Szabad Föld, 1972. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)
1972-01-02 / 1. szám
2 SZABAD FÖLD V Veres Péter írói hagyatéka Azok közé a szerencsések közé tartozom, akik hamar meglátták, mekkora az a tölgy, amelynek árnyékában élek, de csak most vagyok már képes leltározni élményeimet apámról, arról az emberről, aki kora gyermekkorától haláláig a Roszszatemberekben és társadalomban egyaránt) jelölte meg a leküzdés tárgyául. Mi is maradt utána. Mindenekelőtt: életének példája! Feszült értelmi koncentrációval válogatok most mindabból, ami róla bennem megmaradt, kialakult tartalmat öltött. Nyári, őszi, s téli estéket látok. Nagyanyám nagy kertjét s elcsöndesedett kis udvarát, s az öreg ház sárgán világító ablaka mögött szikár alakját (akkor még nagyon sovány volt), amint papírjai fölé hajolva tollát sűrűn a tintásüvegbe mártogatva, sebesen ír. Az írástól nem sajnálta éjszakáit, hajnalait. Ezt tekintette teremtésnek. A Kadarcs utcai házban írt műveiből tíz kötet jelent meg a felszabadulás előtt. A hűség mindennapi kenyere némely léleknek. Ezekben az években osztálya — a szegényparasztság — iránti hűség volt számára a lelki kenyér. A szegényparasztság sorsának jobbra fordítása érdekében írt több száz cikket, tanulmányt, melyeknek jó fele könyvekben még nem jelent meg. Veres Péter 47 évet évet élt le Balmazújvároson, de íróvá csak 35—36 éves korára nőtt fel. Az alkotás mesterségbeli részét önerejéből sajátítottatok Sokat küzdött a kifejezésekért, de győzött: ezt bizonyítja régi novellái mellett az Aszály című mindmáig kiadatlan regénye, amelynek kiadására a Szépirodalmi Kiadó vállalkozott. (Jövőre, 1972-ben jelenik meg.) Szépíró, gondolkodó, politikus volt. Az előadás, a szónoklás ujjongó, nagy érzését — sajátos magyar műfaji hagyományai vannak ennek, gondoljunk Kölcseyre — már a munkásotthonokban, diákegyesületekben tartott előadásai közben megélte. Ez az élménye teljesedett ki a felszabadulás után a földosztó és parasztpárti elnöknek. Ekkor volt a szónak, erejének, biztonságának teljében. S a nagy elszánásból, hogy meggyőzze igazáról az embereket, nemcsak beszédek születtek, de több száz cikk is, melynek javából (kortörténelmi dokumentumok) a későbbi években nem lenne haszontalan kiadni egy válogatást, hiszen mint politikus is mindig látta a tények sokaságában a valóságot. Szerette, ha rendezett életet lát maga körül: szelíd szokásokat, s az őt körülvevő emberek jellemének harmóniáját. Ezt igyekezett megvalósítani az 1949-től (ekkor vonult vissza az irodalomba) írt szépirodalmi műveiben. Ezerkilencszáznegyvenkilenctől haláláig 10 kötetbe gyűjtve jelentek meg regényei, kisregényei, elbeszélései. Mindenképpen a teljes őszinteségre és közvetlenségre törekedett. Független volt ez a törekvés a politikusi meggondolásoktól. Alapja a nép és a szocializmus iránti elkötelezettség volt. Gondolatait és indulatait naplójába írta bele, 1949-től kórházba kerüléséig vezette ezt a naplót. Az itt leírt gondolatok egy részéből cikkek, tanulmányok kerekedtek ki. Tanulmányaiból, naplójegyzéseiből hét kötet jelent meg életében. Huszonegy éven át vezetett naplóját - körülbelül ötezer kézírásos oldal — most vettük számba. A naplójegyzeteket a terjedelmes levéltárával együtt (mintegy tízezer levél) átadjuk a Magyar Tudományos Akadémia kézirattárának. Az író halála óta két Veres Péterkönyv (Történelmi jelenlét, Szárszó) jelent meg. Kiadatlan naplójegyzeteiből készült egy újabb kötet. Régi folyóiratokban megjelent s a