Sürgöny, 1864. november (4. évfolyam, 250-274. szám)
1864-11-26 / 271. szám
271. sík. Negyedik évi folyam. SÜRGÖNY Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal Budán, bécsi-utcza (a várban) 184. sz. Fiók-kiadó-hivatal Pesten Győri Pál papirkereskedésében (hatvani-utcza, a cs. kir. postahivatal melletti sarokház). Kéziratok nem küldetnek vissza. Bérmentetlen levelek csak rendes levelezőinktől fogadtatnak el. tVíngány hirdetCNk : egyhasábos petit sor egyszeri hirdetéséért 8 kr., kétszeri hirdetésért 7 kr., háromszori vagy többszöri hirdetéséért 6 kr. számittatik minden beiktatásnál. A bélyegdíj külön, minden beiktatás után 30 kr. o. é. — Külföldről! hirdetéseket átvesznek a következő urak: Májrai Frankfurtban Előben Cit«; Hamburg-Altenában Staasenstein és Vog-Zor; Hamburgban T'lirkleini Julin!); Lipcsében Ensfäer II., Ulgen és Fort uraknál. Buda-Pest Szombat, november 26. 1864. Előfizetési árak . Napontai postai szétküldéssel. Budapesten házhoz hordva. Félévre ...... lőj.frt. Félévre....................8 írt. 50 kr. Negyedévre...................5 „ Negyedévre.. ... 4 „ 50 „ HIVATALOS RÉSZ. Hirdetmény. A régibb állam-vasúti ügyek elintézése végett az 1859. év óta fönnálló ministeri bizottmány f. évi nov. végével hatályon kívül helyeztetik, s ezen bizottmány teendői f. évi dec. 1 -től kezdve, az illető osztályban, a pénzügy-ministeriumban fognak tárgyaltatni. Bécs, november 24-én 1864. A cs. k. pénzügy-ministeriumtól. ga—a—raBHBMiiii wrn zmBssst&KB NEMHIVATALOS RÉSZ. Bécs, nov. 22. Az 1861-iki országgyűlést követő években a magyarországi mérsékeltebb elemből eredt röpiratok s hírlapi czikkekben általánosan uralkodó volt a felszólalás a hazánkban ez időtájt, mint ők nevezék, zsarnokoskodó egyoldalú közvélemény terrorismusa ellen. Különösen azon rész hallatta e részben késő bánata panaszhangjait, mely annak idején, midőn szólni kellett, s nemeshez illő bátorsággal, a méltóságot emelő nyugalommal lehetett is volna, — mélyen hallgatott, vagy épen, ami több, a pillanat mámorától elragadtatva , részint kicsinyes félelemből maga is a jelszót hangoztatván, növelte e terrorizmust. Mintha épen a birtok nem azért volna nagy áldása a végzetnek, hogy függetlenséget biztosítva, az illetőket, mint a hullámokkal daczolni képes erős szirteket, a napi közérzület olykori túláradásainak ellensúlyozására képesítse. Általános jön, ismételjük, a mérsékeltek táborában a vád a nagy tömeg inkább szenvedélyes indulattól vezérlett, semmint higgadt s értelmes megfontolásból eredt közvéleményének nyomása ellen, s untalan hallok tőlük ismételteim, hogy a hazában nem csekély azok száma, kik az absolut hatalommal uralgó közvéleménynek különösen a kiegyezést lehetlenítő sarkalatos tévedését nem osztják, de a kik, úgymondnak, nézeteiket a nagy tömeg korlátlanul nyilvánuló boszantásaitól való félelmükben nyilvánulni nem merik. És aki a hazánkban ez utóbbi időtájt uralkodó hangulattal ismerős, ez állítás valóságáról nem kételkedik. Annál meglepőbb, ha most, midőn a magyar országgyűlés összehívásának kérdése a lapokban fölmerült, épen azon elemből merülnek föl ez országgyűlés azonnali összehívását sürgető, s a minden tekintetben szükséges belső szervezkedés ellen tiltakozó hangok, melyekről a provisorium alatt nyilvánított nézeteik után föl kell tennünk, miszerint ez országgyűlés öszszehívását nem azon czélból