Szabad Föld, 1987. január-június (43. évfolyam, 1-26. szám)
1987-02-13 / 7. szám
ás.41 ------------------ - , , -------------------------------—........ ' ------ ' ....................... ■■ . ■ ’ Milyen lesz Eger 2000-ben? Eger város és megyeszékhely, hazánk többi városához hasonlóan kiegyensúlyozottan, sikerekkel, gondokkal, bajokkal telítve éli mindennapi megszokott életét. A régi történelmi város az elmúlt évtizedek során bizony alaposan megváltozott. Úgy is mondhatni, újjászületett, hiszen az évente mintegy ezerrel szaporodó megyeszékhelyen otthont kellett biztosítani az új lakosoknak. Hol vannak már azok az idők, amikor a hajdani krónikás így írhatott a városról: Eger, papok, várkapitányok, építészek, művészek, megszállott mesteremberek és jó bortermelők városa. A krónikásnak bizonyos értelemben ma is igazak a szavai, legföljebb hozzá kell tennünk, hogy a hajdan harmincezres kis polgárváros ma a kétszeres lélekszámon is túl van, és egyik fontos ipari centruma Észak-Magyarországnak. Évente másfél millióan kíváncsiak — hazaiak és külföldiek — arra, hogy miként ment végbe a történelmi Eger nemzetközi elismerést kiváltó rekonstrukciója, miként ötvöződött ily szerencsésen a múlt, a jelen, és milyen lehetőséget tárnak fel a honatyák, az egriek a jövő előtt? A vendégek kíváncsiak a föld alól előrégészkedett várra, a palotákra, a hamarosan másfél évszázados születésnapját ünneplő bazilikára, a Lyceumra mint a tudományok egyik fellegvárára, remekmívű kovácsolt kapukra, vagyis az értékes gyöngyszemekre, amelyeket mindenképpen meg kellett őrizni, sőt át kellett menteni a jövő számára. A lakosságot is megmozgató több évtizedes munka után Eger város tanácsa választ adott arra, hogy milyen is lesz ez a város az ezredfordulón és azután. — Mit mondanak a tervezők? — A hosszú távú terv figyelembe veszi Eger gazdasági és társadalompolitikai elgondolásait. A magunk mögött hagyott évtizedek eredményeire építünk, így tovább fejlesztjük az ipart, újabb munkalehetőségeket teremtünk, gyárak, új, modern üzemek születnek majd, és nem utolsósorban öregbíteni, szélesíteni szeretnénk a világban az egri szőlő és bor jó hírnevét. Nagy gond és az is marad a városban a kereskedelem, a vendéglátás fejlesztése, bővítése és nem utolsósorban a műemlékek további megóvása, a pincerendszer hasznosítása. A tervezők nem titkolják, hogy az egyik legnagyobb feladat a lakosság minél jobb ellátásának minden vonatkozású megteremtése, az, hogy az egriek továbbra is jól érezzék magukat városukban. A tervcsoportvezető Csirke Antalné konkrétumokkal szolgál: — A munkaképes korosztály a kilencvenes évek után jelentősen emelkedik, ezért bővíteni kell a foglalkoztatás feltételeit. Ezt az elektronika további elterjesztésével, újabb üzemek építésével, bővítésével lehet elérni. Gondolni kell a város szerepköre szerint vállalt kötelezettségekre is, amelyek a környező községek életkörülményeit szintén meghatározzák. A kiépített egészségügyi ellátás, az iskolahálózat az újabb feladatokhoz igazodik és bővül majd, úgyszintén a közművelődési tervek is jelentősen változnak, javulnak 2000-ig. Eger kétezerre hetvenezer lakosú ipari városa lesz e tájnak, amely meg akarja őrizni történelmi múltját, sajátosságait, szépségeit, de nagymértékben újulni is kíván. A mezőgazdaság fontos ága marad a gazdaságnak, azon belül is a szőlő, a szőlőfeldolgozás, a borászat területén. Folytatódnak a szőlőrekonstrukciók, erősödik a törekvés a régi hírnév megtartására, fejlesztésére. Az ezredfordulón a jelenleginél is több vendéget fogadhat majd a város. Méghozzá kulturáltan, a régi, hagyományos vendéglátás szerint. Mindez természetesen — az elmondottakkal együtt — sok-sok pénzbe, áldozatokba is kerül. Nagyszerűek az egri tervek, egyhangúlag szavazott rájuk a tanács és a lakosság is, akik híjár eddig is sokat