Sürgöny, 1864. november (4. évfolyam, 250-274. szám)

1864-11-26 / 271. szám

271. sík. Negyedik évi folyam. SÜRGÖNY Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal Budán, bécsi-utcza (a várban) 184. sz. Fiók-kiadó-hivatal Pesten Győri Pál papirkereskedésében (hatvani-utcza, a cs. kir. postahivatal melletti sarokház). Kéziratok nem küldetnek vissza. Bérmentetlen levelek csak rendes levele­zőinktől fogadtatnak el. tVíngán­y hi­rd­etCN­­k : egyhasábos petit sor egyszeri hirdetéséért 8 kr., kétszeri hir­detésért 7 kr., háromszori vagy többszöri hirdetéséért 6 kr. számittatik minden be­iktatásnál. A bélyegdíj külön, minden beiktatás után 30 kr. o. é. — Külföldről! hir­detéseket átvesznek a következő urak: Máj­rai Frankfurtb­an Előb­en Cit«; Hamburg-Altenában Staasenstein és Vog-Zor; Hamburg­ban T'lirkle­ini Julin!); Lipcsében Ensfäer II., Ulg­en és Fort uraknál. Buda-Pest Szombat, november 26. 1864. Előfizetési árak . Napontai postai szétküldéssel. Budapesten házhoz hordva. Félévre ...... lőj.frt. Félévre....................8 írt. 50 kr. Negyedévre...................5 „ Negyedévre.. ... 4 „ 50 „ HIVATALOS RÉSZ. Hirdetmény. A régibb állam-vasúti ügyek elintézése végett az 1859. év óta fönnálló ministeri bizottmány f. évi nov. végével hatályon kívül helyeztetik, s ezen bizottmány teendői f. évi dec. 1 -től kezdve, az illető osztályban, a pénzügy-ministeriumban fognak tárgyaltatni. Bécs, november 24-én 1864. A cs. k. pénzügy-ministeriumtól. ga—a—raBHBMiii­­­i wrn zmBssst&KB NEMHIVATALOS RÉSZ. Bécs, nov. 22.­­ Az 1861-iki országgyűlést követő években a magyarországi mérsékeltebb elemből eredt röpiratok s hírlapi czikkekben általánosan ural­kodó volt a felszólalás a hazánkban ez idő­tájt, mint ők nevezék, zsarnokoskodó egyoldalú közvélemény terrorismusa ellen. Különösen azon rész hallatta e részben késő bánata panaszhangjait, mely annak idején, midőn szólni kellett, s nemeshez illő bátor­sággal, a méltóságot emelő nyugalommal le­hetett is volna, — mélyen hallgatott, vagy épen, a­mi több, a pillanat mámorától el­ragadtatva , részint kicsinyes félelemből maga is a jelszót hangoztatván, növelte e terroriz­­must. Mintha épen a birtok nem azért volna nagy ál­dása a végzetnek, hogy függetlenséget biztosítva, az illetőket, mint a hullámokkal da­­czolni képes erős szirteket, a napi közérzület olykori túláradásainak ellensúlyozására képesítse. Általános jön, ismételjük, a mérsékeltek tá­borában a vád a nagy tömeg inkább szenve­délye­s indulattól vezérlett, semmint higgadt s értelmes megfontolásból eredt közvéleményé­nek nyomása ellen, s untalan hallok tőlük ismé­telteim, hogy a hazában nem csekély azok száma, kik az absolut hatalommal uralgó közvélemény­nek különösen a kiegyezést lehetlenítő sarkala­tos tévedését nem osztják, de a kik, úgymon­­d­nak, nézeteiket a nagy tömeg korlátlanul nyil­vánuló boszantásaitól való félelmükben nyilvá­­nulni nem merik. És a­ki a hazánkban ez utóbbi időtájt ural­kodó hangulattal ismerős, ez állítás valóságáról nem kételkedik. Annál meglepőbb, ha most, midőn a ma­gyar országgyűlés összehívásának kérdése a lapokban fölmerült, épen azon elemből merül­nek föl ez országgyűlés azonnali összehívását sürgető, s a minden tekintetben szükséges belső szervezkedés ellen tiltakozó hangok, melyekről a provisorium alatt nyilvánított nézeteik után föl kell tennünk, miszerint ez országgyűlés ösz­­szehívását nem azon