még publikálatlan tanulmányaiból egy másik kötet készül. Naplójegyzeteiből és cikkeiből még négy-öt kötetre való kiadatlan anyag, amelynek megjelentetése éveket vesz igénybe. Ugyancsak több esztendős munka lesz leveleinek (a sárga levelezőlapok) összegyűjtése és kiadásra való előkészítése. Nádasdi Péter Állok a söntéspultnál és azon gondolkodom: vajon hányan szólnak meg majd azért, hogy ezúttal nem a szerkesztőség ablakában állva, hanem innen kívánok boldog új esztendőt kedves olvasóimnak? Mert napjainkban valahogy úgy vagyunk a söntésekkel (sörözőkkel, borozókkal), mint a konzervételekkel: sehogy- , sem akarjuk elhinni, hogy ezek is őrizhetnek valamit a kellemes ízekből, zamatokból. Sajtóban, rádióban, televízióban annyi kellemetlent olvasunk, hallunk, látunk — ha belépünk valamelyikbe, akkor tapasztalunk is — a söntések világáról, hogy hajlamosak vagyunk feltételezni: az igazi, kedves kocsmaélet már egyikben se, sohase lelhető fel. Pedig hát nem így van. A mai döntésekben, borozókban is megtalálhatók — alkoholisták, garázda részegek, bűnözők mellett — a szórakozni vágyó emberek, az alkalmi italozók, a jámbor korhelyek, a búslakodók, a jókedvűek, az elesettek. Csakhogy ők nem a hajdani, hanem korunk kocsmáinak „hősei”. Én sokszor találkozom velük, különösen így szilveszter táján; most is őket keresem, emlékezetemben — és a sontospult ünnepi hangulatában. Szeretném például, ha most összeakadhatnék néhai tanítómesteremmel, a borivás ökonómiájának modern apostolával. Rég levitézlett időket idézett pedig, úgy külsőleg (cilinder, hosszú kabát, kalucsni), oktatása azonban napjaink szélsőséges emberéhez szólt. „Soha ne virtuskodj az itallal, egy hajtásra ne ürítsd poharadat, inkább tölts a maradékhoz — egy kis öncsalás mindig kell ahhoz, hogy megbirkózzz az itallal és az élettel”. De hol van már ő? Mennybeli*söntések látogatóit oktatja. Vagy szeretném, ha hozzám lépne a Doki, „Hol szilveszterezel, testvér?” és elém tenné a borral teli poharat, hogy koccinthasson velem, ahogy legelőször ismeretlenül is elém tette, mintha rég látott barátja lennék, mint ahogy minden alkalommal öt-hat pohár bort osztott szét a borozóban, ismerősök és ismeretlenek között, valami nagy-nagy testvériség jegyében, a pénzes orvos jogán, rossz kis csehek olcsó krisztusainak. Mennyi emberség, emberi sors, vagy legalább arra törekvő szándék elevenedik meg, még az emlékezetemben is — de hadd nézzek körül, most és itt, akárcsak egy percre! Közelemben bámul poharába a Chat Noire — ahogy itt hívjuk — az éjfekete hajú kis ápolónő, munka után van már, nem fehér köpenyben, amiben először szaladt le ide a kórházból, hogy felhajtson egy pohár bort, hogy megszabaduljon a halál látványától .„s mert a bor csakugyan jó szabadítónak bizonyult, hát azóta hozzá folyamodik, valahányszor szabadulni kell valamitől, csókoktól, csalódástól, gondoktól, fáradtságtól. Mellettem őszülő hajú, magányos férfi, én eddig még sohasem láttam itt, várom hát, hogy megszólít, hogy mesélni kezdi életét, mert itt mindenki bemutatkozik egyszer, elmondja a maga kis életét — hány ilyen életet őrzök már emlékezetemben ! Igen, még egy korty a borból és kezdi. .Tudja, uram, hogy először iszom le magamat életemben?! Én nem szeretem a szeszt. De, ismeri itt kint a sarkon azt a bazáros trafikot? No, annak a vezetője a feleségem. És mareggel elhagyott, végleg.” Nézem újdonsült ismerősömet, bemutatkozása is új a számomra, eredeti — ugyan hányadszor mondhatja most el, hogy életében