Szabad Föld, 1987. július-december (43. évfolyam, 27-52. szám)
1987-08-07 / 32. szám
*é ). A SZÉPLAKI CSÓNAKOS Fején reklámsapka görbül tarkójára, mellén minduntalan marokra fogja trikóját a Bakony felöl ide suhant szél, kopott nadrágja szárvégeit rojtossá nyűtte a hínáros víz. Résnyire összehúzott szemhéjai között vibrál a balatoni fény; bronzbarna, göcsörtös kezében simára koptatott evezőlapát libikókázik. A csónakázni, vízi biciklizni vágyó, üdülőlakó gyerekek körbeállják, úgy lesik minden mozdulatát. Szabó József, a balatonszéplaki csónakos, úszó- és udvarmester szakszerűen billenti a sójahídra s engedi vízre az ingatag ladikokat. Csobbannak az evezők, forognak a vaslapátok — nekünk, szárazföldi, gyértalpú embereknek édeni muzsika most minden, fa- és bádogverte vízi zene: mindenki Józsi bácsija messzenéző szemekkel pásztázza a végtelent, a Felvidék dombjainak kontúrját. A vízen túl Tihany piheg, párába vesző magaslatai kékellő derűvel múlatják az időt. Szabó József — hatvannegyedik nyarát éli a Balaton partján — ott született, a visszhangos félszigeten, hatodik gyerekként a szapora földműves családban. Két magzat követte őt még anyja méhében s alig múlt nyolcéves, amikor az apa meghalt. A Szabó fiúk napszámos gyerekként dolgoztak szegődött bérért, úri koncért — kenyérért. — Földön is, vízen is — emelteti emlékeit a nyugvó tó fölött. — Volt, hogy nyolcvan fillért kerestem naponta, de egyszer akadt százpengős virtusom is. Nagy pénz volt az harmincnégyben! A helybéli birtokos, András gróf egy nap elém állt: No gyerek, ha Tihany és Szántód között átúszod a Balatont, a túlparton vár száz pengő. Átúsztam s meg is kaptam a jutalmam. Nyaranként horgot akasztottam, csónakot javítottam s így kerestem egy-két pengőt víz alatt és víz fölött. A mólón kicsinyek ugrálnak alá, nem baj, itt térdig ér a víz, vastag az iszap, mentési munkája nemigen akad a csónakmesternek. Hál’ istennek, mondja, miközben az egyik rakoncátlan csónakot igazítja békésebb irányba. — Tudom a Balaton titkait, mégis kevés a tudományom a halászokhoz képest — folytatja a széplaki csónakos —, mert én csak olyan hétvégi, kocahalász voltam. Munkás napokon falat raktam, tetőt ácsoltam, mert bárhogy is vonzott a vízi világ, a kőművesszakma jobban érdekelt. A falrakás tudománya, a fészeképítése. Nem is tettem le a kőmüveskalapácsot 83-ig, amikor megkaptam vállalatomtól az obsitot. Két asszonyt temettem, négy gyereket neveltem, van négy unokám is , s most egyedül élek Balatonendréden. Onnan buszozok minden reggel Széplakra s este haza a falumba. Május nyolcadikától szeptember elsejéig köt ide a mindennapos munka. Nincs szabad szombat, nincs vasárnap, az emberekre ügyelni kell. Virtuskodnak, ügyetlenkednek, aztán a csónakokat is kell valakinek kezelni, javítgatni. Benépesült a móló és környéke, tengernyi nap- és vízfürdőző birtokolja a déli part e szakaszát. Játékos kézicsata dúl a vízi járgányokért, ám az öreg csónakos hamar rendet teremt. Aki fél óráig evezett, átadja a helyét a következőnek, így van rendjén. — Szerettem a szakmát, de a Balatont is. Ha abban rendet tanultam, emebben — a tóban — százszor tiszteltem azt. Nem használtam én órát, kérdeznem sem kellett az idő múlását: megmutatta nekem azt a víz, a levegő, az árnyék, a halrajok mozgása. A nádasokban szerettem tanyázni olykor, halászni, pákászni, vagy csak úgy ledőlni a csónakba s nézni a viaskodó felhőket. Műszak után ott mostam ki magamból a kőport, a téglalisztet. Akkor még olyan tiszta volt a Balaton, akár ihattam is belőle, nem kaptam semmiféle fertőzést. — Vannak, akik gyerekükről feledkeznek meg. Míg a mama flörtöl s az apuka sörözik valahol, a néhány éves apróság elindul a víz belsejébe. Hajh, de sok bajom volt már a felelőtlen szülőkkel! No, komolyabb baleset még nem történt az elmúlt négy esztendő alatt, amióta nyugdíjasként alkalmaz az egyik vállalat. Erőm is, szemem is van a mesterséghez, hát