czélból kívánják, hogy az az előttük nem épen boldog emlékezetű 1861-ki országgyűlés eredménytelen látványosságát is­mételje, mint a melyben ők az ős­magyar szó­nok-természet legkinosb tortúrájára, a hallga­tásra óhajtanának ismét kárhoztatva lenni? Ugyanazok, kik 1861-i tehetlenségüket az állapotok s hangulat abnormitásával, a féktelen tömeg közvéleményével, rémuralmával mente­getik; ugyanazok, kik sem annak jelét nem ad­ják, hogy hasonló esetben az ár ellenében helyt­­állani tudnának, sem programmjuk azt kö­vetkeztetni nem engedi, hogy az egyedüli czélnak, a kiegyenlítésnek lehető alapokon előmoz­dítói lenni akarnak, ugyanazok tiltakoznak a kormány abbeli törekvése ellen, hogy a szán­dékolt be­szervezést az országgyűlés előtt végre­hajtsa, mely egyébként oly valódi, a dolgok ter­mészetéből folyó, mindenekelőtti szükség, hogy azt, csupán közgazdászati érdekekből is, minden tekintet nélkül az országgyűlésre, mielőbb esz­közölni mulaszth­atlannak találja, nem is említve azon másik szempontot, mely szerint tudniillik azt is kötelességében állónak tartja, hogy az országot oly rendes állapotba hozza, melyben a közvéleménynek ne csak egy , de minden oldalú irányulása bátran, aka­dálytalanul nyilvánulhasson. Míg ellenben ugyanekkor ama párt, mely­nek absolut véleményuralma az 1861-ki or­szággyűlést minden félre nézve sikertelenné tette, mely akkor kizárólag beszélt, sőt zajon­­gott, s bizonynyal jövőre is zajongni fog, egy szóval, azok, kik bizonyosan beszélni fog­nak, nem sürgetik az országgyűlést, a­mi fáj­dalom, sajnosabb, de jóval fontosabb körül­mény annál, mint ha az országgyűlést csak azok sürgetik, kik eddig elő semmi jelét nem adták annak, hogy annak idején megint nem fognak a kiegyenlítést lehetlenítő szenvedélypolitika viharában elnémulni? Csodálatos ennélfogva, hogy midőn a kor­mány, egyéb anyagi érdekekre való főbb tekin­tettel, a rendnek, minden kormányzás czél­­jának, megalapítására törekszik, hogy másrészt a megnyílandó országgyűlésen a kedélyek azon nyugalmát, a szólásszabadság azon bizton­ságát is lehetősítse, mely egyedül képes mara­dandóbb rendszer alkotására, — csodálatos, mondjuk, hogy e törekvés ellen épen azon párt közlönyei szólalnak föl, s fenyegetőznek ellen­állással, melyek e szükséges előintézkedések nélkül — úti figura anni 1861. decet — valószínűleg nézeteik nyilvánítására is képte­lenek lennének ? Egy más magyar párti német lap szerint ugyan­­e testület, a felső-ház, mely 1861-ben tehetlennek bizonyult, fogna a jövendő országgyűlésen rendü­letlen ellenállani, miután a legutóbbi alkalom­mal még mindenható alsóházi ellenzék­­ en­gedett volna. A bécsi centralista lapok nem merik azt remélni, a­mitől e magyar sugallatú lap félni látszik. Ezek a végből rászalják az előintézkedése­­ket, mert attól tartanak, hogy általa épen az ellenkező czél éredik el. A kormány által czélba vett intézkedése­ket e hangok ellenében védeni ennélfogva azért is fölöslegesnek találjuk, mert ime azok egy­mást maguk kölcsönösen teszik tönkre. Jellem­ző egyébiránt, hogy egy lap a magyar alsó­há­zat alkotó, utóbbi időkben uralkodó elem köz­véleménye felől oly kishitűséget árul el, minőre a legvérmesebb bécsi centralista lapok — pe­dig a­ki mit óhajt, azt remélni szereti — sem engedik magukat ragadtatni. Különben e lap aggodalma annyiban ment­hető, a­mennyiben, mint hisszük, a kormány által valósítni szándékolt szervezésnek oly mér­vű