Szabad Föld, 1993. július-december (49. évfolyam, 27-52. szám)
1993-11-02 / 44. szám
1993. NOVEMBER 2. Beszélgetés út. Czine Mihály zsűrielnökkel Ü k Cl Ml W®$gG®S©[ A Ki mit tud? mindig is a Magyar Televízió legsikeresebb műsorai közé tartozott. Nem volt ez másképp az idén sem, azzal az örvendetes újdonsággal kibővítve, hogy ez alkalommal a határainkon túli magyarság tehetséges fiataljai is képviseltethették magukat a vetélkedősorozatban. És ezzel egyidejűleg, jórészt a nemrégiben létesült Duna Televízió jóvoltából, most már külföldön is, s főleg ennek magyarok lakta területein szintén nézhető volt a Ki mit tud? De bizonyára sokakat érdeklő kérdés, milyennek látszott mindez a zsűrielnöki székből, amelyben dr. Czine Mihály egyetemi tanár ült. Megtudakolni a választ az Eötvös Loránd Tudományegyetemen kerestem fel az irodalom híres professzorát. • Fölkérték-e már vetélkedők zsűrielnökének önt ezelőtt? — Föl. De csak kisebb méretű diák- és területi versenyek döntnökéül. A Ki mit tud?-ok történetében most először ért ez a megtiszteltetés. Nagyon örültem, hogy ott lehettem kezdettől a döntő hajnalba nyúló boldogság ünnepéig. • Mi nyújtotta önnek a legnagyobb élményt? Az, hogy mennyi és hányféle tehetség bukkant föl, annak ellenére, hogy a körülmények nem nagyon kedvezőek. • Miben látja a legnagyobb nehézséget? Abban például, hogy széthullt a művelődési házak rendszere, s így az öntevékeny művészeti mozgalom eléggé otthontalanná vált. De látnunk kellett, és számomra is ez volt a legörvendetesebb érzés, hogy tehetségek mindig születnek, és a legmostohább feltételekkel is megküzdve, nem mondanak le a bemutatkozásról. És ehhez teremt máshoz hasonlíthatatlan lehetőséget a Ki mit tud?. . De nem minden résztvevője számára egyformát, hiszen ez végtére is éppen vetélkedőjellegéből következik. Vannak továbbjutók, és vannak kiesők. És ez a zsűri döntésétől függ. — Igen, ez a játék természetéből fakad. Mert a Ki mit tud? szerintem mindenekelőtt játék, s nem egymás elleni harc. Hagyjuk meg ennek a szép vetélkedésnek a játékosságát a jövőben is, mert a tehetségek megjelenése mellett ez is nagy értéke a Ki mit tud? adássorozatának. A játékosság. Legyen a Ki mit tud? mindig a tehetségek baráti találkozója, ahol a résztvevők jól érzik magukat egymás társaságában. Ehhez persze az kell, hogy egyikük se érezze magát se vesztesnek, se győztesnek. • De hiszen ez aligha lehetséges, hiszen a győztesek boldogok, a vesztesek csalódottak. Én ezt nem tartom szükségszerűnek. Itt mindenki bizonyságot tehet a tudásáról, a tehetségéről, a felkészültségéről a nagy nyilvánosság előtt. Persze van egy versenyhelyzet, amelyik az egyiknek jobban kedvez, mint a másiknak. Ezt sokszor a pillanatnyi forma dönti el. Én minden egyes produkciót kétszer néztem végig: egyszer a főpróbán, s még egyszer az adás alkalmával, tagja különböző művészeti szakterületek hozzáértő képviselője volt. A saját műfajának megfelelő produkciókat természetesen szakértőbb szemmel bírálta el, mint a többiek, de valamennyi műsorszám megítélésében az számított, hogy abban az adott időpontban mennyire tetszett neki. Úgy is fogalmazhatok, a zsűri döntései egyéniek és szubjektívek voltak, de a végeredményt tekintve mégis közösségiek. Ami engem illet, nyilvánvalóan közelebb álltak hozzám az irodalmi műfajú szereplések, mint mondjuk a breaktánc, amit egyébként nem szeretek. De világosan látnom kellett, hogy ezeknek az ifjúság körében kedvelt műsoroknak is vannak művelői, és van rá közönségigény. Tehát ezeket is támogattam a szavazataimmal. Valóban. S szeretném, ha erről