oda. A­ parti ahol jártak, katonai terület volt, épület, ember másfél óra járásnyim nem volt a hadikikötőnek eme helyétől. Még abban a régmúlt világban sem kellett tehát so­káig töprengeni az illemen, hanem a két ifjú nekivetkőzött s nehény perc múlva már egyenletes karcsapásokkal úszott a nyílt tenger felé. Kora délután volt, a szigetet legfeljebb egy óra alatt elérik, egy órát pihennek s aztán visszatérnek. Mi ez azoknak, akik egyfolytában is úsz­tak már két óra hosszat. A parton állók hosszan lobogtatták a kendőjüket az úszók után. A két ifjú pedig gondtalanul szelte a vizet. Izmos, barna karjuk szinte vezény­szóra merült, hasított és emelkedett ki a tengerből. De a távolság alig csökkent. Az idő múlt, már látták, hogy egy óra kevés ehhez a távolsághoz. A nap előttük haladt és egyre hanyatlott. A két ifjú látta a napról, hogy már órák teltek el talán még a fele utat sem tették meg. Mint az alföldi ember, aki torony irá­­­nyába indul s a cél csak nem akar köze­ledni. Pedig a kinyújtott kezével majd­­hogy­nem eléri. A nap korongja súrolni kezdte a lát­határt. — Vissza kell fordulni. Az még min­dig közelebb. — Igen, de merre van vissza? • Teljesen besötétedett s jelentkezett még valami, amire nem készültek a vál­lalkozók. A tenger sós vize lassan győze­delmeskedett a két ifjú bronzszínű, bő­rén. Előbb csak egy-egy ponton, mint a tűszúrás, behatolt a víz a pórusokon. Ké­sőbb egész foltokon érezték a maró csí­pést, hogy végül a teljesen átázott test egyetlen hatalmas égető fájdalmat érez­­zen. ■. ■. Koromsötét este­ lett, a karjaik gé­piesen, az életösztön öntudatlan erőfeszí­tésével hajtották a vizet. A legrémítőbb az volt, hogy nem tudták a part irányát. Nem tudták, mennyi idő telhetett, mikor egyszerre parányi fénypontot láttak fel­villanni. Néhány másodperc múlva ki­hunyt, de nyomban kigyulladt újból.­­A parton maradt kétségbeesett gárda gyúj­togatott gyufákat, hogy jelt adjon. A környéket a hadiérdek kopárra változ­tatta, ember órajárásnyira nem lakha­tott, ladikról a hadikikötő külső részé­ben szó sem lehetett. Ezért állt a kis tár­saság rettentő aggodalmak közt egy hely­ben.) Az úszók arra vették az irányt , mikor a lapos feneket elérte a lábuk, fel­kiáltottak s aléltan elbuktak. A többiek ruhástól gázoltak be értük, akik ember­feletti teljesítménnyel ütötték helyre azt, amit a szemmértékük egy kissé elhibá­zott. 1923-ban a pécsi kisdiák ott ül az Or­szágos Testnevelési Tanács tagjai között. A férfies gyülekezetben szerényen meg­vonul s gondolatait, eszméit hosszú ideig csak magában hánytorgatja. Egy napon azonban vaskos paksamétával jelenik meg s a tanács vezéreinek csendes szó­val elmaifigarázgat egy tervet, amely né­hány év alatt minden munkás sportegye­­sületnek pályát teremtett volna Magyar­­országon. A terv megragadja az OTT vezéreit, Karafiáth elnök elragadtatással nyilat­kozik. A tervezet grandiózus és szinte a semmiből teremt. Amint a betegsegélyző díjakat, úgy fizetné minden munkás a sport díjait is. Hihetetlenül parányi ille­téket fizet a munkások sportjára, de a tervezet mellett ott vannak a beható sta­tisztikai, iparfelügyelőségi, munkásbiz­tosítási kimutatások s ezekkel mindent össze lehet vetni. A számok beszélnek, nincs kétség, a tervezet tényleg úgyszól­ván a semmiből előteremt minden esz­tendőben egy