Szabad Föld, 1981. július-december (37. évfolyam, 27-52. szám)
1981-08-30 / 35. szám
12 SZABAD FÖLD Ötvenéves a „Hyppolit a lakáj” Az első magyar hangosfilmről, a „Kék bálvány”-ról abból a nevezetes alkalomból, hogy éppen ötven évvel ezelőtt forgatták, nemrégiben emlékeztünk meg lapunkban. De már ott jeleztük, hogy a hazai hangosfilm megszületésének igazi ünnepi eseménye kicsit váratott magára, épp csak addig a néhány hétig, amíg a második magyarul beszélő játékfilm, a „Hyppolit, a lakáj” forgatása is meg nem kezdődött. Pedig amikor ez a film készült, még senki sem hitte, és senki sem jósolta volna meg, hogy örökbecsű mű válik belőle. Akkor voltaképp nem is az volt a fő szempont, hogy magyar filmként állja meg a helyét, ennél sokkal fontosabbnak látszott — hát nem különös? —, hogy jó német film legyen. Legalábbis a pénzes vállalkozónak, a berlini és prágai illetőségű Sonor cégnek ez volt az üzleti elképzelése. Ezért fektette bele a tőkéjét az egyidejűleg két változatban, németül és magyarul készülő produkcióba. De hát lehetett-e csodálkozni, ezen, amikor a német piac öszszehasonlíthatatlanul nagyobb nyelvterületével és filmkultúrájával üzletileg sokkal kecsegtetőbb volt. Filmet gyártani viszont akkor még az alig néhány hónapja világszínvonalú hangos technikára átépített, magyar filmgyárban sokkal olcsóbban lehetett, mint Berlinben, Prágában vagy bárhol a világon. A „Hyppolit, a a lakáj” alkotói közül többen is Berlinben, a babelsbergi stúdióban dolgoztak akkortájt, hiszen mindaddig, hazai filmgyártás hiányában, itthon nem volt rá módjuk. Nóti Károly neve ettől függetlenül igen népszerű volt idehaza, hiszen őt a legsikerültebb kabarétréfák szerzőjeként tartották számon. Ugyanakkor a német filmvígjátékok keresett és ötletes forgatókönyvírójaként odakint is jól ismerték. Nóti a „Hyppolit, a lakáj ”-t nem a saját ötletéből, hanem Zágon István színdarabjából írta, viszont az ötleteivel jól megfűszerezte. Székely István filmrendező a „Hyppolit, a lakáj”-jal mutatkozott be itthon, mert addig ő is Berlinben dolgozott; több német filmet rendezett 1929—30-ban. Ott jó mesterségbeli gyakorlatra tett szert; a külföldi vállalkozónak tehát, aki a munkáját már ismerte, okkal volt bizalma hozzá, amikor a Hyppolitot rábízta. Pályájának felívelését és karrierjétSzékely István valóban annak a kitűnő teljesítményének köszönhette, amellyel a „Hyppolit, a lakáj” immár fél évszázados, a rendezőjét is túlélő, erkölcsi és üzleti sikerét megalapozta. Olyannyira, hogy az azután következő hét évben, Amerikába történő kivándorlásáig, Székely egymaga rendezte az addig készült száz magyar film egynegyedét, pontosabban huszonnégy darabot. Köztük Szép Ernő Lila ákácának filmváltozatát, amelyet kétszer is alkalma volt Magyarországon — méghozzá harmincnégy éves időkülönbséggel, de nagyjából ugyanazon filmgyártó műtermekben — elkészítenie: 1938-ban és 1972-ben. Ilyesmiben is csak igen ritkán volt része filmrendezőinek, kiváltképp, ha közben, mint Székely, a hazájától távol élt és dolgozott. 