Szabad Föld, 1954. július-december (10. évfolyam, 27-52. szám)

1954-07-04 / 27. szám

Labdarúgóink világraszóló győzelmet arattak a megvadult brazilok ellen Győztünk ... Továbbjutottunk ... Ki tudná pontosan megmondani, hány százezer lelkes magyar szur­koló mondta vasárnap délután, az izgalommal teli 90 perc után, ezeket is szavakat. Nehéz, nagyon nehéz 90 perc volt ez. Hatalmas feladat várt­ vasárnap a magyar—brazil mérkőzésen válo­gatott csapatunkra. Nagytudású, valóságos labdaművészekből álló együttest kellett legyőznie. A brazilok elleni mérkőzést a magyar sportvezetők és játékosok igen komoly, igen nehéz feladatnak tekintették — különösen Puskás nélkül. Játékosaink minden erejüket latba vetve gondosan készültek a mérkőzésre. Két magyar gól a brazilok hálójában A csapat vezetői vasárnap délelőtt állították össze a csapatot. Úgy dön­töttek, hogy a sérült Puskás helyér­e az eddigi balszélsőt Czibor kerül,­ a balszélső pedig Tóth Mihály lesz. A nagy mérkőzésre tehát így állt fel a magyar csapat: Grosics — Bu­zánszky, Lóránt, Lantos — Bozsik, Zakariás — Tóth N­., Kocsis, Hideg­­kuti, Czibor, Tóth M. A berni stadionban 60 ezer néző előtt a magyar csapat kezdte a játé­kot. A mérkőzés első percében csatársorunk gyors, ötletes össz­­játékkal lepte meg a brazil védelmet. A negyedik percben Hidegkúti 6 méterről hálóba lőtte a magyar csa­pat első gólját. Ezt a 9. percben Bozsik—Hidegkúti—Kocsis össz­játékából Kocsis fejesgólja követte. A második gól után a magyar csapat tovább támadott, de sok tá­madásunk elakadt a rossz labda­­leadások miatt. A brazilok időnként gyors és erőteljes ellentámadást ve­zettek, de a játékot a magyar csa­pat irányította. A 18. percben tizen­egyesből 2:1-re szépítettek a brazi­lok. Ez fellelkesítette a brazilokat és minden eszközzel megpróbáltak kiegyenlíteni: talpaltak és rúgtak Ebben az időszakban hullámzó, igen erős iramú volt a játék. Védelmünk azonban erősen állt a lábán, visszaverte a sorozatos brazil támadásokat. A brazilok egyre durvábban, egy­re sportszerűtlenebbül játszottak. Mindenáron meg akarták nyerni a küzdelmet. Néhány perccel az első félidő befejezése előtt Mourinho beletalpalt Tóth II-be. A magyar szélső összeesett. A magyar csatár­sor tehát szárnyaszegett lett, a csa­pat 10 emberrel játszott tovább. A magyar védelem hősies küzdelme A második félidő ismét magyar támadásokkal kezdődött, bár Tóth II erősen bicegett, s így valójában csak 10 magyar játékos volt a pályán. A 16. percben az egyik brazil játékos kézzel állította meg, a kapu előtt a labdát. A magyar csapat tizenegyes­hez jutott, s ezt Lantos biztosan lőtte a hálóba. Igen jókor jött ez a tizenegyes. Erőt, bizalmat adott a magyar csa­patnak. Szükség is volt erre, mert a brazilok igen elkeseredetten tá­madtak. Nagyon veszélyesek voltak a brazil támadások , a lábra is, a kapura is. Az egyik támadásból a 22. percben gólt értek el. A gól után tovább dur­vult a játék. N. Santos megtámadta Bozsikot és teljes erejével bele­rúgott a magyar játékosba. Bozsik felemelte az öklét, de nem ütötte meg a brazil játékost. A játékvezető azonban mindkettőinket kiállította. A csonka magyar csapatnak még az utolsó percben is jutott ereje a támadásra. A 43. percben Kocsis fejeséből megszületett a negyedik magyar gól. Magyarország tehát 4:2-re győzött Brazília válogatottja ellen. Az eldurvult brazilok szódásüvegekkel akartak „visszavágni" Amikor a játékvezető lefújta a mérkőzést, a