először nyúl borospohárhoz?! Mert szeretnek játszani ezekben a söntésekben. Lám, a boltvezető is ráér— most — még kevesen vagyunk, asszonya egyedül ellát bennünket — játszik hát ő is, vállalkozó szellemű vendégeivel: a pultra könyökölve (egymásnak támasztott karokkal, egymás kezét markolva) sorra összeméri erejét velük. Fejünk felett színes papírszalagok, lampionok — szilveszter estélye közeledik — körülöttünk füst, zaj és szeszgőz, de most még egyik sem elviselhetetlen mértékben. A játék napja ez, a maskaráé, a szilveszteri báloké, új évi malacoké — így aztán megengedhetőnek tartom, hogy innen hangozzék a jó kívánság. Boldog új esztendőt! Szüts László Gyűjtött, leltározott, kiállított, két apróság megfigyelt és írt Kilencven esztendeje született Kiss Lajos, a magyar néprajztudomány „szegény embere". Életében keveset emlegették, halála után sem sokkal több szó esett róla, pedig alig egy évtizede búcsúzott elsőkre azoktól, akiket legjobban ismert és szeretett: az alföldi nehéz sorsú kétkezi emberektől. Színésznek készült S amikor kezébe kapta az Okleveles Színészi diplomát úgy érezte, övé a világ. S hazautazott nagy boldogan szüleihez, nyári vakációra, Hódmezővásárhelyre. Ott éppen a város évszázados jubileumát megünneplő kiállításra készültek, melybe belevonták a helybeli híres festőművészeket is, Tornyai Jánost és társait. Azzal, hogy gyűjtsék össze a mezőváros és vidéke szerteszét kallódó néprajzi kincseit. Ebbe a gyűjtőmunkába vonta bele Kiss Lajost, a Mesterként tisztelt Tornyai János. Járták együtt a tanyákat és parasztházakat s hamarosan sokszobányi értékesebbnél értékesebb anyag gyűlt össze; tálasok, szűcsmesterek, pásztorok kezemunkája. A kiállítás megnyílt, az anyag együtt maradt, megalapozódva ezzel Vásárhely máig híres múzeuma. S a múzeumőr Kiss Lajos lett. Ott hagyott csapot-papot, világot jelentő deszkákat, hírnevet és dicsőséget, s minden figyelmét a magyar századforduló alföldi magyar népének szentelte. Mivel nemcsak gyűjtött, leltározott és kiállított, hanem megfigyelt és írt is. Első „dolgozata” — ahogy maga emlegette nagy szerényen — a kenyérsütésről szólt. Vagyis gyerekkori megfigyelésekből s férfiúi szakértelemből azt vetette papírra, amit előtte senki sem. Tárgyhoz hűen, mint néprajzoshoz illik, szépirodalmi olvasmányossággal, ahogy íróknak kell dolgozniuk, történeti hely, idős tér adottságai között, mint a történettudósok. S maga rajzolta, illusztrálta mondanivalóját, akár egy hivatásos rajztanár. Majd sorra vette az alföldi ember háza táját, a szegény ember malacától a „tárgyak” szinte már titokzatos életéig. A parasztember semmit sem dob el; a díszes mángorlósulyok pl. lakodalom után — népi babonából — a fejpárna alá kerül, majd a házasévek hétköznapjai közben lábnál rugdossák, később a konyhán diót törnek vele. S amikor szú szállja meg, a fáskamrában szolgálja még mindig gazdáját. Ilyen megfigyelések ezrei adták Kiss Lajos „dolgozatainak” témáját, amikből később könyvek kerekedtek ki, köztük a legnevesebbek: A szegény ember élete (1939), majd A szegény asszony élete (1943), amiket később egy kötetben adtak ki, 1955-ben, a hálás tanítvány, a néprajzprofesszor-akadémikus Ortutay Gyula előszavával. Kiss Lajos később Nyíregyházára került, a tudós Jósa András famulusának, ki megyei főorvosként múzeumot alapított, felásta saját költségén fél Szabolcs vármegyét, s honfoglaláskori ősöknek találta meg csontjait, táborhelyét, vette számba a sírokba temetett kincseket. S amit Jósa András