Szabad Föld, 1995. január-június (51. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-03 / 1. szám
6 SZABAD FÖLD Traill MflfestSBSD A Budai úton, ebben az alig ezerkétszáz lélekszámú, Cegléd peremére szorult településrészen jártam a minap, s hogy - mint divat manapság - szeleteljek a nosztalgia tortájából, tettem egy kerülőt boldogult gyermek- és ifjúkorom portájáig. Kanyargó dűlőutak szabdalta, bakhátas szőlőtáblák között búvik meg az a régi tanya, az időrágta cserepű, pókháló vakolatú. Az udvaron roggyant el, kiszáradt kerekes kút őrzi a mába hajló tegnapot. Valamikor - emberöltővel ezelőtt tán - évek fordulóján, a karácsony és vízkereszt közötti napok egyikén, hajnalba múló éjszakában megelevenedett ez az udvar. A falra akasztott viharlámpa sápadt fénye szétszabdalta a sötétséget; csöndverő, vaskos férfihangok, meg sürgő-forgó asszonyok csevegése röppentette ki az álmot gyermekszemeinkből. Nem fájlaltuk ezt a hirtelen hajnali ébredést, hiszen előző este úgy bújtunk a dunyha alá, azzal a tudattal, hogy másnap torra szólít a hangzavar. Disznóhalálra. Mint minden valamire való tanyánál, a mi házunknál is volt akkoron évenként egyszer disznótor, akár saját nevelésű, akár e vérgőzös és zsírszagú vigalom előtt vásárolt is volt az az ólban röfögő áldozat. Apám soha nem ölt, csak öletett a mindenkori böllérrel, aki éppúgy lehetett a sógora, mint bármelyik, megfelelő szerszámokkal és a disznóvágás egyéb eszközeivel felszerelt koma, szomszéd, ismerős. Néhány száz forint és kóstoló volt akkoriban az ügyeletes böllér fizetsége, meg a reggeltől estvélig tartó trakta. Mi, gyerekek, kiszöktünk a dunyha alól, sebtiben felöltözve sompolyogtunk a fok- és vöröshagymaszagú konyhába, és remegő orrcimpával téli hidegbe szimatolva vártuk a nagy rituálét. A szomszédból áthívott segítőkkel, markos férfiakkal és asszonyokkal percek alatt megtelt az az apró helyiség, s nekem jutott a legszörnyűbb tisztesség: maréknyi sóval megszórt tálat tartani a lefogott és megszúrt, szerencsétlen sorsú röfögő torka alá. Előtte vattával dugaszoltam be füleimet, s legtöbbször hiába: a disznósikoly megdermesztette bennem a fegyelmet, ki is csörgött néhány deciliternyi vér az udvar homokjába. Már pitymallott, már földerengett az ég alja keleten, amikor visszatértek a rituális „gyilkosság” részesei, a férfiak, hogy forralt borral öblítsék le a disznóhalál tüdejükbe és gyomrukba szorult szagát. Állva falatozták a sült vért, szájukon lecsorgott a zsír... Ilyenkor az asszonyok is ihattak a borssal, cukorral ízesített forralt csigerből, hiszen ami rájuk várt, az nem csak orr- és fülfagyasztó, kézgömberedítő munka, de rettenetesen gusztustalan cselekedet is volt. A zsigertisztítás... Hét és kilenc óra között volt a leghidegebb azokon a téli térdélelőttökön, amikor jégrubinokká fagytak a vércseppek, megdermedt a hús, jéggé lett a véres udvar. Dideregni persze senkinek nem volt ideje: a férfiak darabolták a sárgásfehér bőrű disznótestet, az asszonyok hordták be az orját, a sonkát, mosták az edényeket, s mi, gyerekek is kimelegedtünk a nagy munkában. Hasábfát hordtunk a katlan mellé, vizet az üstbe meg a vödrökbe, lemostuk a vérmocskos ólajtót, összeszedtük a körömházakat meg a szilánkos csontmaradványokat. Délidőig nem is pihentünk. És aztán az ebéd... Orjaleves és pecsenye, zsíros és még zsírosabb étkek, falások. Ki gondolt akkor arra, hogy ésszerűtlen és egészségtelen ez az egész lakoma, hiszen őszidő óta koplaltuk a húst, hetek óta vártunk egy igazi, nagy „zabálásra”. Délután kettő körül már előttünk tornyosultak a sonkák, gyűrűztek a kolbászkígyók, főtt az abalében a hurka, a tokaszalonna, aztán sistergett zsírjában a töpörtyű. Apámék, mert nem sürgette már őket a munka, leültek borozni, nótáztak is, régi történeteket cseréltek. Az asszonyok mosogattak, takarítottak, s mi, gyerekek nekiindultunk a már sötétbe hajló környéknek, rokonoknak, ismerősöknek, jó szomszédoknak vittük a torkóstolót, mert nagy szégyen érte volna apámékat, ha bárkit is kihagytak volna a kínálásból: aki tavaly küldött, annak tőlünk is dukált némi kolbász, hurka, töpörtyű és hús az idén. Állok a régi tanyánk udvarán, s aztán átballagok a messzi rokonhoz, aki örömmel ugyan, de