c­élzatokat tulajdonít, melyek a kormány va­lódi szándéklataival teljesen ellenkeznek. A kormány intézkedései nem elnyomni, sőt minden elemnek és rétegnek egyaránt biztosí­tani akarják a szabad s jogos nyilatkozás lehe­tőségét, s azoknak is, melyek a közelmúltban kínos némaságra voltak kárhoztatva és a­mely törekvésért ez elemek közlönyei inkább köszö­netet szavazhatnának a kormánynak. A­mi a felső­házzali fenyegetést illeti, erre csak annyit, hogy mikor nép és kormány egyet­ért, ez erő ellenében egyes osztály mindig te­­hetlen volt és marad. A birtokrendezések előh­aladása. A földművelés emelésére kevés ügy hat oly jótékonyan, mint a birtokrendezések keresz­tülvitele ; csak a rendezés végrehajtása után fej­lődhetik ki az okszerű belterjes gazdálkodás, az oldja meg mindazon kérdéseket, melyek a volt földesurak és volt jobbágyok közt folyton fenn­állnak , és így nemcsak nemzetgazdasági, de po­litikai szempontból is nevezetes tény a birtok­­rendezési ügyek előhaladása. A magyar királyi curia 1861-ki évi sept. havában kezdé meg ezen ügyekben az ország­bírói értekezlet szerint a bíráskodást. Ezen idő­től 1863-dik évi január haváig folytatott bírás­kodásának eredményét L­ó­n­y­a­y Menyhért a „Statistikai közlemények“ ötödik kötetének I. füzetében már közölte, melyből kiderül, hogy a fentisztelt nm. curia 16 hó lefolyása alatt, mel­lőzve minden elő-vagy közbenszóló kérdések fe­lett hozott határozatokat, a barátságos úrbéri egyezségek felett 71, úrbéri perekben 227 és így összesen 298 harmadbirósági végítéletet ho­zott. Ez eredmény mindenesetre tanúskodik azon következetes munkásságról, melyet a nm. cu­ria az igazságszolgáltatás e fontos ágában ki­fejtett. Közlő ur kimutatásában a helységek is egyenkint meg vannak nevezve, melyeknek bir­tokviszonyai ekkér rendeztettek. Azonban helyesen jegyzi meg, hogy a Kir-Magyar tudományos akadémia. Nov. 21-én a philos., törvény és történettudomá­nyi osztály ülésében jelesebb hazai jogtudósaink egyike S­u­b­a­j­d­a János, a m. k. helytartótanács tanácsosa foglalá el székét. A vagyon feletti rendelkezésnek, s il­letőleg a végrendeleti szabadságnak az úgynevezett köteles vagy­is törvényes osztályrész általi korlátozá­sát­ választó értekezése tárgyául, előrebocsátván a tu­lajdon és tulajdonjog fontosságát, az állam e körüli in­tézkedéseinek mozzanatait, érintve annak más nemze­tek régi és újabb jogrendszereiben jelentkező fenállá­­sát és jogi természetét, honi jogrendszerünket, mely annak jogi intézményeink közé tett felvételét megelőz­te, az indokokat, melyek alapján, s a módozatokat, me­lyek mellett hazánk jogrendszerében is érvényre emel­tet­ett. Tárczánkban nem rendelkezhetvén annyi hely­isel, hogy az alapos értekezést nyomról nyomra követ­hessük, mellőzzük a bevezetést, s a római jogrendszer, s a germán s franczia jog ide vonatkozó elveinek és tételeinek vázlatát, legyen elég megemlítenünk, hogy a hazai jogtörténeti nyomozások eredményét ekkér fog­lalja össze értekező néhány sorban: „Míg az ősi vagyon a család tulajdonául tekinte­­t lett, a szerzemény a szerző teljes tulajdona volt, arról mindenki szabadon rendelkezhetett, a nélkül, hogy a rendelkezés módjára nézve valami korlát állíttatott vol­na fel, úgy élők közt, valamint halál esetére, nemcsak végrendelet, hanem örök szerződés által is, ésannyira, hogy se gyermekei, se rokonai sérelemről nem panasz­kodhattak. „Daczára törvényes