nagyszabású munkássta­diont és egy kisebb, de modern vidéki sporttelepet. Az OTT igazgató tanácsa hosszasan tanulmányozza a dolgot. Áttekinti a sta­tisztikákat, megvizsgálja a pénzkezelés, ellenőrzés, felhasználás előírásait, végül hibátlannak találja a gondolatfuttatást. Kész törvényjavaslat ez, ami ugyancsak felhívja a szakértők figyelmét. Két hét múlva pedig elalszik minden. A dolgot nem lehet megcsinálni a politikából. (A pécsi kisdiák szemmértéke ismét túl közel látta az arany napsütéses zöld szigetet.). * Szieberth Imrét az állami vasgyárak kulturális és propaganda ügyeinek inté­zésével bízta meg az új vezérigazgató. Ebben az új szerepkörben pedig mással, mint munkakörével alig foglalkozhat, ezért egyesületének elnökségéről le kell mondania. Pedig egy emberöltőn át mintha el­választhatatlanul nőtt volna össze a Máv Gépgyári Sportkörrel. A pólai úszóbra­vúr és a munkás stadionokról való álom között egy tevékeny élet rengeteg ese­ménye sorakozik, bár az élő sport sok­szor kiragadta az egyesületen kívüli is. Felsorolni, elmondani megközelí­tleg sem lehet, legfeljebb Sziebert Imre ritka egyéniségéről mondhatni el egyesmást. Mert valóban különös egyéniség ez a műszaki ember, aki a számok rideg vilá­gát szolgálja évtizedeken át s a lelkében mégis minden más halandónál féltéke­nyebben őrzi az irodalom és a sport szere­tete. A vontatott, meggondolt beszédű ember pedáns és kimért a munkájában. Odahaza azonban feloldódik a számok ~ SPORTHIRLAP CSÜTÖRTÖK, 1927 JÚNIUS 2. Egy híres futballista, akit hét év alatt egyszer sem rúgtak meg, mégis háromszor operálták a lábát Látogatás Braun Csibinél a jól sikerült harmadik operáció után Braun Józsefet, a Hungária nép­szerű *Csibijét­ pénteken­­Molnár főorvos a zsidókórházban megope­rálta. A bal térdéből egy eltört porcot vett ki. Csibi a futballisták között az operációk terén hosszak­kal vezet, már harmadszor került a fémlűtőaszta­lra. Az­­operáció jól ki­került és az orvosok véleménye sze­rint Csibi újra a régi lesz. • * A kórház portása udvariasan adja meg a felvilágosítást: — Az udvaron jobbra, a sebészeti osztályra tessék menni, a földszin­ten a második számú külön szobá­ban fekszik Braun úr, Ládgijjhegyen megyek a csöndes sebészeti osztály folyosóján, az egyik szobából kedves női kacagás hallatszik ki. Valami a hang irányá­ban visz. Az egyik szoba ajtaján függ egy tábla, rajta egy római kettes. Ez a Csibi szobája. Bekopo­gok. Ismerős hang felel: — Szabad! Belépek Braun úr szobájába. Kimos egyedül. Az ágya szélén egy csinos, szőke, bubifrizurás elegáns hölgy ül, — akinek előbb kacagását hallottam. Hát persze, Csibi mel­lett is lehet kacagni Rögtön felismerem a hölgyláto­gatót: Szegedi Tea művésznő. Az egyik széken Klein Oszkár régi, lelkes kék-fehér drukker, Csibi „haverja**- ül. — Kérlek parancsolj, interjút akarsz!"