1931 augusztusában és szeptemberében folytak a „Hyppolit, a lakáj” felvételei a Gyarmat utcai műteremben és kevés budapesti helyszínen. Az operatőri feladatot itt is, mint „A kék bálvány”-nál, Eiben István töltötte be, akinek akkor már hatvan némafilm fényképezése állt a háta mögött Sajátságos módon készült a film. A magyar és a német színészek felváltva álltak be ugyanazokba a díszletekbe, tehát ugyanazzal a cselekménnyel, párbeszédekkel, beállításokban két, lényegében ugyanolyan film készült, csak más-más színészekkel. Hanem amikor bemutatták a két filmet, a magyar változatot itthon, a németet Németországban, egyszeriben kiderült, hogy mégiscsak két egészen különböző filmről van szó. A magyar változat óriási, hosszan tartó tetszést aratott a közönség körében, míg a német napokon belül dicstelenül megbukott. Magyarázható ez azzal, hogy a magyar színészek sokkal jobban beletaláltak szerepkörükbe, és figuráikat valódi, hazai vígjátéki hangjukon szólaltatták meg. Ha ma keresni próbáljuk a „Hyppolit, a lakáj” hervadhatatlan sikerének a titkát, akkor is a két főszereplő, Csortos Gyula és Habos Gyula remek, telibe találó alakítását kell az első számú nyílt titokként megjelölnünk. Csortos játszotta a film címében megnevezett lakájt. Súlyos színészi egyéniségéből szinte hihetetlenül finom, könnyed, lenéző gúny áradt, amikor a hirtelen feltört újgazdagékait, a szállítmányozási ügyletekkel megtollasodott Schneider urat és családját a grófi uraság előkelően szertartásos és vagyonfitogtató életmódjára igyekszik beidomítani. Hyppolit előzőleg ugyanis egy grófi háznál szolgált. Schneideréknél viszont az új gazdái szolgálnak neki, amikor úgy táncolnak, ahogyan ő fütyül. Azonban dehogyis ilyen felhőtlen az örömük! Schneider úr, akit Kabos Gyula játszott egyedülálló egyéni komikummal, csak kényszeredetten, gyávaságból hódol be az új módinak, mivel szívesebben élvezné továbbra is az egyszerűbb és természetesebb kisemberi szokásokat és — ne felejtsük el hozzátenni — étkezéseket, mindenekelőtt a vidám sörözést egy óbudai kiskocsmában, daloló kedvű barátaival. Ehelyett frakkot kell öltenie a villájában a saját marhapörköltje tiszteletére. A filmben tehát afféle „róka fogta csuka” helyzet áll elő. Schneiderék főúri lakást fogadtak, mivel az ő vagyoni helyzetük ezt már megköveteli, a lakás viszont alaposan megrendszabályozza, s nem engedi kedvükre élni őket. A konfliktus főleg Schneider úr és Hyppolit között feszül, persze cseppet sem tragikus, éppencsak csípős vígjátéki modorban, de ez adja meg a film java-borsát; a film többi részlete — Kabos és Csortos jelenetei nélkül — aligha tarthatna számot maradandóságra. Csortos Gyula akkor már nem volt kezdő a filmszereplésekben, a színpadokról jól ismert Kabos Gyula viszont igeni. Hanem a „Hyppolit, a lakáj”-beli bemutatkozásával aztán évekre meghatározta a magyar filmgyártás jellegzetes arculatát: sikerre elsősorban az a film számíthatott, amelyiknek a plakátján Kabos Gyula neve ott állt. Ezt még Csortos, Gőzön Gyula, sőt Jávor Pál sem mondhatta el magáról, pedig a „Hyppolit, a lakáj”-ban mind a hárman szerepeltek. Ahányszor az ötven év alatt a „Hyppolit, a lakáj”-t felújították, mindannyiszor meg tudta újítani a sikerét is, városon és falun egyaránt, pedig azóta új meg új generációk nőttek fel, akik számára már aligha lehet ismerős az e filmben megelevenedő világ és társadalom, élő lakájt pedig végképpen nem láthattak már a valóságban. Joggal gondolom, így lesz ez még legalább a következő ötven esztendőben is. A „Hyppolit, a lakáj” hihetőleg sokáig tartani fogja jó formáját. Sas György SZÍNHÁZ - A TIZEDIK SORBÓL A Szegedi Szabadtéri Játékok ■— szinte már megalapítása óta — valódi népszínház. Az egész városon átizzik a fesztivál hangulata, érződik, hogy az esti színházi játék egy egész város — sőt, mondhatni, túlzás nélkül, az egész ország — közös ügye. Jókora község teljes