magyar játékosok bol­dogan ölelték, csókolták egymást, örültek, hogy bejutottak az elődön­tőbe. A brazilok viszont feltűnően gyorsan eltűntek az öltöző bejárójá­ban. A vereség felett érzett elkese­redésük vak dühhé változott és a sportbecsületről megfeledkezve olyan példátlan gaztettre ragadtatták el magukat, amelyet felháborodással ítél el az egész sportvilág. Az öltöző folyosóján a brazil játékosok ledo­bálták cipőiket, felfegyverkeztek szódásüvegekkel, fadarabokkal. Fel­készültek, hogy — ha már a pályán kikaptak — legalább becstelen orv­támadással győzzenek" a magyarok ellen. Elsőnek Tóth Mihály lépett be a magyar játékosok közül az öltöző folyosójára. A belépés pillanatában hatalmas ütés érte a fejét s a magyar balszélső ájultan esett össze. Hidegkúti és Lantos igyekezett se­gítségére lenni, miközben ütleg-ütleg után érte őket is. Az ocsmány táma­dás következtében többen megsebe­sültek. Sebes Gusztávnak 3 centi­­méteres nyílt sebe van a jobb arc­csontja felett, két kapoccsal kellett összefogatni. Czibor Zoltán balkezé­nek kisu­jját is mélyen bevágta egy üvegszilánk. A brazil csapat „visszavágása", erkölcstelen magatartása — pél­dátlan a nemzetközi labdarúgó­­mérkőzések történetében. A brazil és a magyar csapat mér­kőzése — a brazilok hibájából — nem hozott sportszerű,, magas szín­­vonalú küzdelmet, de a győzelem mindenképpen dicsőséget szerzett csapatunknak. A magyar csapat győzelmét a külföldi lapok is elis­meréssel méltatják. Nehéz akadály A negyeddöntőben szombaton és vasárnap Magyarországon és Brazí­lián kívül Ausztria Svájc csapatával, Uruguay Angliával mérte össze ere­jét, Nyugat-Németország pedig Jugo­szláviával küzdött az elődöntőbe jutá­sért. A lelkes osztrák válogatott 7:5-re győzte le Svájc csapatát, Uruguay 4:2 es győzelmet ért el Anglia ellen, Nyugat-Németország pedig 2:0 aránig­­győzött Jugoszlávia ellen. A négy győztes csapat tehát továbbjutott az elődöntőbe. Az érdeklődés most már az elődön­tő felé fordul, amelyre lapunk zárta­kor kerül sor. Vasárnap éjjel a sor­solás is megtörtént, mely szerint Magyarország Uruguay csapatával Lausanneban, Ausztria pedig Nyugat- Németország csapatával Bázelben játszik. Ellenfelünk tehát újra délameri­kai csapat lesz, méghozzá nem is akármilyen, mert Uruguay labdarúgó válogatottja nagy hír­nevet szerzett a sportéletben. Szinte mindegyik nemzetközi tornán, ahol elindult, győztesként végzett kétszer nyert olimpiai bajnokságot, kétszer világbajnokságot. Ne szedjük le a cukorrépa tévéjét ! Az ország számos vidékén leszedik és takarmánynak használják fel a répa levelét. Azt hiszik, hogy az el­öregedett levelek leszedése serkentő­leg hat az új levelek fejlődésére. Ez tévedés. A levél a növény legfonto­sabb része . Ezt bizonyítja a Sopronhorpácsi Kutató Intézet 1953-ban végzett kí­sérlete is. A kísérletet 78 négyzetméter nagy­ságú, előre erre a célra vetett BÉTA Y—19 fajtájú cukorrépa parcelláin végeztük. A levélzetből — a környé­künkön szokásos módon — június 22-én és július 13-án szedtünk le. A répa felszedésekor az eredmény szinte elképesztő volt. A levélszedett par­cellák répái szemmel láthatóan ap­róbbak voltak, s amint a vizsgálat bizonyította, cukortartalmuk is ala­csonyabb volt. Ezek a parcellák hol­danként átlagbra számolva csupán 197 mázsa termést adtak­ a teljes le­vélzetű parcellái: pedig 251 mázsát! Ugyanilyen különbség mutatkozott a cukortartalomnál is: a levélszedett parcellákban termett