Szabad Föld, 1995. január-június (51. évfolyam, 1-26. szám)
1995-03-14 / 11. szám
1995. MÁRCIUS 14.. Uramisten, már negyvenöt éve! Akkor ismertem meg riportertársamnak, Szeberényi Lehelnek földijét, Léka Gézát. Nem csak ugyanabba a községbe valók voltak, de közös kedvtelés is összefűzte őket. Lehel vékonypénzű ember volt az ilőtt, cimborája viszont odaállhatott volna bármelyik szobrász elé, mintázza meg róla az ifjú Toldi Miklóst. Ugyancsak negyvenöt éve lesz az idén, hogy létrehozták az ének-, zene- és tánckarból álló Állami Népi Együttest. Léka barátunk ott táncolt be az ország s - kis túlzással - a világ szívébe. — Hogy is volt ez? - néztem az immáron ősz, hatvanhét éves, de még mindig olyan benyomást keltő férfi szemébe, akiről még mindig elhinném, hogy legyőzné a cseh vitézt. - Igen, Lehellel kezdődött... Bánrévén cipész-csizmadia volt az édesapám, szülőanyám Makláron látta meg a napvilágot, szegényparaszti családban. Csodálatos népi világ volt az én falum ott, Gömörben. Földművesek, juhászok, általában pásztorkodó emberek éltek ott. A népi kultúrát még azok is őrizték lelkük mélyén, akik kenyér után elmentek az iparba. Ott, Bánrévén hozott össze a jó sorsom Szeberényivel, aki beoltott engem a népdalok, néptáncok szeretetével. Már tizenöt éves korunkban mint regös cserkészek együtt jártuk a falvakat. Akkor nem hittem volna, hogy egyszer a tánc jelenti majd a megélhetésemet. Suhanckoromban nagyon megragadott a fényes, katonatiszti egyenruha. Később Gárdonyi hatására valamelyik csöpp faluban lámpás, vagyis tanító szerettem volna lenni. Háború után a vasútnál kötöttem ki. Segédtiszt lettem. Irodaellenőr. Közben persze a tánc. Molnár Pista bácsi tanfolyamán is Siófokon. Meghívtak Ózdra, legyek a vasgyári néptáncegyüttes vezetője. Majd ötvenben szervezni kezdték Pesten az Állami Népi Együttest, Csenki Imre bácsi, Rábai Miklós... Ó, Rábai nevét hallva visszabotorkál emlékezetem arra az emberre, akiről manapság csak nagy ritkán hallunk. Egyetlenegyszer, tán negyven éve beszélgettünk. Vidéki művelődési ház udvarán építkezéshez odahordott gerendákon ültünk. Előttem van a mester erőt sugárzó termete, vonásainak tatáros férfiassága. Szavaira már nem tudok visszatévedni. Csak arra, hogy odalépett hozzánk egy sántító legény azzal, rosszul ugrott a színpadon, nem bír tovább táncolni. Rábai Miklós, aki akkor nem „tartaléktáncos”, de művészeti vezető volt, fölugrott azzal, hogy beáll a produkcióba a fiatalember helyett... A valahai vegytan-természetrajz szakos tanár, aki Békéscsabán azzal igyekezett hozzájárulni háborútépte iskolája rendbehozatalához, hogy táncos diákjaival fölföllépett a környéken... a tanár úr diadalmas professzora lett a magyar tánctörténet tán legsikeresebb együttesének. Harmadrangú, régi komikusokról gyakran esik szó hazánkban. De a táncosokon kívül ki tud arról, mit tett a magyar népi kultúráért Rábai Miklós? ...De vissza Léka Géza életútjához! - Fölvettek. A hangomat is kipróbálták. Otthon a szüleim sírva fakadtak. Hogy egyetlen gyermekük elhagyja szülőhelyét... El a biztos vasutasságot. - Vidám, játékos élet lehetett táncosnak lenni - kockáztatom meg bizonytalanul. Géza elhúzza a száját: - Ahogy a kívülálló