is szót ejtenénk. Talán önnél tapasztalhattuk a legtöbbször, hogy a tízes táblával szavazott, tehát szíve szerint a legtöbb produkciót segítette volna hozzá a továbbjutáshoz és a győzelemhez. — Szerintem az egész zsűri mindig megértő volt. Valamennyien nem szerettünk volna senkit a további szereplésből „kiejteni”. Sok esetben valósággal örvendtünk, hogy a közönség a maga szavazataival visszajuttatott a további versenybe olyan szereplőket, akiktől magunk sem szívesen váltunk meg. Némelykor valósággal imponáló volt ez a népszavazás. S ez a mi igazságérzetünknek is megfelelt. Mert magam sem éreztem mindig igazságosnak, hogy egy szereplőt vagy szereplőgárdát egyetlen pontkülönbség üssön el a továbbjutástól vagy a győzelemtől. Ebben a tekintetben a zsűrielnök kezébe nagy hatalom volt letéve, hiszen pontegyenlőség esetén az ő szavazata duplán számított. Ez bizonyára megnövelte az ön felelősségérzetét. - Csak a játékosság keretein belül, hiszen a játékoknak is megvannak a maguk szabályai. Egyet azonban valóban nagyon sajnáltam. A most először bemutatkozott határon túli magyar versenyzők esélyegyenlőtlenségét, amelyről persze a magyar rendezőszervek nem tehettek. Ők odahaza már eleve kisebb támogatásban és felkészülési lehetőségekben részesülhettek, mint az anyaországiak. Ráadásul a kiesettek sem lehettek képesek annyi telefonszavazatot nyerni, mint az itthoniak. Ez a körülmény például roppant kedvezőtlenül érintett olyan feltétlen kedvenceket, mint amilyen például a vajdasági népdalénekes, Koncz Évike volt. Ugyanez általában, úgy vélem, a többi határon túlira is vonatkozott. - Feltétlenül. Hiszen például a csókási vagy a topolyai együttes teljesítménye is volt olyan jó, mint az itthoni bármely, több gyakorlási lehetőséggel rendelkező tánccsoporté. De mindettől függetlenül óriási nyeresége volt mind a szomszédos országokból érkezett szereplők, mind a hazai közönség részére az ő bemutatkozásuk, mivel fényesen bebizonyították, hogy ők is beletartoznak az egyetemes magyar kultúrába, méghozzá a maguk sajátos helyi ízeivel és értékeivel. Vagyis láthattuk, hogy gazdagabbak vagyunk, mint gondolnánk. De láthatták azok is, akik a szomszédos országokban nézhették a Ki mit tud? adásait. S hogy mennyien és mennyire néztek azokon a tájakon is, annak bizonyságául elmondhatom: az adások idején Erdélyben jártam, és Csíkszereda, Székelyudvarhely, Marosvásárhely utcáin felismertek és köszöntöttek általam teljesen ismeretlen emberek. Ehhez hozzátehetem, hogy professzor úr itthoni népszerűsége is méltán megnövekedhetett a mindenki számára élvezetes, rokonszenves és tudásgyarapító értékelései révén. Úgy gondolom, hogy ez csak azzal együtt érvényesülhetett, hogy a Magyar Televízió szerkesztői, jelesül Gál Mihály és Rátar János és a munkatársaik remek munkát végeztek. És a többi közt az a kitűnő hangulat, amit Antal Imre a sokoldalúságát és kedvességét bizonyító műsorvezetésével is megteremtett. Mit tartana szükségesnek a Ki mit tud?-on javítani? - Magyarországon eléggé megoldatlan a tehetségápolás. Tehát én helyesnek tartanám, ha továbbra is figyelemmel kísérhetnénk, segíthetnénk, például a mostaninál már kissé keményebb bírálatokkal is, a Ki mit tud?