kívánják, hogy az az előttük nem épen boldog emlékezetű 1861-ki országgyűlés eredménytelen látványosságát ismételje, mint a melyben ők az ősmagyar szónok-természet legkinosb tortúrájára, a hallgatásra óhajtanának ismét kárhoztatva lenni? Ugyanazok, kik 1861-i tehetlenségüket az állapotok s hangulat abnormitásával, a féktelen tömeg közvéleményével, rémuralmával mentegetik; ugyanazok, kik sem annak jelét nem adják, hogy hasonló esetben az ár ellenében helytállani tudnának, sem programmjuk azt következtetni nem engedi, hogy az egyedüli czélnak, a kiegyenlítésnek lehető alapokon előmozdítói lenni akarnak, ugyanazok tiltakoznak a kormány abbeli törekvése ellen, hogy a szándékolt beszervezést az országgyűlés előtt végrehajtsa, mely egyébként oly valódi, a dolgok természetéből folyó, mindenekelőtti szükség, hogy azt, csupán közgazdászati érdekekből is, minden tekintet nélkül az országgyűlésre, mielőbb eszközölni mulaszthatlannak találja, nem is említve azon másik szempontot, mely szerint tudniillik azt is kötelességében állónak tartja, hogy az országot oly rendes állapotba hozza, melyben a közvéleménynek ne csak egy , de minden oldalú irányulása bátran, akadálytalanul nyilvánulhasson. Míg ellenben ugyanekkor ama párt, melynek absolut véleményuralma az 1861-ki országgyűlést minden félre nézve sikertelenné tette, mely akkor kizárólag beszélt, sőt zajongott, s bizonynyal jövőre is zajongni fog, egy szóval, azok, kik bizonyosan beszélni fognak, nem sürgetik az országgyűlést, ami fájdalom, sajnosabb, de jóval fontosabb körülmény annál, mint ha az országgyűlést csak azok sürgetik, kik eddig elő semmi jelét nem adták annak, hogy annak idején megint nem fognak a kiegyenlítést lehetlenítő szenvedélypolitika viharában elnémulni? Csodálatos ennélfogva, hogy midőn a kormány, egyéb anyagi érdekekre való főbb tekintettel, a rendnek, minden kormányzás czéljának, megalapítására törekszik, hogy másrészt a megnyílandó országgyűlésen a kedélyek azon nyugalmát, a szólásszabadság azon biztonságát is lehetősítse, mely egyedül képes maradandóbb rendszer alkotására, — csodálatos, mondjuk, hogy e törekvés ellen épen azon párt közlönyei szólalnak föl, s fenyegetőznek ellenállással, melyek e szükséges előintézkedések nélkül — úti figura anni 1861. decet — valószínűleg nézeteik nyilvánítására is képtelenek lennének ? Egy más magyar párti német lap szerint ugyane testület, a felső-ház, mely 1861-ben tehetlennek bizonyult, fogna a jövendő országgyűlésen rendületlen ellenállani, miután a legutóbbi alkalommal még mindenható alsóházi ellenzék engedett volna. A bécsi centralista lapok nem merik azt remélni, amitől e magyar sugallatú lap félni látszik. Ezek a végből rászalják az előintézkedéseket, mert attól tartanak, hogy általa épen az ellenkező czél éredik el. A kormány által czélba vett intézkedéseket e hangok ellenében védeni ennélfogva azért is fölöslegesnek találjuk, mert ime azok egymást maguk kölcsönösen teszik tönkre. Jellemző egyébiránt, hogy egy lap a magyar alsóházat alkotó, utóbbi időkben uralkodó elem közvéleménye felől oly kishitűséget árul el, minőre a legvérmesebb bécsi centralista lapok — pedig aki mit óhajt, azt remélni szereti — sem engedik magukat ragadtatni. Különben e lap aggodalma annyiban menthető, amennyiben, mint hisszük, a kormány által valósítni szándékolt szervezésnek oly mérvű célzatokat