elvállaltam. Havonta 3700 forint a nyugdíjam, amit itt keresek, az csak kiegészítés. Dehát mit is csinálnék otthon? Víz mellett születtem, a falakat is vízparti településeken laktam. Fecskék cikkannak mellettünk a víz fölött, néhány csíkbogár bukkan föl a víz alól s eveznek a part felé. Szabó József átmutat a tó fölött, a túlsó partra. — Látja, tisztul a levegő, élesednek a túlparti erdőképek, milyen közelinek látszik Tihany is. Hamarosan föltárnád a szél, eső lesz, tán még a partra is kicsap a víz. A csíkbogarak is azért igyekeztek szárazra. Int a csónakázóknak, hozzák ki a partra a ladikokat. Az evezősök értetlenül néznek az öregre: verőfény van, szélcsend, forróság, ugyan miért is hagynák itt a vizet? Ebben a percben nagyot dördül az ég. Nem égiháború hangja riasztja szárazra az embereket — sárga rakéta szórja tűzcsóváit fejünk felett. Emelkednek a hullámok, teli tüdővel fújják felénk hangtalan nótájukat a csopaki szőlőhegyek. Szabó József, a széplaki csónakos leül az egyik, felfordított ladikra, rágyújt s somolyogva pöfékel. „Lám, én megmondtam előre...” — olvasom résnyire összehúzott szemhéjai között a vízi emberek igazát. Besze Imre 12 SZABAD FÖLD KÉPEK A FIÓKOMBÓL Horváth Tivadar meg a hegedűje Amikor egy régi képet előveszek a fiókomból, megpróbálom először csak úgy fejből „kivallatni”. Nem ütök fel könyvet, nem kérdezek meg senkit, csakis a magam emlékezetére és felismerőképességére hagyatkozom. Ezúttal nem kellett több egyetlen pillantásnál, hogy teljes bizonyossággal megállapítsam: ez a nyurga fiatalember itt, ezzel a kihívó nézéssel és fejtartással, kezében a hegedűvel, senki más sem lehet, mint a ma is nagyon kedvelt színész és sanzonénekes, Horváth Tivadar, ifjúkorában , A cigány című filmben. Elő az adattárral és a lexikonnal! A cigány című filmet 1941-ben készítették Deésy Alfréd rendezésében. Ahogyan a címből sejteni lehetett, Szigligeti Ede még azokban az időkben is rendkívül népszerű népszínművének filmváltozatáról van szó. A címszerepet Rózsahegyi Kálmán játszotta. Szerepelt még benne a pályakezdő Gábor Miklós, továbbá Adorján Éva, Dajbukát Ilona, Zimonyi Mária, Bilicsi Tivadar, Pataky Jenő. Tartalmaz a szereposztás még jó pár nevet, de hol van közöttük Horváth Tivadar? No, nézzük a Filmlexikont. Ott az áll Horváth Tivadarról, hogy 1949-ben szerepelt először filmen, méghozzá a Ludas Matyiban. Akkor pedig ez a kép felfedezés a javából, hiszen napnál világosabban tanúsíthatja, hogy Horváth Tivadar a lexikonban jelzettnél nyolc évvel előbb is filmezett. Szerencsére, módom van a leghitelesebb forráshoz folyamodnom felvilágosításért. Felkeresem a képpel magát Horváth Tivadart. Merengő mosollyal nézegeti negyvenhat évvel ezelőtti önmagát. — Hogyan lehetséges az — térek hamarosan a tárgyra —, hogy kifelejtődött a Filmlexikonból ez a szereplése? — Ugyan — feleli —, ki jegyezte volna fel akkor egy másodéves színiakadémista nevét a majdani lexikon számára? — így legalább — mondom —, még kedvesebb meglepetést szerez ma nekünk ez a kép, pályaindulásának hiteles tanúsítója. — Mondok én ennél még meglepőbbet. Ki nem találná, ki volt az az ember, aki a saját noteszába mégiscsak feljegyezte a nevemet. Beviharzott a színiakadémiára azzal, hogy a filmgyárból jött. Deésy rendező úr nem ért rá személyesen idefáradni, de ő a jobb keze, és mint ilyen a rendező úr teljes bizalmát élvezi. Együtt van már A cigány című film teljes szereposztása, egyetlen fontos karakterfigura kivételével. Ezt jött ő most a színinövendékek között megkeresni. És azonmód mustrát is tartott a fiúk közt. Egyszercsak engem kezdett el méregetni. — Cigányképűben maga látszik itt a legmegfelelőbbnek. Csak tudja, mi a baj? — Mi? — Nekem olyan valaki kell, aki tud valamicskét hegedülni... — Hát, ha csak ez a baj, én véletlenül tudok. Méghozzá, azt mondják, eléggé tűrhetően. Ugyanis mielőtt színiakadémista lettem, zeneakadémista voltam. És