lakossága költözik be a nézőtérre esténként: vonatok, autóbuszok, gépkocsik sokasága hordra-viszi az érdeklődőket, népes családok, baráti körök gyűlnek össze a tribünök padsoraiban. Lehet, hogy nagy különbség van a nézők igényei között, lehet, de az bizonyos, hogy minden érdeklődő életre szóló közösségi emléket visz haza. ,A cigánybáró” Strauss nagyoperettje — vagy ahogy a műsorfüzet mondja: 3 felvonásos daljátéka — biztos közönségsiker. Szegeden ezen a nyáron ötször adták elő, telt ház előtt — ezeken a napokon a jegyüzérek is életre támadtak, a hetven forintos jegyeket kétszázért adták el. Horváth Zoltán rendező mozgalmas előadást vitt színpadra. A viharos siker legfőbb részese: Melis György. Kitűnő színész, nagyszerű énekes, vérbeli komikus, ő teremt — sokszor egymaga —életet a színpadon. Szükség is van erre az erőteljes hatásra, mert a cigánybárót megformáló Ilosfalvi Róbert mélyen formáján alul játszik és énekel: valósággal meggyöngült a hangja, szereptudása is bizonytalan, s ez bizony az egész előadás hatását csökkenti A szegedi ünnepi hetek prózai „sztárjának” ígérkezett Friedrich Schiller „Tell Vilmos” című drámájának előadása, melyet Ruszt József rendezett, címszerepét Trokán Péter, fontosabb szerepeit: Gábor Miklós, Balkay Géza, Farády István, Horváth Sándor játszotta. A nagy várakozás félsikert hozott. Talán azért is, mert — úgy tűnik — a rendező nem nagyon bízott a drámában: öncélú balettel, tűzijátékkal és gomolygó műfelhőkkel, állandóan váltakozó vetített háttérrel igyekezett feldúsítani Schiller drámáját, melyben egy kis nép — a svájci — szabadságvágyát és hazaszeretetét rajzolta meg szárnyaló szavakkal és hittel. Így történhetett meg, hogy az előadásban szinte egymással vetélkedett a dráma költői szövege a felületesebb és kiagyalt látvánnyal, s ebből a párharcból legtöbbször — sajnos — az utóbbi került ki győztesen. S ha már efféle — nemkívánatos — színpadi vetélkedésről szólunk, nem hagyhatjuk ki az idei Gorsiumi Nyári Játékokat sem, ahol Arisztophanész „Lüszisztraté” című, Petrovics Emil zenéjével dúsított komédiáját mutatták be, Bohák György rendezésében. Ebben az előadásban azért éreztük külön testnek a zenét (ami önmagában kitűnő), mert más nyelven szólt a nézőhöz, mint az előadás. A zene komolyabb tartalmat hordozott, az előadás mindenáron könnyed akart lenni. A gorsiumi fennsík ■távol van minden nagyobb lakott területtől, félúton Székesfehérvár és Balaton között, nehezebben talál oda a néző. Itt százakra számítanak, Szegeden ezrekre, amikor megtervezik az előadást. Szegeden szinte zárt térség és nagy gonddal megtervezett hangerősítés juttatja el a színészi szöveget a nézőhöz. Gorsiumban, amikor az előadást láttam, orkánszerű szél fújt s valósággal szétverte az előadást. Az egyébként is lengeöltözetű női szereplők kénytelenek voltak többet törődni ruhájuk megmentésével, mint a Devecseri Gábor-fordította szöveggel. A mikrofonok sokszor a szél énekét erősítették fel s nem a színészi beszédet. Így is kitűnt, hogy a címszereplő Pécsi Ildikó és a tanácsost alakító Szabó Gyula (akinek egyébként ez volt a második nagy nyári színháziszerepe a szentendrei Mukányi ■visszafogottabb megmintázása ■után) otthonosabban és felszabadultabban játszik a szinte végtelennek tetsző, körülhatárolatlan színpadon. S ha már Szentendrét említettem, nem lehet nem szólni a legújabb és legkisebb szabadtéri színpadról, amelyet a szentendrei Nosztalgia kávéház kicsiny udvarán — magánkezdeményezésből — hoztak létre Négy neves színész két ismert darabot játszik, stílszerűen a Dunakanyarban Karinthy Ferenc Dunakanyar című darabját Ruttkai Éva és Sztankay István, Jerome Kitty Kedves hazug című művét pedig Tolnay Klári és Mensáros László adta elő. Az utóbbit a színész Huszti Péter rendezte. Amíg Gorsiumban a határtalan térség, addig a kicsiny kávéház még kisebb udvarán, alig száz néző közvetlen közelségében bizonyosodott be újra, hogy a színház — ha tehetséges színészek lépnek föl benne — tértől és időtől függetlenül is képes hatni a nézőre. Így történhetett meg a színházi varázslat a hétezer főt befogadó szegedi dómítéri színpadon és a tanyányi néző előtt Szentendrén. Bár az előadások hőfoka között még jócskán volt különbség, Benkő Tibor 1981. AU UTÓ Legutóbb gyermekkoromba olyan zaklatott sietséggel kő most Móricz Virágnak Tíz ci mű munkáját. A két kötetre reken ezerkétszáz nyomtatott szőr elriasztott. Úgy véltem, get olvastam már Móriczról közt éppen családtagjainak vét — s ezert kétszáz oldal ölt lem, ami rengeteg egyéb e mellett visszahőköltet. Aztán belekóstoltam, miart bán, napi kétszáz oldalas por jottam el az utolsó oldalig, h hogy az Apám regénye ott érezte szükségesnek Móricz a műnek a közreadását. Ez apja eddig kiadatlan naplós levelezésének, kortársak írá több-nagyobb dokumentumóricz Virág magyarázó ész egybeolvasztásával mondja el Móricz Zsigmond életének ttben, milyen volt az utolsó kő alkotójának pályafutásában. Bírálatot írni e könyvről nagyképű vállalkozás vol, mintha valaki széptanidóig tené ki: vajon a természet alkotásai-e az Alpok hósüvi csermart hegy tömegei. Vagy arról értekezne, miként lehet nyár. Éppen ezért csak eltűnő domópont körül, mely a kön pintható. És e négy csomópeben Móricz életét jelenti. Mitt jelent az írónak a ma A betűvető ember — ha valamire — gyakorta hallja e ságíróktól, közönségtalálkozóitól: hogyan dolgozik? A vár természete szerinti hangszer halmazódnak meg. Van, aki ve állítja önmagáról, hogy ismeri a szülési fájdalmat, szélnek a megformálás gyot Mások mellébeszélnek. Koc leleplezésnek vélik, hogy adnak dolgozószobájukra, hadizék be rajta a világ. Amit Móricz naplójegyzet könyvben elmondanak a mágusának műhelytitkairól, bagyulálják be az ember st akkor ráébresztik a csodára:szeri és fantasztikus jelenség mély szerzője. Ki mert volna ilyet sem önmagáról?! „ ... Egész életemben az sem, hogy olyan dolgokról nem ismertem eléggé... tudtam egy lovat befogni vs rendesen kézbevenni... , tudnám leírni egy istálló kimennék oda, s amit a szítok, megírom... Én tehát károm magamnak, hogy fem megörökítettem a magyar ahogy az a valóságban pont, csak azt, hogy az emberi bogást írtam meg, amit a levegője izzóbbá tesz ...” Milyen könyörtelen tárgy mondhatni, önmaga ellensél maga magát már 1934-ben: „ ... Valami nagy baj vankor megírok valamit, min hogy a világ nyugodtan él tovább, ha meg nem írom már csak lezárt szemlélettel, amit akarok, az ki nem kit a béketűrésből...” És ez az ember 1941-ben végzett, mi került ki tolla es évben. Íme a leltár: Két vacska, Rózsa Sándor a ló két színdarab (Kismadár, a két film (Jókai Sárga rózsagatókönyve és a Kerek Fe, és kiadta korábbi műveik padra alkalmazott Légy jó út, Bornemissza Elektráját, írás című színművét... Ez annyi cikket, hogy azok ki könyvoldalt mondott össze ugyanolyan terjedelmű besszeállította a magyar iroda képviselő Magvető antológ előadott a rádióban riportot s novellákat írt sok újságba □