tulajdonít, melyek a kormány valódi szándéklataival teljesen ellenkeznek. A kormány intézkedései nem elnyomni, sőt minden elemnek és rétegnek egyaránt biztosítani akarják a szabad s jogos nyilatkozás lehetőségét, s azoknak is, melyek a közelmúltban kínos némaságra voltak kárhoztatva és amely törekvésért ez elemek közlönyei inkább köszönetet szavazhatnának a kormánynak. Ami a felsőházzali fenyegetést illeti, erre csak annyit, hogy mikor nép és kormány egyetért, ez erő ellenében egyes osztály mindig tehetlen volt és marad. A birtokrendezések előhaladása. A földművelés emelésére kevés ügy hat oly jótékonyan, mint a birtokrendezések keresztülvitele ; csak a rendezés végrehajtása után fejlődhetik ki az okszerű belterjes gazdálkodás, az oldja meg mindazon kérdéseket, melyek a volt földesurak és volt jobbágyok közt folyton fennállnak , és így nemcsak nemzetgazdasági, de politikai szempontból is nevezetes tény a birtokrendezési ügyek előhaladása. A magyar királyi curia 1861-ki évi sept. havában kezdé meg ezen ügyekben az országbírói értekezlet szerint a bíráskodást. Ezen időtől 1863-dik évi január haváig folytatott bíráskodásának eredményét Lónyay Menyhért a „Statistikai közlemények“ ötödik kötetének I. füzetében már közölte, melyből kiderül, hogy a fentisztelt nm. curia 16 hó lefolyása alatt, mellőzve minden elő-vagy közbenszóló kérdések felett hozott határozatokat, a barátságos úrbéri egyezségek felett 71, úrbéri perekben 227 és így összesen 298 harmadbirósági végítéletet hozott. Ez eredmény mindenesetre tanúskodik azon következetes munkásságról, melyet a nm. curia az igazságszolgáltatás e fontos ágában kifejtett. Közlő ur kimutatásában a helységek is egyenkint meg vannak nevezve, melyeknek birtokviszonyai ekkér rendeztettek. Azonban helyesen jegyzi meg, hogy a Kir-Magyar tudományos akadémia. Nov. 21-én a philos., törvény és történettudományi osztály ülésében jelesebb hazai jogtudósaink egyike Subajda János, a m. k. helytartótanács tanácsosa foglalá el székét. A vagyon feletti rendelkezésnek, s illetőleg a végrendeleti szabadságnak az úgynevezett köteles vagyis törvényes osztályrész általi korlátozását választó értekezése tárgyául, előrebocsátván a tulajdon és tulajdonjog fontosságát, az állam e körüli intézkedéseinek mozzanatait, érintve annak más nemzetek régi és újabb jogrendszereiben jelentkező fenállását és jogi természetét, honi jogrendszerünket, mely annak jogi intézményeink közé tett felvételét megelőzte, az indokokat, melyek alapján, s a módozatokat, melyek mellett hazánk jogrendszerében is érvényre emeltetett. Tárczánkban nem rendelkezhetvén annyi helyisel, hogy az alapos értekezést nyomról nyomra követhessük, mellőzzük a bevezetést, s a római jogrendszer, s a germán s franczia jog ide vonatkozó elveinek és tételeinek vázlatát, legyen elég megemlítenünk, hogy a hazai jogtörténeti nyomozások eredményét ekkér foglalja össze értekező néhány sorban: „Míg az ősi vagyon a család tulajdonául tekintet lett, a szerzemény a szerző teljes tulajdona volt, arról mindenki szabadon rendelkezhetett, a nélkül, hogy a rendelkezés módjára nézve valami korlát állíttatott volna fel, úgy élők közt, valamint halál esetére, nemcsak végrendelet, hanem örök szerződés által is, ésannyira, hogy se gyermekei, se rokonai sérelemről nem panaszkodhattak. „Daczára törvényes szokásainknak, írott törvényeinknek, felsőbb