szokásainknak, írott törvé­nyeinknek, felsőbb ítéleteknek s a szerzemények feletti szabad rendelkezésről mindenkor uralkodott és legú­jabban az országbírói értekezlet alkalmával is felidé­zett erős meggyőződésnek, mégis találkoztak némely hazai jogtudományi tekintélyek, kik a szerzemények feletti végintézkedés korlátlan szabadságát, a végren­delkező saját gyermekei érdekéből, tagadni igyekez­tek , kik azonban nemcsak hogy egy esetet sem tudnak j­­ogi életünkből felmutatni, melyben a szerzeményekből kitagadott vagy mellőzött gyermekek köteles rész czí­­mén, a végrendelet ellenére, valamit nyertek volna, hanem arról is, hogy mily személyeket illetne, ha sze­rintük helye volna, mily mértékben, mikor és mikor nem, valamint a kiadás módozatairól, mint megannyi részletes megkívántatóságokról, melyek közül a külön­féle törvénykönyvek oly óvatos gondosságot tanúsítot­tak,­­ mélyen hallgatnak. Igaz ugyan, hogy a kiskorú gyermekek, ha ily mostoha szülői végintézettel talál­koznak, azt megtámadják, de csak a tartás és nevelés költségei erejéig, s tulajdonkép csakis e czimek alatt, de nem a köteles rész czimé.., hanem azon törvények alapján, melyek ez elháritha , a természetes kötelessé­get egyszersmind törvényszabta kötelességgé emelték.“ Ily állapotban találta — úgymond értekező — hazánkat az 1848 : 15. t. sz., melyből azon, jogrend­szerünket mélyében megrázkódtató uj törvényt vettük, hogy az ősiség elvileg eltöröltetett, de ezáltal a szer­zemények feletti korlátlan rendelkezés nemcsak nem változott, hanem az idézett törvénynek a mily nagy­szerű, ép oly rövid enunciátuma mellett az ősiekre is kiterjesztendő lett, mi hogy nem volt minden óvatos utógondolat nélkül a törvényalkotók szándékában, már csak onnan is kitetszik, mert ezáltal törvényhozásunk, mely gondos és óvatos belátásának oly szép eredmé­nyeit mutatta fel, az ezen törvényt megelőzött rövid, valóban új korszaknak nevezhető idő alatt, az átaláno­­san elfogadott köteles részt tanúsító európai jogrend­szerekkel merő ellenkezésbe jutott volna, mi nem ha­ladást, hanem valódi hátralépést tanusítandott. De miután az idézett törvényc­ikkben az ezen elv által mélyében megváltoztatott örökösödési rendsze­rünk új rendezése iránt kilátásba helyezett gondosko­dást a bekövetkezett végzetteljes események háttérbe szorították : a szerzemények feletti szabad és korlátlan intézkedési jog, s másrészről az ősiség elvileg eltör­lése, s igy a szerzeményekkel mintegy egyenlősitése mellett mozgott jogi életünk 1853. május 1-sejéig, mi­dőn az austriai közönséges polgári törvénykönyv, az 1852. nov. 29-ki ősiségi patens által megelőzve, teljes mérvben életbe léptetett, a nélkül azonban, hogy nem­tönk megszűnt volna őrködni felettünk, és kitárta vol­na a sok százados zárjától megszabadított kaput, mely az ősiekbeli szabad kitagadásnak vagy mellőzésnek terére vezetett volna, és példákat mutathatnánk fel, me­lyek tanúsítanák, hogy a szülök végrendeleteikben az ősieknek a szerzem­ényiekbeli egyenlősítését mohón kap­­ták, s azt saját gyermekeik ellenében felhasználták volna. De még maga az ősiségi patens is csak a nemzet­ben uralkodó nézet iránti hajlamnak hódolt, midőn az 5. §-ban az öröklött ősi, csupán fiágat illető nemesi ja­vak birtokosainak megengedte, hogy az általános pol­gári törvénykönyv életbeléptétől számítva legfeljebb három év alatt végrendeletileg a fiutódok javára oly joghatálylyal intézkedhessenek, hogy e végrendelet a leányágbeli utódok által az ált. polg. törv. könyvben megállapított köteles rész czimén, vagy az özvegy ál­tal meg ne támadtathassék, ha azok legalább azt, a­mi őket az említett javakból az eddigi törvények szerint jogosan illette, megkapják. A köteles részt tehát hazai jogrendszerünkben az ősiekben pótolta a törvény, a szerzeményiekben pedig a nemzet jobb érzülete. 