nem ráérősen fogad. Holnap hajnalban disznót ölünk, mondja, s hozzáteszi: most már újra vágunk, mert nem akarunk hentesboltba járni. Megmutatja az ősszel süldőként vett, mostanra hízóvá növesztett, holnap hajnali áldozatot. Ott fekszik az a jószág az ól sötétjében, nagyokat szuszog. Holnap bespejzoljuk, mondja a messzi rokon, így talán kibírjuk böjt más haváig. Aztán pedig? Laskalevest eszünk, vagy krumplipaprikást. Kolbász nélkül persze, úgy hírlik, egészségesebb a méreg nélküli eledel. Csak hát, fene a fránya rigolyás szokásaimnak, én már húsevő maradok. Inkább összelopom a jövő évi süldő árát, de akkor is vágunk szüret után, karácsony táján. Mondom, messze van az még, hiszen előbb ezt a röfögőt kéne megtorozni. Legyint: nem lesz itt tér holnap, semmi. Kora reggel jön a sógorom, megböki a disznót, s talán nyolcra el is felejtjük az egészet. Elmúlt már a nótás kedvű vigasságok ideje, a belet is elássuk, minek vele bajlódni. Az asszony szalámit akar, műbélbe, meg némi füstöltet a kamrába. A többit elhordják a gyerekek. Illetve, mi visszük be a városba nekik, mert ők aztán ki nem mozdulnak a tanyára. Az unokák fintorognak, ha szóba kerül a disznómunka, büdös az, tata, mondogatják. De amikor a lányom kitálalja nekik a toros káposztát, annyit esznek belőle, mintha koplaltak volna addig. Jobbra is, balra is nézeget a messzi rokon, tudom, mit jelent ez a hangtalan intés: sok a munka, mennem kéne. Elköszönök. S mire beértem a betonrengetegű városba, morzsányi sem maradt abból a nosztalgiás tortaszeletből... Besze Imre /— véletlen hozott össze a maga/ Akat egy védett denevérfajtá Zicaváról elnevezett Plecotus barlangkutató csoporttal Tapolcán. A Tavas-barlang melletti kis boltban vettek ennivalót a fiúk, aztán sáros kezeslábasukban, sisakjukon lámpával a barlang felé vették az irányt. Már úgyis rég terveztem, hogy körülnézek odalent, de vagy zárva találtam, vagy időm nem volt rá, no meg a magyarázni kész szakember is hiányzott. Most mindez összejött. A Tavas-barlangot egy 1902-ben történt véletlennek köszönheti a város. Kútásás közben a Kisfaludy utca 6. szám alatti telken a Tapolczai Lapok újság tanúsága szerint: Már 14 méter mélyre lementek, midőn robbantás után észrevették a munkások, hogy a kút gödrének délnyugati oldalán egy nyílás támadt, amelyen keresztül egy ember összekuporodva átbújhat. A kíváncsiság csakhamar rábírt néhány vállalkozó szellemű embert, hogy betekintsenek a nyílásba. Nagy meglepetéssel tapasztalták, hogy a szűk nyílás csakhamar szélesebb folyosóvá lesz, mely másfél métertől négy-öt méter magasságúvá is válik. Értesítették Lóczy Lajost, a világhírű geológust, aki tudományos igénnyel kutatta fel s írta le a föld alatti üregrendszert. A kinti hűvös, szeles világból a csend, nyugalom birodalmáig 74 lépcsőfok vezet le a Lóczy-terembe. Ahol még a hetvenes években csónakok voltak kikötve, s ahonnét romantikus, csobogós utazásra indulhattunk a víz alatti reflektorokkal megvilágított kristálytiszta vízen, ott most száraz lábbal vághat neki a kíváncsi a Tapolca alatti barlangrendszer nagyközönség számára megnyitott járatainak. - A középső városrész alatti mészkősziklában az eddig feltárt háromezer méter hosszú barlangrendszeren túl további húsz kilométernyi létezését feltételezzük - magyarázza Kolláth János, a kutatócsoport vezetője, míg a meleg, rendkívül párás levegőhöz igyekszem hozzászokni. - Természetesen a feltárt járatoknak csupán töredékét lehet egyelőre bemutatni mindenkinek - teszi hozzá Varga Miklós barlangász, aki karbidlámpájával bíbelődik: nagyobb lángra állítja, hogy jobban láthassam a terem sajátos képződményeit. Le is fényképezném, de ezzel még várnom kell. Az üveglencse nehezen veszi át az itteni hőmérsékletet, hűvös felületére azonnal rátelepszik a pára, s elhomályosítja azt. - Igaz-e, ha a szemléletesség kedvéért azt állítom, hogy a tapolcaiak egy jókora darab ementáli sajt tetején élnek? - kérdem. - Tényleg valami ilyesmi ez a szikla. Egy külön világ. Nekünk, barlangkutatóknak az a dolgunk, hogy feltárjuk, megismerjük és próbáljuk is megvédeni ezt az egészséges, tiszta mikroklímát - lelkesedik Kolláth János. - Sajnos, az ember képes rá, hogy sokat ártson környezetének. Lámpái