ítéleteknek s a szerzemények feletti szabad rendelkezésről mindenkor uralkodott és legújabban az országbírói értekezlet alkalmával is felidézett erős meggyőződésnek, mégis találkoztak némely hazai jogtudományi tekintélyek, kik a szerzemények feletti végintézkedés korlátlan szabadságát, a végrendelkező saját gyermekei érdekéből, tagadni igyekeztek , kik azonban nemcsak hogy egy esetet sem tudnak jogi életünkből felmutatni, melyben a szerzeményekből kitagadott vagy mellőzött gyermekek köteles rész czímén, a végrendelet ellenére, valamit nyertek volna, hanem arról is, hogy mily személyeket illetne, ha szerintük helye volna, mily mértékben, mikor és mikor nem, valamint a kiadás módozatairól, mint megannyi részletes megkívántatóságokról, melyek közül a különféle törvénykönyvek oly óvatos gondosságot tanúsítottak, mélyen hallgatnak. Igaz ugyan, hogy a kiskorú gyermekek, ha ily mostoha szülői végintézettel találkoznak, azt megtámadják, de csak a tartás és nevelés költségei erejéig, s tulajdonkép csakis e czimek alatt, de nem a köteles rész czimé.., hanem azon törvények alapján, melyek ez elháritha , a természetes kötelességet egyszersmind törvényszabta kötelességgé emelték.“ Ily állapotban találta — úgymond értekező — hazánkat az 1848 : 15. t. sz., melyből azon, jogrendszerünket mélyében megrázkódtató uj törvényt vettük, hogy az ősiség elvileg eltöröltetett, de ezáltal a szerzemények feletti korlátlan rendelkezés nemcsak nem változott, hanem az idézett törvénynek a mily nagyszerű, ép oly rövid enunciátuma mellett az ősiekre is kiterjesztendő lett, mi hogy nem volt minden óvatos utógondolat nélkül a törvényalkotók szándékában, már csak onnan is kitetszik, mert ezáltal törvényhozásunk, mely gondos és óvatos belátásának oly szép eredményeit mutatta fel, az ezen törvényt megelőzött rövid, valóban új korszaknak nevezhető idő alatt, az átalánosan elfogadott köteles részt tanúsító európai jogrendszerekkel merő ellenkezésbe jutott volna, mi nem haladást, hanem valódi hátralépést tanusítandott. De miután az idézett törvénycikkben az ezen elv által mélyében megváltoztatott örökösödési rendszerünk új rendezése iránt kilátásba helyezett gondoskodást a bekövetkezett végzetteljes események háttérbe szorították : a szerzemények feletti szabad és korlátlan intézkedési jog, s másrészről az ősiség elvileg eltörlése, s igy a szerzeményekkel mintegy egyenlősitése mellett mozgott jogi életünk 1853. május 1-sejéig, midőn az austriai közönséges polgári törvénykönyv, az 1852. nov. 29-ki ősiségi patens által megelőzve, teljes mérvben életbe léptetett, a nélkül azonban, hogy nemtönk megszűnt volna őrködni felettünk, és kitárta volna a sok százados zárjától megszabadított kaput, mely az ősiekbeli szabad kitagadásnak vagy mellőzésnek terére vezetett volna, és példákat mutathatnánk fel, melyek tanúsítanák, hogy a szülök végrendeleteikben az ősieknek a szerzeményiekbeli egyenlősítését mohón kapták, s azt saját gyermekeik ellenében felhasználták volna. De még maga az ősiségi patens is csak a nemzetben uralkodó nézet iránti hajlamnak hódolt, midőn az 5. §-ban az öröklött ősi, csupán fiágat illető nemesi javak birtokosainak megengedte, hogy az általános polgári törvénykönyv életbeléptétől számítva legfeljebb három év alatt végrendeletileg a fiutódok javára oly joghatálylyal intézkedhessenek, hogy e végrendelet a leányágbeli utódok által az ált. polg. törv. könyvben megállapított köteles rész czimén, vagy az özvegy által meg ne támadtathassék, ha azok legalább azt, ami őket az említett javakból az eddigi törvények szerint jogosan illette, megkapják. A köteles részt tehát hazai jogrendszerünkben az ősiekben pótolta a törvény, a szerzeményiekben pedig a nemzet jobb érzülete. 