Szabad Föld, 1973. július-december (29. évfolyam, 26-52. szám)
1973-09-16 / 37. szám
BER 16. forintban) 1968-ban 13,0, 1969- ben 17,0, 1970-ben 17,0, 1971-ben 20,0. A háztáji termékek eladásából származó árbevételek fontos forrását képezik a tagok jövedelmének és a megtakarításoknak. A termelőszövetkezetek a tagoktól mind gyakrabban vásárolnak — elsősorban további értékesítésre — terményeket és állatokat. Az 1968—1971 években a szövetkezeti felvásárlás címén a következő összegeket fizették ki a szövetkezeti tagoknak: 1968-ban 2,9, 1969-ben 3,5, 1970-ben 5,0, 1971-ben 7,4 milliárd forintot. Hazánk lakossága 1960-ban készpénzbevételeinek 2, 1970- ben több mint 4, 1971-ben pedig majdnem 5 százalékát takarította meg. Nyilvánvaló, hogy a termelőszövetkezeti tagság megtakarítási hajlandósága és a legutóbbi években kialakult anyagi lehetősége az országos átlagnál nem kisebb. (FOTÓ: ADN) mert elöl-hátul lőttük őket. De ők is lőttek irgalmatlanul. Egy jó óra hosszánál nem bírták tovább. Egyszercsak látom, hogy Gergő egy jó kövér, aranygalléros tábornokfélét taszigál elém és jelenti, hogy ez volt a vezérük. Csak úgy könnyedén állt előttem, mintha senki volnék. Lekevertem neki egy tisztességes magyar pontont, fordult vagy négyet a tengelye körül. Mikor felállt, még akkor is hepciáskodott velem, hogy így a vörös, meg úgy a vörös... Nem minden szavát értettem, ő sem az enyémet. No észhez térítettem hamarosan, mert nyakon teremtettem jobbról, meg balról is. Aztán leültettem és megkérdeztem, miért lövöldöztél annyira. Elmondta, hogy ez meg az a gróf, Szibériának egy része, meg Ukrajnából is egy egész tartomány az övé. — Nofene! — néztem a szeme közé. — Osztán kapáltál-e sokat cimbora? Hát akinek annyi sok földje van, aztár csak elkapálgathatott ? — Hogy gondolok olyat? — horkant fel. Vitatkozott volna sokáig velem, mondta, hogy vele nem lehet akárhogy bánni, mert ismerik az egész világon, aztán majd ez, meg az az állam jön a segítségükre... — Majd elbánik azokkal is a nép! — nyugtattam. Mondtam neki, tartson velünk, de azt felelte: ilyen szedett-vedett néppel nem tart. Elöntött az epe. Ördög az anyádba! Akkor sürgesd meg Szent Péternél a segítséget!... és raportra küldtem hozzá ... Mentünk tovább ... Később egy másik tisztet hoztak elém, azt is kihallgattam. Kicsit okosabb volt, legalábbis akkor úgy látszott, mert fogadkozott, égreföldre esküdözött, hogy velünk tart szívvel-lélekkel. A terepet ismeri, majd vezet, irányít bennünket, s ellát jó tanáccsal. Nem nagyon bíztam benne, az ösztönöm azt súgta, hogy vigyázzak. Úgy tíz kilométerrel odébb összetalálkoztunk vörösökkel, ölelgettük egymást. Megismerkedtem a vezetőjükkel, egy igen értelmes, okos, bátor katonával: Csapajevnek hívták. Megállapodtunk, hogy egyikünk délnek, másikunk északnak tart, mert ott nagy csetepaté folyik egy fontos csomópontért. Útközben mindig szaporodtunk, ragadtak ránk a magyarok. Már több ezren voltunk. Lovasunk is volt három század, ágyúval meg nehéz géppuskával is tisztességesen el voltunk látva, gondoskodni kellett hát parancsnokhelyettesekről is. De a gondom is megszaporodott a sok emberrel és bújnom kellett a térképet, hogy avval is tisztában legyek. Két hét alatt meg is tanultam úgy, hogy aki gimnáziumba járt, az sem ismerte ki magát jobban rajta. Tán még álmomban is a vidékek neveit hajtogattam, meg is tanultam. A kisujjamban volt a főútvonalaktól kezdve a legeldugottabb falvak, kis folyók, utak, erdei ösvények, hegyi utak neve, fekvése. Kisebb csetepatéink voltak. Fél órát, órahosszat tartott egyegy falu elfoglalása, aztán mehettünk tovább. De kerültünk olyan