meghagyott Szabolcs másik felét, Kiss Lajos ásatta fel. Olyan kincsekre akadt a népvándorláskorból meg a honfoglalás idejéből, hogy nemcsak múzeumaink büszkélkednek vele, hanem külföldi professzorok is tanulmányoztak munkamódszerét. Több évtizedes gyűjtőmunkával, faluról falura, határrészről határvégre, dűlőről dűlőre járva végigjárta az egykor láposingoványos Rétköz több tucat faluját , amit a Tisza-szabályozás tett mezőgazdasági művelésre is alkalmassá és öszszeszedte, rekonstruálta a Rétköz világát, mindennapi életét. Feljegyezte az utókor számára valamennyi, legapróbbnak is számító földrajzi nevét, Kiss Lajos könyvét (Régi Rétköz) nem sokkal halála előtt adta ki a Magyar Tudományos Akadémia. Amikor élete alkonyán, a Magyar Néprajzi Társaságban köszöntötték, szokásos szerénységével így válaszolt: „A Magyar Néprajzi Tudománynak a szegény embere voltam és vagyok, aki anyagot hord és köveket, téglákat talyicskáz össze, hogy ebből egykor fölépüljön a Néprajzi Tudomány hatalmas hajléka.” Tóbiás Áron PEDAGÓGIA. Panaszügyben kerestem fel a családját elhanyagoló részeges apát az alföldi mezőváros védőnőjével. A harmincöt év körüli férfi, bizonyítékul, hogy az információnk nem felel meg a valóságnak, megmutatta a tisztára kisepert konyhát és az ebédet is, amit az iskolából hazatérő három gyermekének főzött. — Nálunk most újfajta munkamegosztás van — magyarázta —, velem ugyanis kitolt az állami gazdaság, megvonta a prémiumomat, otthagytam őket. — Mikor? — Másfél esztendje sincs még. De a feleségem dolgozik, nem szűkölködünk. Az pedig, hogy nem törődöm a gyerekekkel, rosszindulatú rágalom. Péterke és Juliska átmegy a szomszédba, Jóskát meg mivel már nagyobbacska, mindig magammal viszem a kocsmába. ASSZONY, tevés a legfrissebbek közül: „Tisztelt szerkesztőség! Községünkben megromlott egy házasélet, mert a feleség állandóan fenyegetődzik, és ha a férje ezért szól, kéri, hogy legyen szelídebb, akkor a felesége a szerencsétlen embert összeveri, arcát karját csúffá teszi, mindenki csak röhög rajta. Ennek a szerencsétlen embernek nincs biztonságban az élete. Mert az asszonya már nemegyszer megfenyegette, hogy agyonüti, vagy ami még roszszabb, agyonütteti. Az ünnepek alatt is olyan történt, hogy amikor a szóban forgó ember megivott egyliternnyi borocskát, a felesége arcul öntötte egy nagy kancsó hideg vízzel. Véleményem szerint nemcsak ez az egy ember van megalázva, és az önérzete megsértve, hanem mindenki, aki férfinak érzi magát. Nincs arra törvény, hogy az ilyen elvetemült asszonyt megfékezzék, így akkor meg is gyilkolhatják az embert. Minthogy rólam van szó, kérem a tisztelt szerkesztőséget, hogy azonnal intézkedjenek. Ha kijönnek, az állomás melletti restiben megtalálnak. Tisztelettel egy szerencsétlen ember”. Hát ilyen „kegyetlen” asszonyok is vannak, és ilyen „szomorú” leveleket is kapunk olykor-olykor olvasóinktól. Sulyán Pál SZABAD FÖLD A Hazafias Képíróm falusi hetilapja A szerkesztő bizottság elnöke: Szentkirályi János Főszerkesztő: Eck Gyula Szerkesztőség: Budapest vm., Somogyi Béla utca 1. Telefon: 142—220, 138—801 Kiadja a Hírlapkiadó Vállalat Budapest Vill., Blaha Lujza tér 8. Telefon: 343—100, 143—220 Felelős kiadó: Csollány Ferenc Terjeszti a Magyar Posta Eefizethető minden postahivatalban és a kézbesítőknél Előfizetési díj: 1 hónapra 5 forint negyedévre 16 forint Beküldött kéziratokat nem érzünk meg és nem adunk vissza. Index: 25 777. Szikra Lapnyomda A Szabad Föld levélcíme: Budapest 8. Pf. 82.