1853. május 1-je, mint a közönséges polgári törvénykönyv behozatala napja, minő új korszakot hozott be hazai jogrendszerünkbe , tudva van. Azon fejezetet ez okból, mely e változást tárgyalja, mellőzvén, általtérünk az országbírói értekezletre. „Az 1860. October 20-iki diploma folytán — mind értekező — örömmel állította volna vissza az országbírói értekezlet a magyar anyagi és alaki törvényt, ha a szükség érez-törvénye s a lehetetlenség ellent nem áll vala. Mert az ősiség eltörlésével megsemmisült magánjogunknak talán fele része; az urbériség eltörlése, a jogegyenlőség úgy személyi, mint vagyoni tekintetben oly erős szakítást tett 1848. előtti magánjogunkon, hogy abból, valósag mondva, csak foszlányok maradtak. Mindezt az országbírói értekezlet mélyen belátva, munkálkodása főirányául kimondá ugyan, hogy a magyar polgári anyagi törvények visszaállíttatnak, de a közhitel, a jogfolytonosság s a helyzet szükségei által igényelt pótlásokkal. És ha az értekezlet munkáltairól vezetett jegyzőkönyveket olvassuk, tapasztalhatjuk ama nehézségeket, melyeket a kitűzött iránynak szem előtt tartása az egyes jogintézmények megállapítása körül okozott. „Legtöbb nehézségeket látunk azonban az öröklés körül, mert az öröklés amint egyrészről az egyéni összes jogviszonyoknak zárkövét képezi, másrészről azoknak új útjait nyitja meg. Innen magyarázhatók meg azon különféle egymástól eltérő vélemények, melyek az öröklés körül felmerültek, míg végre egy közvetítő javaslat elfogadása által jelen új öröklési rendszerünket létrehozni sikerült. „A főirányban figyelembe vett körülményeknek az öröklési rendszer tekintetében egyik, és pedig főfontosságú kifolyása lett a köteles, vagyis a törvényes osztályrésznek megállapítása. „Indokul felhozatik , hogy azt kénytelen volt az értekezlet adoptálni, mivel igazságos surrogatuma azon osztályrésznek, melyet a leszármazó örökösök az ősiből mindenesetre követelhettek. E nélkül az ősi és szerzemény közti különbség után nem lehet vala megfelelni a magyar törvények szellemének, melyek csak azért engedtek korlátlan rendelkezést a szerzemények felett, mert az ősiekre nézve a leszármazók úgyis biztosítva voltak. És miután az 1848. XV. t. sz. minden vagyont, tehát az ősit is, a birtoklónak oly tulajdonává változtatta, melyben többé semmi ősiség sem rejlik, ily vagyon pedig a magyar törvények rendeleteinél fogva szabad rendelkezés tárgyát teszi, ha a gyermekek iránti igaztalanságnak zárt kaput nem akaránk nyitni, kellett oly megszorításról gondoskodnunk, miszerint a birtokló, ha gyermekei vannak, vagyonának fele részét ezeknek hagyni köteleztessék. Ezen intézkedés látszólag ugyan eltér a magyar törvény szavaitól, de szorosan véve bizonyosan megegyez annak szellemével, mert a természet törvényét tartja szem előtt. „Ezek ellen azonban másrészről az öröklés megállapítása körüli viták alkalmával magánkörökben felhozatott , hogy inkább a szerzeményekről szabad rendelkezés egyez meg a törvény és a nemzet szellemével, a