répák cukor­­tartalma fél-másfél százalékkal volt alacsonyabb, mint a teljes levélzetű répáké. Ezek után mindenki előtt világos, hogy a répa levélzetének leszedése hátrányos a répa termésére. A né­­hány mázsa levél-takarmány nem éri meg azt a veszteséget, hogy répater-­ mésünk holdanként közel fél vagon­­nal csökkenjen. Óvni, gondozni kell tehát a levél­­zetet: időben való kapálással, ismételt fejtrágyázással, trágyaleves öntözés­­sel, s a levéltelek irtásával. Így nemcsak a 200, hanem a 300 mázsás cukorrépatermést sem lesz nehéz el­­érni. Bánlaki Sándor tudományos kutató Sopronhorpács. Kik lehetnek traktoros tanulók? A Munkaerőtartalékok Hivatala első­ízben ez év október 15-én indít trak­torosképző iskolát. Az ország külön­böző részein kilenc ilyen tanintézet nyitja meg kapuit a tanulni vágyó fiata­lok előtt. (Nyíregyházán, Tiszavasvári­­ban, Pápán, Szegeden, Makón, Gyulán, Székesfehérvárott, Baján és Mezőhegye­sen.) A tanfolyam másfél évig tart. Ez alatt a fiatalok teljes állami ellátásban és a tanulmányi eredménytől függően, 80 — 200 forint pénzjuttatásban része­­sülnek. A traktoros-gépésztanulók egy évig az intézetben elméleti és tanmű*­helyi oktatásban, utána félévig a gép* állomáson gyakorlati képzésben vesz­nek részt. A másfélév elteltével sikeres vizsga esetén oklevelet kapnak. Traktoros gépésztanulónak Július 1-től minden gépállomás igazgatójánál sze­­mélyesen, vagy írásban jelentkezhet minden 17—18 éves fiú, aki legalább a* ált£lánosis.­o'a osztályát elvégezte A minisztertanács határozata a juttatott és még be nem épített házhelyek felhasználásáról A földreform során, vagy a később juttatott házhelyeket az igénylők olyan feltételekkel kapták meg, hogy azon, a juttatástól számított öt éven belül, kötelesek lakóházat építeni. Ennek a kötelezettségnek a házhely­tulajdonosok egy része nem tett ele­get. Tekintve, hogy most igen sokan akarnak családi lakóházat építeni, a minisztertanács határozatot hozott a be nem épített házhelyekről. A határozat értelmében a földre­form során vagy a később juttatott és még be nem épített házihelyen a tulajdonos köteles egy éven belül új la­kóházépítkezést megkezdeni és két éven belül befejezni.­­ Ha a juttatott házhely tulajdonosa a fent említett kötelezettség teljesíté­­sét nem vállalja és amennyiben a jut­tatott házhelyet eddig nem telepí­tette be szőlővel vagy gyümölcsfával, akkor azt a helyi tanács igénybe ve­heti. Az igénybevett házhelyeket a tanács olyan személynek adja, akik saját erejükből lakóházat akarnak építeni és igényüket a helyi tanács az állami tulajdonban levő ingatla­nokból nem tudja kielégíteni. A helyi tanács köteles a volt tulaj­donost a határozatban megállapított módon­­kártalanítani és az új igény­lőre hárul a házhellyel kapcsolatos igazolt befektetések megtérítése. Az igénybevett házhelyek juttatási feltételei azonosak az állami tulaj­donban lévő ingatlanokéval. LAKOS GYÖRGY: J...tU a. sjaU netfiL­ A legény haladt magában, az érő határban, a magas búzák és bokros krumpliföldek közt Vállán kapa és kasza a Bakony felől jött, az erdők alól, a lucosban kapált. A kasza is a ka­pálás végett van nála, mert a sok esőtől úgy felserkent a dudva hogy kaszával kellett helyet vágni a kapának. Végre ezt is megcsinálták. A kaszának most már az lesz a rendeltetése, hogy a derék nagy búzát, az életet takarítsa. Mert megnőtt az is az idén­y oly magasra, hogy az olyan alacsony suttyó legény, mint Nagy Palkó