tettek öreg városuk új hírnevének megőrzéséért. Eger iskolaváros is. Itt minden negyedik ember diák, így a fiataloké elsősorban ez az öreg város, amelyről a krónikások minden bizonnyal elismerőleg szólnak majd a második évezredben is ... Szalay István Kőhidi Imre felvétele 12 SZABAD FÖLD Simon Emil:INFARKTUS Élesen berregett a telefoncsengő. Az asszony — maga sem tudta volna megmagyarázni, miért — rosszat sejtve emelte fel a hallgatót. — Csókolom, Magda. Nagy Karcsi vagyok. — A férje barátjának hangja megnyugtatta. — Jó estét. Lali, persze, még nincs itthon. — A vonal túlsó végén ijesztő csend. — Halló! Itt van még? Üzen valamit Lalinak? — Nem . . . most magával kell beszélnem... — Úristen! — riadt meg az aszszony. — Valami baj van? Mondja már! — Nem kell megijednie. Egy kis baleset történt. — Lalival? — Sajnos. A szíve ... a szívével volt valami.. . Kórházba vitték a mentők. — Szentséges ég! Infarktus? — Nem tudom. De ne féljen, nem volt életveszélyes. Inkább azért vitték el, hogy elejét vegyék a nagyobb bajnak. ’ — Hol van? — A hetes klinikán. — Rögtön odamegyek! — Elszaladnék magáért kocsival. — Köszönöm. Majd rendelek taxit. — De igazán szívesen ... — Nem, köszönöm, ne fáradjon. Gondolatai sebesen vágtattak. Felrémlett az az este, amikor a férje a sorsdöntő hírrel érkezett haza. — Mérnököt akarnak csinálni belőlem. A technikumom néhány év múlva már kevés lesz. — Ha bírod, vállald — mondta ő. Megfeszített öt esztendő következett, mindketten közelebb jártak a negyvenhez, amikor a férfi a diplomát megkapta. Az alkatrészgyártó üzem élére nevezték ki, s fegyelmező szigorúságával, egyenességével hamarosan ismertté vált a neve a szakmában. Rövidesen azt is kitapasztalták róla, hogy nem utasítja vissza a feladatokat, s hónapról hónapra mind nagyobb terheket róttak rá. Megszokta, hogy a férje hazavitte a napi gondokat, sokszor töprengett hangosan, hogy a 2-es vagy a 4-es üzem lemaradt, veszélyezteti a kiszállítás ütemét. — Miért nyúzod magad miattuk? — próbálta eltéríteni. — Elég neked a saját üzemed, a többiekért meg fájjon az illetékesek feje. — A férje értetlenül nézett rá. — Látod, ez a baj, te is így gondolkodok Én másképpen fogom fel: mindig az egészet kell látnunk! — Lali, ne csináld így! — könyörgött sokszor. — Összeroppansz. — Tisztában volt vele, hogy hiába beszél. — Megérkeztünk, asszonyom — mondta a taxisofőr. Kifizette a számlát, kikászálódott a gépkocsiból. Pár lépést ment a kapu felé, s hirtelen olyan gyengeség fogta el, hogy csaknem összecsuklott a lába. Megkapaszkodott a kerítésben. Aztán erőt vett magán, felbotorkált az emeletre. Körülnézett, de a folyosón éppen nem járt senki. Bekopogott a Nővér feliratú szobába. Valaki ajtót nyitott, ismerős arc nézett rá, vagy fél percre mindketten megnémultak a meglepetéstől. — Teri — mondta a fehér köpenyes nővér. — Igazán te vagy? — Julika! — Az asszony halványan elmosolyodott. — Nem is tudom, mondhatom-e tiszta szívből: örülök, hogy találkoztunk. A férjemhez jöttem. — Hogy hívják? — Szűcs Lajos. — Igen, tudok róla, nemrégen hozták be. — És mi van vele? — Nyugodjál meg, jó kezekben van. Nincs életveszély. — Megnézhetném? — Várj egy kicsit, szólok a főorvos úrnak. Görcs szorongatta a gyomrát, egész teste verejtékezett. Végre feltűnt a nővér, intett, hogy menjen. Bevezette a váróhelyiségbe, s az üvegfalhoz állította. — Ott fekszik. Eleredt a könnye. Juli átfogta a vállát. — Tudom, hogy nagyon nehéz ... de nem kell aggódnod. Idejében hozták be, négy-öt hét múlva otthon lesz. Nekem elhiheted, végigcsináltam néhány tucatnyi esetet. Álldogált még egy darabig, aztán a nővér szelíden belekarolt és kivezette. — Szeretnék itt maradni éjszakára — mondta az asszony. — Hm. Hát az nem lesz könynyű. De talán — mint egykori osztálytársamnak — megengedi a főorvos. Majd megkörnyékezem. Bementek