városba is, ahol aprajanagyja ellenségesen viselkedett velünk, úgy kellett kifüstölni őket. Csapajével mindig összeköttetésben voltunk, vagy egy másik hozzá hasonlóval. Nagyon megszerettek bennünket, magyarokat. Az urak meg tán jobban haragudtak ránk, mint az oroszokra, de a szegény néppel kijöttünk. Igaz, ahova betettem a lábam, mindenhol elrendeltem, hogy osszák szét a földet. Hej, micsoda öröm volt!... HATODIK KALAND, amelyben hősünk elfoglalja a páncélvonatot és a várost Emlékszem, egyik kis faluban egy összetöpörödött, hajlott hátú öregasszony az utolsó tyúkját hozta ajándékba és hányta magára a keresztet, hogy megszabadítottuk őket. Megsimogattam ráncos kezét, de a tyúkot nem fogadtam el. — Vidd csak haza, a tojását meg költesd ki és lesz egy csomó csirkéd, meg tyúkod... Mindenhol megszerveztük a karhatalmat szegény parasztokból, meg munkásokból, mielőtt otthagytuk őket. Mindig mondtam nekik: Úgy vigyázzatok emberek a szabadságra, mint a két szemetekre!. És ha az urak éjszaka vissza mernek lopózni, ki kell tekerni a nyakukat! Aztán szántsatok, vessetek szorgalmasan, hogy jövőre több kenyere legyen a népnek. .. Egyszer pihenőt tartottunk egy erdőszélen. Menázsival már igen rosszul álltunk, a földeken itt-ott egy kis krumplit, répát szedtünk össze. Csak akkor sikerült néha jobb falatot szerezni, ha valamelyik cári tábornokot csapatával együtt elfogtuk. Panaszkodtak az emberek, kezdenek legyengülni... — Hát emberek, belátom, hogy ez nem fenékig tejfel, de tudjátok jól, hogy amit nem bírtak elvinni a fehérek, lőszerre rakták és felrobbantották, csak hogy nekünk, meg a szegény népnek ne jusson. Ne búsuljatok, nem lesz ez mindig így! Elzavarjuk ezeket a kutyákat innen, osztán jó élet lesz itt... De akadt lázongó is köztük. Rájöttem, hogy egyiknek otthon gyáros az apja, és közénk keveredett. Beszélt a többieknek: Mit harcolunk mi itt étlen-szomjan, az oroszok intézzék csak a maguk dolgát, mi meg jobban tennénk, ha hazamennénk. .. Meghallottam, odamentem hozzá, szigorúan a szeme közé néztem és megkérdeztem: Mit beszélsz te? — Azt, hogy semmi keresnivalónk itt! — hangoskodott. (Folytatjuk) A színház mit sem ér, ha nincs közönsége, ha a széksorok üresek. Régi, közhelyszerű igazság ez. Több példa bizonyítja, mégsem árt erre többször felhívni a figyelmet. A színháznak ismernie kell a közönségét (vidéki színház esetében a megye lakosságát), összetételét, rétegződését, művelődési helyzetét, igényét, vágyait. S nemcsak arra kell törekednie, hogy a közönség megvásárolja jegyét, bérletét, hanem arra kell ösztönöznie az embert, hogy a színházba el is menjen, megnézze az előadást, s ne csak nézze, hanem értse is, sőt, hasson is rája. Talán ezekből már kiderül: nincs is könnyű dolga a színháznak, nem is olyan egyszerű megküzdeni a sokféle ízlésű, nemű, korú nézőért. Néhány tőmondatban talán már összegeztem is, miről tárgyaltak két napon át a veszprémi Petőfi Színház vezetői és az általuk meghívott művészetpropagandisták s a nézők képviselői). Félszáz ember vett részt ezen a tanácskozáson, ami közvéleménykutatással is felért, s őszintén szólva: elég bonyolult helyzetet tárt fel. A veszprémi színház azon kevés színház közé tartozik, amely gondos figyelemmel kíséri évek óta: kik is a látogatói? Ennek eredménye vissza is tükröződik a színház gazdasági eredményeiben. Szinte azt mondhatnánk: a színház csaknem minden előadását az egész megyében teltház előtt játssza. De pontosabb a fogalmazás: minden előadás előtt kitehetnék a táblát: „Minden jegy elkelt”, de a székek egy része — sokszor nem is a kisebb része — üres. Főként bérleti előadásokon fordul