is, ki se igen látszik belőle. Letért a szűk ösvényre. S ahogy előre tekin­tett, elégedetten látta, hogy a keskeny tábla végén már megkezdték az aratást Kepét nem raktak még ugyan, de már tarló van ottan és a tarlón teli, szép, heverő kévék. Megkezdődött. Éppen dél volt A munka állt mostan, csak a fasor mögül, az árnyékból szállt a magasba szélfuvarlan, a sűrű füst. Szép ünnep az aratás, kivált, ha ilyen dúsan érő a határ Ilyenkor boldogság megfogni a ka­szanyelet, meghajolni verejtéket hányni és ro­pogtatni a fiatal gerincet. A gondolattól is nó­­tás kedve támadt. ..Debrecennek van egy vize. Kinek Hortobágy a neve. Arra van egy kőhíd rakva, Kilenc lyukra van állítva .. Amint közelebb ért, megérezte az étel szagát is. A bödönét Már a nótából is sejtette, hogy a daloló ember szintén hajdúsági lehet, most meg egészen bizonyos volt. A bödön miatt. Sokan vannak errefelé. Fejér megyében, debrecenián­ telepesek. A tűznél kis barna ember ült, hideg pipa szárát rágta Nagy Palkó azt is meglátta rögtön, hogy öreg cserép-pipa, ha nem is oly koros, mint ő gazdája, aki szalmával fűt a bogrács alá. Csodálatos jó szagot árasztott az étel, a sza­gon is érzem, hogy megadták a módját a sza­lonnát se titkolták el tőle. darált marha is van abban és a lebbencs is féligpiritott, ahogyan az a legjobb. Levetette a szerszámot a fűbe a kaszát láb­bal még arrább, is tolta, hogy a tengeri földre feküdjön a pengéje Azzal leült, kistávolba. — Jónapot, tatai Az öreg nem nézett föl, éppen a tűzfuvást hagyta csak abba — Jónanot, adjon isten­ — Jól fűt az a magasságos... — A jól — mondta még mindig magának az öreg, de aztán csak megnézte kinek van olyan legénykedő hangja és úgy vélte, hogy bizony ez a kölyök még csak pelyhesállú. A legény felkelt, gallyat szedett az akácok alól, odadobta az öreg mellé. — Szalmán nem fői meg a böhön. Erre ismét felnézett az öreg, mert ha ez a pelyhesállú böhönt emleget, akkor földi lesz, méghozzá hortobágyi. — A slam­buc úgy a jó, ha lassan fől — mond­ta s ebből Nagy Palkó fejtette meg, hogy az öreg böszörményi ember, ott mondják a bö­­hönt slambucnak. Sőt azt is felismerte hirtelen, hogy nem más ez, mint Marton Józsi bácsi, akinek a fia irányá­ba jár s ráhagyta a telepesföldet a szülékre. Az akácrőzse mellett ugyancsak szaglott a slambuc. A nyál is összefolyik a szájban az ilyen csudáló illattól. A nyeldeklő is belecsuk­­lik az ilyenbe. Ezért hát Nagy Palkó, hogy ne látsszék, mennyire megkívánta a hazai ételt, mást kezdett. — Meggyőzi egymaga ezt a kicsi földet? ■ — Azt meg. — Mert a tata már nem mai gyerek. — Még megállom a helyet. — A kaszánál de lánynál már alig. Erre ki kellett köpni a szájából a pipát. — Volt énnekem egy nagybátyám, az kilenc­­venkét éves volt, mégis rajtakapták, hogy me­nyecskét etogat a vetésben. — Az lehet, hogy megtette — mondta hetykén a legény, évődve, hogy értsen az öreg. Márhogy belőle nem néz ki annyit. De az öreg Márton nem orrolt meg miatta. Még mosolygott is. — Szeretnélek látni, ha te leszel hetvenhá­­rom mint én! Engemet még, hogyha így tartom magamat, még rajtakaphatnak kilencven éve­sen ... — Az megérné magának — vihogott a legény és kezdte tisztelni azt a hetvenhárom esztendőt. Egyszeriben visszájára fordította a beszédet. — Kicsi föld — mondta. — Kicsi, de elég. Aztán az enyém. — Odahaza már szövetkezet van. Böszörmény­ben is. Az a jó! — A jó! De ez is csak jobb, mint addig volt. Mert az én időmben még esett