elképzeli. Minden reggel pontosan be kellett mennünk. Gyakorlással, tanulással töltöttük az időt reggel nyolctól délután kettőig. Ha szorított a madzag, Rábai igénybe vett délutáni munkára is. És elejben nincsenek benn a délutáni és esti előadások. Az utazások. Minden azon múlott, Rábai mit tartott fontosnak. Mondjuk az utánpótlás a gyakorlóteremben tanulta a műsort. Az idősebbek meg új számot tanultak másik helyiségben. - Hány éved telt el így? - Húsz. Huszonkét esztendősen lettem az Állami Népi Együttes tagja, negyvenkettő voltam az elváláskor. - És mi fért a két évtizedbe? Tenyerébe temeti az arcát. Nem a megilletődöttségtől, nem is a húsz év fáradalmára gondolva. És kimondja: - Rengeteg műsor. Csak címek jutnak eszembe. Ecseri lakodalmas, Üveges tánc, Kállai kettős... nem folytatom. Vendégszereplés majd harminc országban. Némelyikben többször is. Volt, ahol hónapokig. Cicázik velem az ördög. - A sikerekről sokat írt akkor a sajtó. Meg arra is emlékszem, téged Nagybajszú Úrként emlegettek. Ne sikerről, bukásról beszélj. Elpirul. Nekünk mindig győznünk kellett. Ha Puskásék a fociban hulla nullát játszottak, az nem volt csőd. Mi nem mehettünk döntetlenre. Amikor négy hónapig Párizsban voltunk, egyetlen este sem bukhattunk meg. Az akkor a véget jelentette volna. Nekünk a szenzáció erejével kellett hatnunk. - Nagybajszú Úr! Akkor... - Akkor is száznyolcvanhét centi magas voltam. És nyolcvankét kiló. Csillagot lehetett volna velem rúgatni... És a mi produkciónkban élnünk kellett a színpadon. Rábai darabjaiban játszanunk kellett. Nem lett volna elég, hogy csak ütöm-csapom-vágom magamat. Még ha szólót táncolt is az ember, ha egyedül volt is a színpadon... Rábai eseményeket dolgozott fel. • És ami nem tetszett neked? - Volt néhány olyan táncunk, amit monotonnak éreztem. Sőt volt egy remekmű, a Kállai kettős, amiben kemény zártság volt a táncban. Csodás darab, mégsem éreztem jól magamat benne. Vagy kisbojtámnak nem is lettem volna alkalmas. - Volt, amiben énekeltél is? - Hogyne! Például olyanokban, mint a Farsang Bekölcén, az Este a fonóban vagy az Ecseri lakodalmai. Ezeket nagyon szerettem. Esemény volt bennük. Élővé vált az egész. Azokban viselkedni kellett. Milyen babonázó varázsa van az emlékek ilyen fölidézésének! Hallgatunk kicsit, és hallom a Kállai kettős szívdobogtató dallamait, az Ecseri lakodalmas boldogító zenéjét. És látom az ifjú Lékát. Aki néha egymaga volt a TÁNC. ■ - Melyik az a pillanat, amikor a táncos úgy érzi, elég volt? - Hát - mondja lassan -, én például húsz év után mégiscsak éreztem, fáradok. És benéztem a tükörbe is. A közönség pedig friss, vidám fiatalokat szeret látni a színpadon. ... Aztán Léka Géza még eltöltött több mint egy évtizedet a Duna művészegyüttesnél. De már nem táncosként, hanem mint szervező, intéző, műsorvezető. ■ - Nyugdíjas vagy? - kérdem fölöslegesen. - Nyolcvankettőben meglátogatott az infarktus. Nem csináltam tovább. - Ne a mát mondjuk - rázza a fejét. - Mindig is nagyon szerettem a verseket. Öt-hat évvel ezelőtt szerepelgettem mint versmondó az Egyetemi Színpadon. Legszívesebben Sinka István költeményeit adtam elő. Azok, levegőjükben, táncos múltamra emlékeztettek. Megismétlem: - Ma? Feleségemen könnyítendő, háztartást vezetek. Sütök, főzök, takarítok. De a vers... - A vers? Csak nem költesz? Nagybajszú Úr kuncog: - Ugyan... De van egy harminchét éves fiam. Népművelő. És verset ír. Ő is Léka Géza. Eddig három kötete jelent meg. Mondjak tőle? És elkezdi: Nézd a költőt, ezt a félbolondot, szegény, se lát, se hall. Mellkasába rejtve a kolompot, baktat, viszi a dal. ...Mondja olyan halk lobogással, hogy szavaiban ott gyöngyözik a boldog folytatódás. Bajor Nagy Ernő : Nagybajszú Úr, a táncos Ma kissé őszen (Bohanek Miklós felvétele) ILLYÉS GYULA S sásén is • Napfény a hóviharon át Beli jó hangjaid hallani s a nap-pászmákban hóvihar, egy század után is, ahogy Mint jó ötletbe ha bevág az óra - mint megmondatott -a gomolygóba, tavalyi bajütésre kattan s végre üt. Hófergetegben napsütés (Párisban, pisztoly-csattanással) s a napban gyémánt-fényű hó, és üt és üt, micsoda lázzal ; Forr terveivel az egész és sietséggel mindenütt. A környék, az éjből ocsúdó. (Bécsben már puskaropogással) | Eszelős, jeges hóesés És üt, megannyi óra üt és győztesen megint bele a szívekben, a felhevült ez a jó meleg égi douche! - ezekben milyen dobogással ! Beh szeretlek én, március, hogy lépne fényre már elő, beh szeretlek én, ébredés, az eszme-keltető idő, reggel, friss tervekkel tele! az az ember újító korszak! S az első ütésre felelve Te, az esztendő pirkadása, hogy vernek, kopognak s az évben, kora délelőtt, dobognak emlékeztetsz a régi házra, a tornyok, daccal az egekre, csöbör cseng, szekérlánc csörög, az ágyúk, Európa-szerte! Béres jó apámhoz köszönve: S késedelmét, hogy elvégezze, s szántunk, gépész úr?” Égre száll hogy áll munkába ez a bús a gémeskút fényes kölönce nép is, a magyar, énekelve! ; s a nap mellett kicsinyt megáll. S mily énekes után eredve! ! A jégcsapokról versenyt esnek a csöpögő tavaszi percek. Hogy feledhetnénk, március, jár jó óraként a vidék, mire keltettél bennünket te Kong az ekelap. Ökrök bőgnek, és mire biztattál sokáig? A dunyha-szag után a földnek Mert most már halálig, halálig, anya-szagát szívja a gyermek, ahogy a szobából kilép. Kavarog ott kinn a határ, ifjú főkbend és új eszme. Oh, március, nagy színező. Birkózik hó és napsugár A lány-arc mind bel tüzesebb, s bennem a gond: jó termés lesz-e? Igazmondó kemény idő. Mennyivel láthatóbb a baj. Bel sápadtabb, aki beteg, mert mennyivel nagyobb a fény! Tél volt. Oh mennyi volt a jaj. S szabadság délelőttje te, Tél volt. Oh mennyi a remény. ; új ember voltunk hajnali, ■ gyermeki emlékezete! (1948) [Asiffeáfisig fc®mjp7@© Könyv? A kastélyban. Mosonyi György... Majd ő. Perkátán a falu közepén áll az ódon kastély. Nem tudom, visszakérte-e valaki. Most az önkormányzaté. Nem keresek kapust, és ajtónálló sem fogad. A ma még úgy-ahogy álló kastélyajtót belülről deszkaszögelés erősíti. Nincs futószőnyeg, mert márványpadló sincs. Csak csönd, hétköznapos, szerény csönd. Itt a könyvek hajléka, Perkátán. ♦ Belül, három egybenyíló szép teremben tizenötezer kötet a polcokon. Tizenötezer könyv és egy könyvtáros. Mosonyi György kis híján negyedszázada szolgál itt. 1971-ben kezdte a könyvtárosságot. Júliusban. Családtaggá vált, könyvelt testvérévé. Sok idő elfutott