? — fordul hozzám Csibi. — Igen, bajod története érdekel. Kopogás zavarja meg megindult beszélgetésünket. Egy férfi jön be érdeklődni, h­ogy ide jönnek-e a szekek. — Igen. Direkt új székeket ren­deltem, annyi a látogatóm — mond­ja Csibi, majd így folytatja: — A tavaszi Vasas-mérkőzésen sé­rültem meg. Nem rúgott meg senki, hanem amikor egyet fordultam, rettenetes fájdalmat éreztem a bal lábamban. De azért végigjátszot­tam a mérkőzést. Másnap elmentem Molnár főorvos úrhoz, aki megálla­pította, hogy térdemről egy perc levált. Először megpróbálta külső­leg kezelni, hátha nem­ kell meg­operálni. Múlt vasárnap a tartalék­csapatban játszottam és az egyik ’dribi­imnél újra erős fájdalmat éreztem. Molnár dr. most már az operációt látta célszerűnek és pén­teken ki is vette a letört porcot. Az éjjeliszekrényből levesz egy kis eldugaszolt üveget, abban őrzi spirituszban a kellemetlenkedő por­cot. — Most már jól érzem magamat, az operáció kitűnően sikerült. Nem­sokára rendbe jövök. Ma már levet­ték a lábamról a gipszkötést, holnap pedig kiveszik a varrást. Vasárnap el is hagyhatom a kórházat. Molnár főorvos szerint teljesen rendbe jöt­tem. — Ez már a harmadik operációm volt. Az első kettőben a jobblábam volt az érdekelt fél. Az első tragédi­ám 1922-ben történt egy tréningmér­­kőzés alkalmával, míg a második az emlékezetes 11:2-es FTC-mérkőzésen, amikor Jancsár nem durva szándék­ból belém talpalt. Az operáció óta a jobblábammal nem is volt semmi baj. Most remélem, újra a régi le­szek. Természetesen most két hóna­pig pihenek, hogy utána teljesen rendbejöjjek. — Fog-e menni a játék, nem le­szel-e félénk? — érdeklődöm. — Nem, egy operált, játékos az első játéknál még félénk, de a második­nál, amikor semmi hibát sem érez a lábában, akkor már bátor. Nem sza­bad visszaemlékezni a betegségre. — Mivel magyarázod megismétlő­dő sérüléseidet? — kérdem. — Ezt nem tulajdonítom másnak,­­mint pechnek. Igen, ezt komolyan mondom. Engem hét év alatt egy­­ser sem rúgtak meg, s mégis há­romszor operáltak. Benne vagyok a pechszériában. Ez olyan dolog, hogy az emberr megy az utcán, rosszul lesz és kész van. Megtörténik a baj. Na de remélem, a hét sovány eszten­dő után jön a hét kövér esztendő. Bejön az inspekciós orvos és ér­deklődik a betegek hogyléte iránt. Csibi megnyugtató válasza után tá­vozik és mi folytatjuk a beszélgetést. — Sok a látogatód? — folytatom a kérdezősködést. — Itt volt a vezetőség, a fiúk, itt volt Stecó is. Ma előkelő vendégem volt, Festetlek Sándor gróf, a dégi­­sportmecénás. Nagyon kedves volt, hogy meglátogatott. Sokáig elbeszél­gettünk. Finom teasüteménnyel kínál meg. — El vagyok látva mindennel. Pa­rancsolsz likőrt is? — s máris udva­riasan — töltet Klein Oszkárral. — Csak még zene kellene. — S akkor táncolnánk — mondja a művésznő. Nem akartam tovább zavarni — a beteget. Szívélyesen elbúcsúztunk. Szegedi Ica utánam szól: — Még azt írja meg, hogy vasár­nap a Papagály és a Tabarin monstre küldöttsége zászlókkal és jazz-band­­dal fogja fogadni Csibit. Csibi hamiskás mosollyal hozzá­teszi : — Azt fogja játszani: „Lesz maga juszt'is az enyém".­ ­Várai Tibor.­ Az egyiptomi csapat kudarca Bécsiben Rapid—Kairói Arsenal 9:2 (2:2)­­ — A Sporthírlap bécsi tudósítójának tele­fon jelentése — A kairói csapat szerdán tízezer­­főnyi közönséget vonzott a hüttel­­dorfi pályára. Az egyiptomiak já­téka azonban nem érdemelte meg, ezt az érdeklődést, mert bár gyor­sak és labdakezelésük is megleh­e­­­tős, taktikai tudásuk kritikán aluli. Az első félidőben elég szépen tar­tották magukat, de csak azért, mert a Rapid nem erőlködött. Szü­net után a Rapid „rákapcsolt””, a­ bécsi gép dolgozni kezdett s ekkor potyogtak a gólok. Wesselyk center óriási formában van, hét gólt lőtt. A másik két gólt Lueff és Hirbes rúgta. Bíró: Retsb­urg.

Next