-on feltűnt és szerepelt tehetségek további útját, fejlődését, függetlenül attól, hogy a hivatásossá válás lehetőségét választják, vagy megmaradnak lelkes amatőröknek. De változtatnék valamelyest a következő Ki mit tud? megrendezésének a módszerén is. Elkerülném az egyes adások legutóbbi zsúfoltságát, inkább több adást iktatnék be, és hosszabb felkészülési időt hagynék a továbbjutóknak az újabb megmérettetésre történő felkészülésre. Tudvalevőleg a mostani Ki mit tud? szereplőinek legjavával hamarosan újra találkozhatunk a képernyőn a készülő gálaestek közvetítése alkalmából, függetlenül attól, hogy a döntőbe jutottak-e, vagy sem. Gondolom, ennek ön szintén örül. - De még mennyire! Hiszen ez még inkább aláhúzza, hogy valójában nincsenek vesztesei ennek az értékes népi játéknak. Sas György megesett, hogy ugyanaz a szereplő személy vagy együttes a főpróbán jobb teljesítményt nyújtott, mint amikor a nézők szeme láttára vizsgáztak. A zsűri minden tagja a saját benyomása, véleménye és ízlése alapján döntött. Semmit soha nem beszéltünk meg egymással. - Lehetséges, hogy a zsűrinél is a pillanatnyi forma döntött a szavazáskor? - A zsűri nyolc A nyelvtudós végső üzenete megrendülten búcsúzik az ország az elmúlt emberöltő legjelentősebb magyar Llwa nyelvművelőjétől, Lőrincze Lajostól. A hetvennyolc évesen elhunyt, Állami Díjjal és számtalan kitüntetéssel ékesített nyelvész - főként Édes anyanyelvünk című rádiós rovata révén - nemzedékeket tanított az emberközpontú nyelvművelésre. Bár végső ágyhoz kötöttségben, de élt még, amikor a veszprémi Új Horizont Folyóirat és Könyvkiadó Alapítvány „Megnől az ember szíve” címmel kötetet jelentetett meg Lőrincze - jobbatlán - személyes emlékezéseit tartalmazó írásaiból. Olyan ez a könyv, mintha anyanyelvünk jó szolgálójának végső üzenete volna, azokhoz, akik szerették - szeretik őt, s vele azt az ügyet, melynek Lőrincze Lajos élete utolsó napjáig apostola volt. Ebből a könyvből idézzük most a címadó írás nagy részét. LŐRINCZE LAJOS Megnőt az ember szíve A „nyelvben, népben való utazás” szinte állandó lételememmé vált, fiatal éveimtől kezdve. Mihelyt módomban állt, bekapcsolódtam a falukutató mozgalomba. Egyetemista koromban a felejthetetlen Győrffy István professzor vezetésével jártam én is - sok kitűnő barátommal együtt - az országot, majd a tanári diploma megszerzése után - mint az Egyetemi Magyarságtudományi Intézet munkatársa - „hivatali” teendőként végeztem népnyelvi anyaggyűjtést. Rövid pápai tanárkodás után a Néptudományi Intézet munkatársa lettem, aztán - nem hely-, nem intézmény-, hanem címváltozással - a Nyelvtudományi Munkaközösség, majd a Nyelvtudományi Intézet lett a munkahelyem. Erre az időre esett a magyar nyelvjárások térképének megalkotása. A magyar nyelvjárások atlaszát hatalmas népnyelvi anyaggyűjtés alapján tudtuk megrajzolni, jártuk hát - előre elkészített kérdőívekkel - a magyarul beszélő falukat. Szép, gazdag, színes másfél évtized volt ez az én életemben. Nem könyvek, nem mások leírása alapján, hanem közvetlenül ismerhettem meg nyelvünk sokszínű arcát, változatos gazdagságát. De nemcsak a nyelvvel, tájakkal, hanem az emberekkel is közelebbi kapcsolatba kerültem nyelvatlaszgyűjtő útjaim során. Három évtized távolából se tudnám pontosabban megfogalmazni, summázni ezeknek a nyelvvel, tájjal, emberrel való találkozásoknak a lényegét, emberi értékét, mint ahogy egy kedves bukovinai fiatal (akkori fiatal) gazdaember mondta, mikor utazásaimról beszélgettünk: „Szép dolog, jó dolog sokfelé járni, szép vidékeket látni, emberekkel találkozni... Megnől az ember szíve!” Persze nemcsak a magam s munkaközösségünk nyelvi bővítésére jártam én a magyar tájakat, falvakat, vittem is hozzájuk nyelvi ajándékokat. Sokfelé hívtak és hívnak évtizedek óta, iskolák, művelődési házak s egyéb intézmények, hogy beszéljünk, beszélgessünk közös kincsünkről, édes anyanyelvünkről... Különösen olyankor sűrűsödnek, szaporodnak a meghívások, amikor