jártam bölcsészkarra is ... Nagyon megörült erre a mozgékony filmgyári fiatalember: — No, akkor éppen maga kell nekünk cigánynak. Vitt is mindjárt magával a forgatásra. Hát, így történt. És tudja, ki volt az illető? Pécsi Sanyi. — A színművész? — Ő bizony. Pécsi Sándor, a zseniális színművész. De akkor még ezt senki sem nézte ki belőle. Ott „slapajkodott” a filmgyárban a rendezők mellett és közben ismerkedett a színészet rejtelmeivel is. Övé az érdem, hogy felfedezett engem, mint filmszínészt. Utána hamarosan őt is felvették a színiakadémiára. Jó barátok voltunk, együtt nyaraltunk, söröztünk, egy társaságban éreztük magunkat a legjobban . . . Nagyon fáj, hogy Sanyi olyan korán itthagyott minket. — Említést tett az imént művészi sokoldalúságáról. Honnan merítette az energiát ahhoz, hogy ennyi mindent megtanuljon? — A családi hagyományok is erre ösztönöztek. Dédapám operaénekes volt. Édesanyám is az operaénekesnői pályán indult el, de aztán a család, a gyerekek otthon marasztották. Színházszeretetünkhöz egy kicsi adalék. Édesanyám az iskolában egy padban ült Bajor Gizivel. Ebből a kislányból minden idők egyik legnagyobb színésznője lett. S a mi famíliánkban bátorító példakép. — Bajor Gizi az Ön számára sem valamilyen távolban lebegő bálvány. Jól emlékszem hatalmas sikerű közös szereplésükre 1947-ben az egykori Magyar Színházban Hervé Lili című operettjében. Az Ön hírnevét is gyarapította ez az előadás. Hány éve volt akkor már színész? — Hány éve? Attól függ, mikortól számítom. Én már egy gyerekszíntársulat tagja voltam. Kilencévesen be kellett ugranom a János vitézben Bagó szerepébe egy másik gyerek helyett. — A sokféle színpadi műfaj közül, amelyeket művel, melyikben érzi magát a legotthonosabbnak? — A színiakadémián tanáraim olyan hatalmas drámai hősök voltak, mint Gál Gyula, Lehotay Árpád, Nagy Adorján. Ők úgy vélekedtek, hogy színesen tudok bánni a hangommal, de hogy drámai hős nem lesz belőlem, az biztos. Mégis Shakespeare III. Richárdja volt a vizsgaszerepem. Azt követő vidéki éveimben Szegeden, Pécsett is nagy klasszikus prózai szerepeket bíztak rám. Voltam például Az ember tragédiájában Lucifer. Általában az intrikus színpadi figurák álltak közelebb a színészi alkatomhoz. — Hogyan kanyarodott az útja az operett, a musical, a revü, a kabaré színjátszás és rendezés irányába? — Fontos, nélkülözhetetlen ágai ezek a szórakozásnak. Népszerűségük révén jó eszközei az ízlésformálásnak. A kabaré pedig egyenesen hatásos része a közgondolkodásnak ... Vonzó terület azért az olyan művészek számára, akikben megvan a hajlam és a képesség, hogy itt fejtsék ki legjobb tudásukat. E gyönyörű, küzdelmes és nehéz könnyű műfajban. — Olyan kedves slágerek fűződnek Önhöz, mint a Párizsban szép a nyár . . . Örül neki? — Már hogyne örülnék. Imádok a slágerek világában mozogni, keringőzni. Ha mással nem, hát a televízióban rendezett Slágermúzeum című sorozat rendezésével tanúsíthatom. Fényes Szabolcs Maya című operettjét, amelyben egymást érik az örökzöld slágerek, hét országbanrendeztem. — Itt, ezen a régi képen pedig a cigánymuzsika hívének mutatkozik. Kit ismer fel még a fotón? — Ezt a peckes hajdút, aki szembenéz velem, egy ma igen közkedvelt színész, Balázs Péter édesapja, Balázs János játszotta. Ő meg arról volt híres országszerte, hogy a Rádióban éveken át Gergely bácsit személyesítette meg Völcsey Rózsi, azaz Mari néni oldalán. A két falusi öreg perlekedésein mindenki szívből derült. — Letette-e már a hegedűt a kezéből? — Nem én, azóta se. Ma is hegedűt kapok az állam alá minden este, amikor a Vidám Színpadon a Ki van odafenn? című politikai kabarét adják. Hadd adjak erről én egy képet. Jó lesz összehasonlításul a negyvenhat év előttivel. Tőlem jobbra Bodrogi Gyula, Böröndi Tamás és Forgács Gábor látható. — Köszönöm a képet. Remélem még hosszú időn át „hegedüli el" mindnyájunk kedvenc nótáit. Sas György 1987. AUGUSZTUS 7.