a nővérszobába, Juli felidézett néhány iskolai emléket, ő viszont minduntalan a férjére terelte a szót, kérdésekkel ostromolta a nővért. Juh próbálta vigasztalni, példákat sorolt fel, gyógyulásokat idézett. Többször is kiment, és tudósította az asszonyt férje állapotáról. Örömmel közölte, hogy a főorvos kivételesen hozzájárult, hogy a nővérszobában éjszakázzék. Juh azt javasolta az asszonynak, feküdjék le a heverőre, s majd ő ad neki nyugtatót, amelytől átalussza az éjszakát. Szűcsné le is feküdt, s csak akkor érezte, hogy minden porcikáját elnehezítette a fáradtság. Bevette a gyógyszert, s hamarosan álomba zuhant.gy érezte, leragasztották a szemhéját. Oda is kapott, hogy a tapaszt letépje, ám ujjai a levegőbe markoltak. — Megvakultam! — villant az eszébe. Nagyon lassan ébredezett, míg végre kinyitotta a szemét. Mintha egy igen mély, dohos pincéből lépegetett volna felfelé, fokozatosan tért vissza a tudata. Kissé felemelte a fejét. Az ablak üvegtáblái mögött betegsápadtan erőlködött a virradat. A nővér az asztalnál ült, a lámpa fénykörében írt valamit. Észrevette a mozgolódását, hátrafordult. — Jó reggelt! Kitűnően aludtál. De még van időd, nyugodtan viszszafekhetsz. — Elfoglaltam a helyedet, ugye? — Neked nagyobb szükséged volt rá. Fájós derékkal felemelkedett, s akkor látta meg a széken a csomagot. A barna papírba göngyölt holmit lazán megkötött zsineg fogta össze. Odakapott érte, s forogni kezdett vele a szoba. — Ez ... ez.. . a férjemé ... volt... — Mi az, hogy volt? — mondta vidáman a nővér. — Most is az övé! Arra gondoltam, amíg bent fekszik, kitisztíttathatod. Torkában engedett a szorítás. — Nem haragszol, hogy ilyen hisztis vagyok? — Magától értetődő. Örömmel közlöm veled, hogy a férjed sokkal jobban van. Nem lesz szükség műtétre. — Köszönöm. — Azt hiszem, mégis jobb volna, ha most hazamennél. Intézd a dolgaidat, a férjedet meg bízd ránk. Én magam vállalok felelősséget érte, és ígérem, hogy néhány hét után egészségesen viszszaadjuk neked. — Aranyos vagy. — Megmosta az arcát, elbúcsúzott a nővértől. Hóna alatt a csomaggal nehézkesen ballagott ki a kórházból. A feje még nem tisztult ki egészen. Kevesen jártak az utcán, szombat lévén, még nem mozdult meg az élet. Ösztönösen a buszmegállóhoz lépegetett, s beült az üvegezett váróba. Néhány perc múlva egy férfi telepedett melléje. Alig vette észre, a hangjára figyelt fel. — Bocsánat — mondta behízelgő hangon —, ne haragudjék, hogy megszólítom ... Ugye, a kórházból jött? Fogadja együttérzésemet. — Fejével az asszony ölében fekvő csomagra intett. — Megértem a szomorúságát. Néhány hónapja az én anyám is így . .. Szűcsné ránézett. A férfi nyílt arcúnak, bizalomkeltőnek látszott. Ám az asszonynak semmi kedve sem volt a beszélgetéshez. A férfi azonban biztatásnak vélte, hogy az asszony hosszabb ideig rajta tartotta a szemét. — Szívesen felajánlanám a segítségemet. Ne értsen félre, csupán emberbaráti indítékból. — Egy darabig hallgatott, majd váratlanul azt mondta: — Tudom, hogy ilyenkor nehéz bizonyos dolgokról beszélni, de én csakugyan segíteni szeretnék önnek. Ha van valami eladni valója a hagyatékból, bármit megvásárolok. Több ügyfelem is akadt már ebből a kórházból, eddig valamennyien elégedettek voltak velem. Én biztosan nem csapom be. Szabad megnéznem? — kérdezte, és nyúlt a csomag felé. z asszony valójában akkor fogta fel, miről szónokol az idegen. Emberfeletti indulat lobbant benne, magából kikelve kiabált a férfira. — Mit duruzsol a fülembe? Nem szégyelli magát? Maga ... hullarabló! Az én férjem él! Érti?! Nem halt meg! — Fékezhetetlen dühe a hebegő, hátráló férfi láttán csak fokozódott. S hirtelen minden addig elfojtott feszültsége egyszerre robbant ki. Maga sem tudta, mit tesz: felugrott, s karját kinyújtva, körmével végigszántott az idegen arcán. A 1987. FEBRUÁR 13.