a Magyar Nyelv Hetét (vagy a hazánkban élő más nyelvet beszélőkre gondolva: Az Anyanyelvek Hetét) ünnepeljük. Immár éppen húsz esztendeje! Kitágult a határa, kibővült a témaköre nyelvbéli utazásaimnak az Anyanyelvi Konferencia működése óta. Bizony sokfelé jártam Európában is, Amerikában is; sokféle hallgatóság előtt beszéltem közös gondjainkról: az anyanyelvápolás, a nyelv- és kultúramegőrzés lehetőségeiről, módjairól meg a magyar nyelv itthoni és kinti helyzetéről. Volna hát mire emlékezni ebben a mostani vallomásban. Ahogyan mondani szokták, a „bőség zavara” okoz gondot. Mert hiszen köteteket lehetne (kellene) írni tapasztalataimról, élményeimről. Mivel gazdagodtam a nyelvről való ismereteimben, mit tudtam meg a mai nyelvhasználatunk jó és rossz oldaláról; mit tudtam meg a nyelvet beszélő emberről: a táj, a nyelv (nyelvjárás) különbsége, mássága együtt jár-e az emberi magatartásban való különbözéssel, különbözőséggel; hogyan szemlélik, értékelik a maguk nyelvjárását, nyelvhasználatát, hogyan fogadják a messziről jött nyelvkutatót, előadót, hogyan látja, hogyan viseli (el) sorsát a nyelvi (és egyéb) szempontból hátrányos helyzetben, kisebbségben élő ember? Vitathatatlan: mindegyik kérdés fontos, és ami még ezeken kívül is kínálkozik, az se lényegtelen. És mindebből - nem kis tépelődés után - egy látszólag lényegtelen mozzanatot emelek ki. Azt a sokszor szinte megfoghatatlan pillanatot, amikor eldől a találkozás sorsa, az, hogy létrejön-e valódi, jó emberi kapcsolat, kialakul-e az együttlétnek az a hangulata, légköre, amely biztosítja a beszélgetés értelmét, sikerét. Kezdjük a kezdeteknél: szülőfalumnál, kezdő nyelvészkedésem színhelyénél és tárgyánál. Azt gondolhatná az olvasó, hogy az embernek a saját szülőfalujában igazán nem lehetnek „kapcsolatteremtési” gondjai. Ott vannak a rokonok, a barátok, az ismerősök, megnyílnak szájak és szívek... Hát nem egészen így volt, legalábbis az én esetemben. Talán nem fölösleges elmondani, nekem mindig valami furcsa gátlással kellett megküzdenem, amikor falumban, ismerős családoknál nyelvjárási, néprajzi feljegyzéseket végeztem. Sok esetben nem tudtam szabadulni ettől a gondolattól, hogy mennyi egyéb dolguk, gondjuk van, én meg itt meséltetem őket, meg azt kérdezem, ezt hogy mondják, azt hogy nevezik. Ismeretlen emberek között nem szokott ilyen erősen jelentkezni ez az érzés. Aztán azt hinné az ember, hogy a magam nyelvjárásterületén, saját falumban akár magam is kitölthetném a helyi nyelvhasználatra vonatkozó kérdéseket, hiszen én is ismerem, szükség esetén beszélem is ezt a nyelvjárást. Ez azonban súlyos módszertani hiba volna. „Adatközlőim" viszont furcsának, érthetetlennek találták, hogy olyasmiket kérdezek, amiket magam is tudok. Szegény nagyanyámmal szinte mindig eredménytelenül próbálkoztam, hogy mondják ezt, mi (volt) annak a neve. Legtöbbször az volt a válasz: „Hát mi lenne a neve, hát csak ahogyan szoktuk, hát tudod azt te jól, miért engem kérdezel?” Gyanakszom, hogy az én kérdezősködéseimnek nem nagyon értették, nem is keresték okát-sokat. Elfogadták tőlem. Mint Gulyás Mihály bácsi is, akivel sok jó beszélgetésem volt a régi pásztoréletről meg a régi világról. Egy ilyen beszélgetés, kérdezősködés szünetében ezzel fordult hozzám Mihály bácsi: „Hát szóval, most te ilyesmivel foglalkozol? - Igen. - Ez a foglalkozásod? - Ez. - Aztán... ezért fizetést is kapsz? - Igen - feleltem némi bűntudattal, hogy ilyen kapakasza kerülős lettem. - Nem baj - mondta Mihály bácsi jóságos megértéssel. - Nem vagyunk egyformák. Az ujjunk se egyforma...” SZABAD FÖLD 13