1853. május 1-je, mint a közönséges polgári tör­vénykönyv behozatala napja, minő új korszakot hozott be hazai jogrendszerünkbe , tudva van. Azon fejezetet ez okból, mely e változást tárgyalja, mellőzvén, által­­térünk az országbírói értekezletre. „Az 1860. October 20-iki diploma folytán — mind értekező — örömmel állította volna vissza az ország­bírói értekezlet a magyar anyagi és alaki törvényt, ha a szükség érez-törvénye s a lehetetlenség ellent nem áll vala. Mert az ősiség eltörlésével megsemmisült ma­gán­jogunknak talán fele része; az urbériség eltörlése, a jogegyenlőség úgy személyi, mint vagyoni tekintet­ben oly erős szakítást tett 1848. előtti magánjogunkon, hogy abból, valósag mondva, csak foszlányok marad­tak. Mindezt az országbírói értekezlet mélyen belátva, munkálkodása főirányául kimondá ugyan, hogy a ma­gyar polgári anyagi törvények visszaállíttatnak, de a közhitel, a jogfolytonosság s a helyzet szükségei által igény­elt pótlásokkal. És ha az értekezlet munkáltai­ról vezetett jegyzőkönyveket olvassuk, tapasztalhatjuk ama nehézségeket, melyeket a kitűzött iránynak szem előtt tartása az egyes jogintézmények megállapítása körül okozott. „Legtöbb nehézségeket látunk azonban az örök­lés körül, mert az öröklés a­mint egyrészről az egyéni összes jogviszonyoknak zárkövét képezi, másrészről azoknak új útjait nyitja meg. Innen magyarázhatók meg azon különféle egymástól eltérő vélemények, me­lyek az öröklés körül felmerültek, míg végre egy köz­vetítő javaslat elfogadása által jelen új öröklési rend­szerünket létrehozni sikerült. „A főirányban figyelembe vett körülményeknek az öröklési rendszer tekintetében egyik, és pedig főfon­­tosságú kifolyása lett a köteles, vagyis a törvényes osz­tályrésznek megállapítása. „Indokul felhozatik , hogy azt kénytelen volt az értekezlet adoptálni, mivel igazságos surrogatu­­ma azon osztályrésznek, melyet a leszármazó örökösök az ősiből mindenesetre követelhettek. E nélkül az ősi és szerzemény közti különbség után nem lehet vala megfelelni a magyar törvények szellemének, melyek csak azért engedtek korlátlan rendelkezést a szerzemé­nyek felett, mert az­ ősiekre nézve a leszármazók úgyis biztosítva voltak. És miután az 1848. XV. t. sz. min­den vagyont, tehát az ősit is, a birtoklónak oly tulajdo­nává változtatta, melyben többé semmi ősiség sem rej­lik, ily vagyon pedig a magyar törvények rendeleteinél fogva szabad rendelkezés tárgyát teszi, ha a gyermekek iránti igaztalanságnak zárt kaput nem akaránk nyit­ni, kellett oly megszorításról gondoskodnunk, misze­rint a birtokló, ha gyermekei vannak, vagyonának fele részét ezeknek hagyni köteleztessék. Ezen intézkedés látszólag ugyan eltér a magyar törvény szavaitól, de szorosan véve bizonyosan megegyez annak szellemé­vel, mert a természet törvényét tartja szem előtt. „Ezek ellen azonban másrészről az öröklés meg­állapítása körüli viták alkalmával magánkörökben fel­hozatott , hogy inkább a szerzeményekről­ szabad ren­delkezés egyez meg a törvény és a nemzet