nyomán például a fény hatására szaporodó mohák, gombák jelennek meg a falakon, hogy csak ezt az egyet említsem. Fokozottan védett természeti értékekről van szó, de sajnos előfordult, hogy az egyik szakaszon kólifertőzött vízmintát vettünk. Hosszadalmas mérésekkel kiderítettük, a felszín melyik pontjáról kerülhetett ide le. Kimondani is borzasztó, hogy élő kútba vezették bele a szennyvizet, abból szivárgott alá - mérgelődik Szilaj Rezső. Kényelmes sétánk közben itt-ott valamely üregben víz tükre csillan meg lábunknál, mutatván, alattunk sok járat, terem lehet még elárasztva. Mindjárt fogalmazom is a kérdést magamban: vajon nemsokára megint csónakázhatunk itt? A barlangászok vezetője óvatosan fogalmaz: - Folyamatos változást rögzítünk. Két éve a víz szintje mélyponton volt. Most hetven centit emelkedett. A bauxitbányák óriási szivattyúinak leállítása, vagy más hidrogeológiai változások...? - hagyja fönn a hangsúlyt. - Nem bizonyos az ok, miért van most több víz a barlangban, mint tavaly. Furdal a kíváncsiság, mióta idelenn nézelődöm, mit keresnek ezek a fiatalemberek ebben az igencsak barátságos, ám néptelen „alvilágban” szombat délután? - A Plecotus barlangkutató csoport feltáró munkálatokat végez, hogy minél inkább megismerhessük a város alatt húzódó természetes folyosók és termek rendszerét - ad szinte hivatalos hangvételű nyilatkozatot Kolláth János. - Ezzel együtt jár a térképezés, no és a természeti képződmények fényképezése, tudományos igényű leírása. Vizsgáljuk a vízminőséget, a szint változását, a barlangrendszer környezeti radonsugárzását detektorokkal mérjük, ellenőrizzük, rendszeresen rögzítjük. Immáron világszerte ismert a városi kórház kebelében működő, gyógyító hatású barlang tőlünk néhány száz méternyire, felsőlégúti, asztmatikus megbetegedések orvoslása terén elért sikerei révén - jegyzem füzetembe, de az egymaga különálló cikk tárgya lehet. Mindenesetre a Tavas-barlang egyedülálló, varázslatos jelensége, s a feltárását, karbantartását vállaló barlangászok bizony megérdemelnék, hogy a mostaninál több gondoskodásban legyen részük. A tapolcaiaknak kincs van a lábuk alatt, s az volna jó, ha hasznosíthatnák, ha minél több ember megismerhetné e mészkőből való varázslatos sajtdarabot. De jó is volna nemsokára újból csónakba ülni és végigjárni vele ezt az elvarázsolt, szép föld alatti világot! Gyarmati József __ (Takács Zoltán rajza) (A szerző felvételei) Ideális tűzoltó-dinasztiák Nemrégiben kilenc „megtalált” ideális tűzoltó-dinasztia, illetve család képviselői vehették át jutalmukat az országos parancsnoktól, dr. Vukovics István tábornok úrtól. A jutalom kéthetes üdülés teljes ellátással, az egész családnak. A pályázatot a Nemzetközi Családév alkalmából hirdették meg, s a díjakat gróf Széchenyi Ödön (Széchenyi István kisebbik fia) születésnapján osztották ki. Gróf Széchenyi Ödön a hivatásos tűzoltóság megalapítója volt. Salgótarjánból Angyal Tibor, Szekszárdról Kaponya György és Horváth Sándor, Bácsalmásról Gallai István, Sajóvelezdről idős Győrfi István, Budapestről Podolányi László és Pintér István, Debrecenből Nagy Imre, Veszprémből idős Garabics József és családjuk nyerték el az ideális tűzoltócsalád címet. A tűzoltók áldozatos munkáját szinte nem is lehet pénzzel mérni. A családi háttér nagyon fontos. A soproni Táp Imrét és családját például most nem tüntették ki, de rokonok, ismerősök, barátok javasolták őket a díjra. Tápéknak három gyermekük van, 23 éve kiegyensúlyozott házasságban élnek. Azt mondják, két ember életében jó, ha közös az érdeklődésük. Nos, Táp Imréné talán éppen azért lett tűzoltó felesége, mert a bátyja és az édesapja is sokat küzdött már a „vörös kakassal”. Bepillantva a pályázatokba, én is nehezen tudnék közülük választani. Azonban a díjat is kiérdemeli id. Győrfi Istvánén megakad a szemem. Őt és családját Király István sajóvelezdi tanár ajánlotta: „Id. Győrfi István 1947 óta önkéntes tűzoltó, s 1962-ben került a helyi önkéntes tűzoltó-egyesület élére. Munkáját nagy lelkesedéssel támogatja, segíti felesége, s nekik köszönhetően lett tűzoltó a fiuk, annak felesége s lányuk is. A vejük szintén tűzoltó, s mindkét fiuk is, a nagyobbik hivatásos...” B. Zs. 1995. JANUÁR 3.