azóta, a szépen hangzó negyedszázad hétköznapok sorát jelenti. Estéket, kölcsönzőcédulákat, író-olvasó találkozókat, kiállításokat, olvasói névsorokat és leltárkönyveket. Számokat jegyezgetek. Kétszázötven forint az egy-egy perkátai lakosra jutó támogatás. Ez évente nagyjából egymilliót jelent. A múlt évben háromszáznyolcvanezer forintot költöttek könyvekre, lemezekre, folyóiratokra. Kötetben mérve háromszáz-háromszázötven könyvvel gazdagodott a könyvtár. De kell ide villany, fűtés, takarítás, munkabér is. Győzi-e a falu? Eddig, hosszú évtizedek óta dicséretes módon, igen. Sőt, régi évek nagyon szerény könyvtári szobácskáit fokozatosan cserélték föl Perkátán méltóbb könyvtári helyiségekre. És végül, most már jó pár éve, a község legrangosabb épületének legszebb termeiben kapott otthont a könyv. Sikerül-e ezután is forintra váltani a könyvek megbecsülését, szeretetét? A múltak Perkátájára gondolva, itt a könyvtárban most is csak a reménykedés a társa minden polc minden kötetének. ♦ A múlt évi olvasói névsorban 744 név szerepel. A falu lakóinak majdnem egyötöde. Hallok egy-egy olyan családról is, ahol nagymamától, nagypapától az unokáig mindenki eljár ide. Fölírom Kőszegi Antal és Kőszegi Antalné nevét, melléjük leányuk és unokájuk nevét. Tóth Mária, Tóth Bernadett... Most itt, a polcok között éppen kislányok keresgélnek, két másodikos kisfiú - Hegedűs Róbert és Radics Péter - is betér, nézelődik, aztán valami dinoszauruszos könyvecskét forgat. Előbb Móra-kötetet látok, alighanem a Kincskereső kisködmönt az egyik kislány kezében. Ilyenkor, hétköznapi délutánon az iskolások a leggyakoribb vendégek. Ám azért most is előfordul, hogy valaki nyelvkönyvet kér. Még hallom azt: francia nyelvtanfolyamot szerveznek, ahhoz lesz szükség a könyvre. Maga a francia tanfolyam újabb érdeklődésekre adna alkalmat. Most csak annyit, hogy Perkáta egy francia községgel került közelebbi kapcsolatba. Vendégek érkeznek onnan ide, látogatók utaznak innen oda. Mostanára már a hivatalos barátkozást családok kölcsönös látogatása szélesíti, színesíti, így aztán szükség van a francia nyelvre. S hallom, odakint, a francia testvérközségben már két éve folyik magyar nyelvoktatás. Itt, a könyvtárban szó sem esik európai elkötelezettségről, integrációról. Csak éppen könyveket szereznek be, tesznek a polcokra. Csak éppen megszervezték a nyelvtanfolyamot. Nyitódjék az az európai ajtó. Szűkös hétköznapokon, amikor a családokban kevés jut a könyvre, itt mégis legyen alkalom, lehetőség a jövő munkálására. ♦ A könyvtár három szobája mellett bekopogok egy másik ajtón. Itt aztán igazán a jövő: csapat kisgyerek. Lehoczkiné Orbán Ágnes vezetésével éppen népi táncot tanulnak.......Előre négy, vissza négy....” Perdülnek, lépnek, énekelnek. Csupa öröm, vidámság ez a kopottas terem. Körülöttem - Poszkoli Krisztina, Lehoczki Nelli, Kenyeres Nikolett, Dukai Péter, Mosonyi Borbála, Mosonyi Edit és a többiek - csupa ügyes kisgyerek. A könyves kastély igazán őket szolgálja majd. Csak vészelje át a szűkös időket! Őrzöm mosolyukat, s éltet a remény: itt, Perkátán kastélynyi könyv jut a falunak. Vincze István Mosonyi György 1971 óta szolgál (A szerző felvétele) SZABAD FÖLD 13