ez elő. A bérlők egyszerűen otthon maradnak. A művészetpropagandisták (ők azok, akik aművészetek népszerűsítésén túl üzemükben, munkahelyükön a jegyek eladását végzik) ennek telük okát keresték. Miért maradnak otthon az emberek? Sokan azért maradnak otthon, mert megbetegszenek, váratlanul túlórázniuk kell, a házimunkát nem halaszthatják későbbre, rokon, jóbarát érkezik stb. Úgy tűnik, ezek a kézenfekvő indokok csak a távolmaradók kisebb részénél jelentkeznek. Mások ilyeneket mondanak (s ez már elgondolkoztatóbb): „Nem érdekel ez a darab”, „Nem játszik benne a kedvenc színészem”, „Kollégáim azt mondták: jobb, ha otthon maradok”. Ilyen indokok miatt marad félig üres a színházterem. S erről már a színház tehet. Egyrészt azért, mert előadásainak hőfoka nem érte el a kívánt mértéket, másrészt — talán azért is, mert műsora nem találkozott a nézők többségének ízlésével, tetszésével. A veszprémiek azt szeretnék, ha találkozna. Egyre többször, egyre sűrűbben. Ezért is vállalkozott — ebben az évben már ötödször — a nézők képviselőivel való találkozásra (s ezt a példáját igen sok színház követhetné). Ha a felemás helyzeten (eladott jegyek, üres nézőtér) csak a színház segíthetne önnön erejéből, a gondot hamarosan meg lehetne oldani. Veszprémben és másutt is. De — sajnos — e gond mögött is sokféle probléma húzódik. Ennek a színháznak a törzsközönsége: fiatal. Évente 65 ezer fiatalkorú nézője van. Ez lényegesen jobb, mint az országos átlag. A bérlettulajdonosok 61 százaléka tizenéves, ugyanakkor Budapesten mindössze 16 százaléknyi. De az is feltűnt, hogy e kedvező számok mögött mégsem rózsás a helyzet, hiszen a megyében az iskolás korúak 55—60 százaléka nem végezte, nem végzi el az általános iskolát. S általános tapasztalat, hogy éppen ez a számottevő réteg hiányzik a színházból is, ez a réteg, amely a legjobban rászorult, vonja ki magát a művészetek hatása alól. A veszprémi színház nem akar beletörődni a kedvező számok mögötti kedvezőtlen helyzetbe, ahhoz a réteghez szeretne eljutni, amelynek tagjait nem ismeri, akit még nem érintett meg a színház szeretete. S ezek között persze nemcsak fiatalok vannak, hanem kétkezi dolgozók is. A megyében az utóbbi időben rohamosan gyarapodott a nagyüzemek száma: kétezer ember végez bennük munkát. Közöttük sok olyan, aki abbahagyta az iskoláját s nem ébredt fel benne a művészetek — a színház — iránti vágy. A veszprémi Petőfi Színház nem az igények mérséklésével, hanema tervszerűbb ismeretterjesztéssel, a művészetpropagandisták tevékenyebb munkájával szeretne a fiatalokhoz és a munkásrétegekhez eljutni. Pétervári István igazgató nyíltan vallja: nem az operett, a semmitmondó, gicscses hatásokra épülő darabok játszásával lehet eljutni a művészet élvezetéhez, hanem a mai gondokat, gondolatokat, érzelmeket kifejező színpadi művek játszásával. A most kezdődő új évadban is erre törekednek a veszprémiek: egész műsorpolitikájukat arra szentelik, hogy bemutassák a szenvedélyesen kutató embert, s mindezt derűvel, humorral fűszerezve. Ismét több magyar író új művét — Gyárfás Miklós, az egészen fiatal, de tehetségéről már jóhírű Juhász István, a regényíróként közismert Lengyel József, tartozik ebbe a sorba — művét mutatjuk be az országban elsőként. Amikor ismertették a kétnapos tanácskozáson az új programot, a művészetpropagandisták szinte egyöntetűen úgy vélték, igen, az ez út a járható. S talán az elkövetkező idényben már nemcsak a jegyet, a bérletet veszik meg, csökken a távolmaradók száma. S növekszik a nézők, a darabot megértők száma is. Mert ez fontosabb még a pénztári bevételnél is. Benkő Tibor SZABAD FÖLD 13