köteles rész a szülőt inkább bántja, ki amúgy is jó ösztöneinél fogva csak jó gyermekeinek szerez, s így a szabad intézkedés korlátozása inkább bántólag hat a szülőre, amennyiben a köteles rész jogintézménye mellett gyermekét, mint egy szerzeménye felett jogigényekkel felruházott önt kénytelen tekinteni. Azonban a köteles rész törvénye ép oly kevéssé bánthatja a jó szülőt, mint nem bántják a büntető törvénykönyvben foglalt különféle büntetések az erkölcsös embert. „Az értekezlet alkalmával a köteles rész eleve csak a leszármazók részére való tervben, de utóbb a viszonyosság szempontjából a szülők részére is a gyermekek ellenében érvényre emeltetett. „Kimondatott továbbá , miszerint a jogbölcsészet kívánja, hogy ha a végrendelkezési jog korlátoltatik, akkor korlátoltassék egyszersmind az ajándékozási jog is, mert különben a végrendeletek kijátszathatnának, amennyiben az örökhagyó, halála előtti utolsó napokban vagyonát elajándékozhatná, s e tekintetben az ajándékozás igen közel áll a tékozlás eszméjéhez. „Ezen és hasonló indokok alapján szülemlettek meg a javak tékozlása, azokról ajándékozás és végrendelet általi intézkedések korlátolására vonatkozó, s a jelenig érvényben álló törvényes szabályok, melyek szerint: „1) Tékozlás esetében az egyenes leszármazó örökösök, ezek nem létében pedig a szülők törvényes osztályrészüket zárlat által biztosíthatják. „2) Az ajándékozási jog szintén a leszármazó egyenes örökösök, s ha ezek nem volnának, az életben lévő szülök törvényes osztályrésze által van korlátolva. „3) A végrendelkezési jog leszármazó egyenes örökös és szülők nem létében minden öröklött és szerzeményi vagyonra kiterjed; ha azonban leszármazó egyenes örökösök, vagy életben lévő szülök vannak, a végrendelet ezek törvényes osztályrészét nem érintheti. „E törvényes osztályrész felét teszi annak, amit a leszármazó örökösök az örökhagyó után, ennek végrendelet nélküli halála esetére örökölnének. „A végrendelet tehát erre nézve semmit, s a leszármazó egyenes örökösök, ezek nem létében pedig az életben lévő szülők, ezen fele résznek kiegészítését követelhetik. „E szabály alól csak az I-sö rész 52. és 53-ik czimeiben foglalt esetek képeznek a kitagadhatásra nézve kivételt. „Az I-sö rész 52. czime szerint : 1) Ha a fiú hatalmaskodva szülőire támad, vagy más terhes és nevezetes méltatlanságot követ el rajtuk. 2) Ha szüleit oly bűnbeli ügyről vádolja, mely a fejedelem vagy az egész ország veszedelmeztetésével nem jár. 3) Továbbá, ha szüleinek életére leselkedett, méreg által tudniillik vagy másképen a szülök halálára törekedvén. 4) Ha gonosztevőkkel vagy más istentelen életű emberekkel az atyának akarata ellen czimboráskodik, gonoszul vesztegetvén az atyai jószágokat. 5) Ha a fogságba esett atyát az ellenségek kezéből vagy a tömlöczből, midőn tehette volna, ki nem váltotta és ki nem szabadította, vagy érette kezeskedni vonakodott. „Az 1-ső rész 53. czimének szavai : 1) Midőn az atya jószágainak tékozlója, s a maga és fiainak jószágait nem szükségből és helyes okból, hanem inkább álnokul elidegenítette vagy elidegeníteni akarja,m ilyetén szándéka a fiúnak nyilvános tudomására jó. 2) Midőn, jóllehet örökségeit és birtoki jogait el nem idegenítette, vagy nem is igyekezett elidegeníteni, de azokat nem kellőképen miveli vagy oltalmazza, hanem pusztulni hagyja. 3) Ha az atya fiát igazságos ok