olyan, amit ha nótába tennének a magadfajta suttyó még ketf­­ené is ismered Debrecent? — Jártam egyszer állatvásáron ottan... — No, talán tudod is, hol van Hatvan-utca. Hát én már végigjártam a Hatvan-utcát... Már az időben is ki volt rakva kővel. — Akkor mér alatta? Hol nőtt ott az élet? — Egy fiatal földbirtokosnál szolgáltam. Nem volt annak grófi cafrangja, csak földje sok, meg fenenagy mulatós kedve. Az már napkel­tivel megkezdte az ivást. Azért szeretett az mi­­közöttünk lenni, ölelgette a munkást, mert ölelés­sel is lehet hajtani a parasztot, nemcsak bika­­csőkkel. De meghajtott akkor is bennünket az aratásban. Még gondoltam, ha csak egy napot még kaszálni kell, hát beleroskadunk. Szeren­csére végeztünk. A gazda megint italos volt engem szemelt ki, átölelt. No, aszongya, Mar­ton Józsi, mire gondolsz? Mondom neki: „Csakis arra, hogy immár ezen is túl vagyunk. Ne is lássam a kaszát, míg a here sorra nem jő! Nevet a gazda, látom, hogy a szeme se jól áll. És mondja: „A java még hátra van, Józsi. Reggel pontban háromkor együtt álljatok, ka­szával!” No, az annya jóistenit, ez titokban árendást tart, gondoltam. Nagy Palkó a szagból érezte, hogy immár forgatni kell a slambucot. Ő nyúlt a bogrács­hoz, hogy elvégezze a szertartást. Harminckét­­szer kell azt más-má­s oldalra forgatni, nem úgy, mint a palacsintát, amelynek egy fordítás is elég. De végezte szeretettel, még­­ nyála is elcsordult. Az öreget akarta hallani, hogy mi jön még ezután. — Háromra ott állottunk egybe. Mindenki kapott egy kupica pálinkát. A gazda csak úgy ivott, üvegből. Utána elvezetett bennünket a kőúton Debrecenbe. Már járt a nép az utcán. Piaci nap volt, ilyenkor korán kel a városi nép. Még meresztgettük is a szemünket lányra, menyecskére. Azt mondja egyszercsak a gaz­da, a Hatvan­ utca elején jártunk má­r akkor, azt mondja: „Halt! Helyben vagyunk. „Mi csak összetorlódtunk, mint esőben az ár. Néz­tük egymást, hogy ki itten a bolond. Azt mondja: „Lepakolni, itten a dűlő végén!” Nem volt ottan dűlő, csak az utca és az utcán, a sok nép. Muszáj volt lepakolni. Akkor újabb ordré: .Megtenni a szerszámot!” Hát fentük. Szépen rendben, akárha gabona volna, ott a Hatvan-utcán. A nép két oldalról bámult min­ket, az se látott ilyent. No, mond­ja a gazda, most álljanak neki és vágják. Kicsi torssal, ta­karosait. Mi meg arattuk hát a puszta követ, össze-vissza. Ki így fogta a kaszát, ki úgy... Az asszonyok meg tették, hogy kévét kötnek. Közben parancsra meg kellett állni, tenni, így ment ez napnyugtáig. Má­r akkor rajtunk vihogott az egész város, így arattam én a Hat­van-utcát ... — Az olyan idő volt — motyogott a legény. Immár huszonegyedszer fordított­ a slambu­­con, igen unta már, szólt tehát spekulálva.­ — Maguk hányszor forgatják? Mi huszon­négyszer, mert úgy a jó. — Harminckettő. Az ennek a regulája... S nézte öreg Marton a suttyólegényt, aki nem tud már efféléről semmit. Ez már csak az apjától hallja­, hogy milyen is volt a grófi idő­ben. Ez talán el se tudja képzelni, hogyan ara­tott mádnak a szegény. S ha nem aratott nyár­ba, éhen veszett télbe. Ez nem tud­ja. Ennek a legénynek de nagyon jó, hogy nem tudja. A fűben állott a bogrális. Már csak enni kel­lett. Nagy Palkó hasa remegett a csábítástól. Az öreg észrevette, hogy a legény megkí­vánta: — Ülj ide mellé! — intett az öreg, jószív­vel. De a legény elszégyelte magát. — Nem azért segítettem — mondta. Fogta a kaszát, kapát és tovaindult.

Next