szellemével, a köteles rész a szülőt inkább bántja, ki amúgy is jó ösztöneinél fogva csak jó gyermekeinek szerez, s így a szabad intézkedés korlátozása inkább bántólag hat a szülőre, a­mennyiben a köteles rész jogintézménye mel­lett gyermekét, mint egy szerzeménye felett jogigények­kel felruházott önt kénytelen tekinteni. Azonban a köte­les rész törvénye ép oly kevéssé bánthatja a jó szülőt, mint nem bántják a büntető törvénykönyvben foglalt különféle büntetések az erkölcsös embert. „Az értekezlet alkalmával a köteles rész eleve csak a leszármazók részére való tervben, de utóbb a viszonyosság szempontjából a szülők részére is a gyer­mekek ellenében érvényre emeltetett. „Kimondatott továbbá , miszerint a jogbölcsé­szet kívánja, hogy ha a végrendelkezési jog korlátol­­tatik, akkor korlátoltassék egyszersmind az ajándé­kozási jog is, mert különben a végrendeletek kijátszat­hatnának, a­mennyiben az örökhagyó, halála előtti utolsó napokban vagyonát elajándékozhatná, s e tekin­tetben az ajándékozás igen közel áll a tékozlás eszmé­jéhez. „Ezen és hasonló indokok alapján szülemlettek meg a javak tékozlása, azokról ajándékozás és végren­delet általi intézkedések korlátolására vonatkozó, s a jelenig érvényben álló törvényes szabályok, melyek szerint: „1) Tékozlás esetében az egyenes leszármazó örökösök, ezek nem létében pedig a szülők törvényes osztályrészüket zárlat által biztosíthatják. „2) Az ajándékozási jog szintén a leszármazó egyenes örökösök, s ha ezek nem volnának, az életben lévő szülök törvényes osztályrésze által van korlátolva. „3) A végrendelkezési jog leszármazó egye­nes örökös és szülők nem létében minden öröklött és szerzeményi vagyonra kiterjed; ha azonban leszárma­zó egyenes örökösök, vagy életben lévő szülök van­nak, a végrendelet ezek törvényes osztályrészét nem érintheti. „E törvényes osztályrész felét teszi annak, a­mit a leszármazó örökösök az örökhagyó után, ennek vég­rendelet nélküli halála esetére örökölnének. „A végrendelet tehát erre nézve semmit, s a leszár­mazó egyenes örökösök, ezek nem létében pedig az élet­ben lévő szülők, ezen fele résznek kiegészítését köve­telhetik. „E szabály alól csak az I-sö rész 52. és 53-ik czimeiben foglalt esetek képeznek a kitagadhatásra nézve kivételt. „Az I-sö rész 52. czime szerint : 1) Ha a fiú ha­talmaskodva szülőire támad, vagy más terhes és neve­zetes méltatlanságot követ el rajtuk. 2) Ha szüleit oly bűnbeli ügyről vádolja, mely a fejedelem vagy az egész ország veszedelmeztetésével nem jár. 3) Továbbá, ha szüleinek életére leselkedett, méreg által tudniillik vagy másképen a szülök halálára törekedvén. 4) Ha gonosz­tevőkkel vagy más istentelen életű emberekkel az atyá­nak akarata ellen czimboráskodik, gonoszul veszteget­vén az atyai jószágokat. 5) Ha a fogságba esett atyát az ellenségek kezéből vagy a tömlöczből, midőn tehette volna, ki nem váltotta és ki nem szabadította, vagy érette kezeskedni vonakodott. „Az 1-ső rész 53. czimének szavai : 1) Midőn az atya jószágainak tékozlója, s a maga és fiainak jószá­gait nem szükségből és helyes okból, hanem inkább álnokul elidegenítette vagy elidegeníteni akarja,m ilye­tén szándéka a fiúnak nyilvános tudomására jó.­­ 2) Midőn, jóllehet örökségeit és birtoki jogait el nem ide­genítette, vagy nem is igyekezett elidegeníteni, de azokat nem kellőképen miveli vagy oltalmazza, ha­nem pusztulni hagyja. 3) Ha az atya fiát igazságos ok

Next