Szabad Föld, 1995. július-december (51. évfolyam, 27-52. szám)
1995-09-26 / 39. szám
1995. SZEPTEMBER 26. VESZÉLYBEN AZ ÉLETFELTÉTELEK A Duna-Tisza közi Homokhátság vízpótlásának kérdése nem új keletű probléma. Évtizedek óta egyre feltűnőbben lehet tapasztalni a terület elsivatagosodását. Ez hovatovább természeti katasztrófát is okozhat. A vízhiány Bács-Kiskun, Pest, Jász-Nagykun-Szolnok és Csongrád megyét érinti, mintegy 700 ezer embernek kell szembesülnie az évszázad csapásával. Az okok között a csapadék csökkenése, a növekvő párolgás keresendő. Az aszályos esztendők, a klímaváltozás bizony legalább annyira „ludas”, mint a rétegvizek kivétele, az öntözés, a közművesítés. Változtak a mezőgazdasági ágak arányai, például nagy lendülettel folyt az erdőtelepítés, miközben ma már az alföldi homokban az akác is kiszárad. Megoldódott ugyan a belvízgond, ám a csatornák nemhogy megtartanák, hanem elszöktetik a vizet. Az ősök megkötötték, megművelhetővé tették a homokot, az utódok nem hagyhatják, hogy, sivataggá váljon a termőtáj. Főleg ott, ahol két nagy folyó szeli át a vidéket. A gondok megoldása érdekében sokat tesz a Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat, melynek elnökével, dr. Balogh Lászlóval beszélgetünk. □ Kik jelezték először, hogy nagy baj van? Elsőként a vízügyi szakértők. Az egyszerű emberek pedig saját bőrükön tapasztalták a helyzet rosszabbodását. A csatornákat „átokcsatornának” nevezték el, mert földjeiken nem tartják meg a vizet. Az öntözéses nagygazdaságok is szembekerültek a gondokkal. A természetvédelmi területeken ugyancsak vészkiáltások hallatszottak, számos madárélőhely elpusztult. □ Egyértelművé vált: valamit tenni kell. Miért éppen önök vállalták a főszerepet? - A Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat már az előző ciklusban is foglalkozott ezzel a problémával, hiszen az elsivatagosodó területek legnagyobb része a megyében található. Miután a Duna-Tisza közén jelentkező vízhiány az életfeltételeket veszélyezteti, meg kell oldani a vízpótlást. Ehhez elegendő ereje van egy megyének? - Nem, mindenképpen mások segítségére is számítunk. Erőnkhöz mérten már jó néhány lépést tettünk az ügy érdekében. Létrehoztuk a Duna-Tisza Közi Intéző Bizottságot, több szakmai tanulmányt készítettünk, és lobbyzni is igyekszünk. Tavasszal a parlament mezőgazdasági bizottsága Kerekegyházán ülésezett. A képviselőkkel együtt néztük meg a közeli Kondor-tó kiszáradt medrét. Megdöbbentő látvány volt: a parton még áll a halászkunyhó, mellette ott a felfordított csónak, amit csak le kellene kátrányozni és újból használható lenne. Meghívtuk a parlament környezetvédelmi bizottságának néhány tagját, és nekik is ecseteltük a vízgondokat. Tárgyaltunk Baja Ferenc miniszterrel és a szaktárca államtitkáraival. Találkoztunk a négy megye érintett településeinek polgármestereivel, őszre pedig újabb hasonló tanácskozást tervezünk. És aminek leginkább örülök: Bács-Kiskun országgyűlési képviselői valamennyien úgy látják, a térség megmentéséért nekik is fel kell emelni a hangjukat. □ Úgy tudom, nem volt könnyű a kormány figyelmét, mi több, támogatását megnyerniük. Miért? Véleményem szerint a Homokhátság helyzete ugyanúgy nemzeti ügy, mint a Balaton, a Velencei-tó vagy a Szigetköz megmentése. Ez utóbbi akció azonban nem volt a legsikeresebb, és valljuk be őszintén, a vízügyi lobby is leszerepelt. Most már meggondolják, milyen ügyben hallatják ismét a hangjukat, hogy ne legyen a lépéseiknek politikai vetülete. Mindenki tudott a homokhátsági gondokról, de országos figyelmet ez sosem kapott. Az országgyűlésben először Lezsák Sándor interpellált. Ezt követően született egy kormányhatározat, hogy napirendre kell tűzni az ügyünket. Várhatóan 1996 májusában kerül a kormány elé a téma. Természetesen addig sem állhatunk tétlenül. A parlament mezőgazdasági bizottsága létrehozta háromtagú albizottságát, melynek két tagja megyénkbeli képviselő. □ Apró léptekkel haladnak előre? - Először a meglévő csatornahálózatot, a vízi közműveket, zsilipeket teszik rendbe. Erre néhány százmillió forint rendelkezésre áll. A szakemberek számításai szerint a térség vízpótlása mintegy harmincmilliárd forintba kerülne. A lehetséges megoldások egyike, hogy a háromszáz éves álom valóra váljon, vagyis megépüljön a Duna-Tisza-csatorna. Ha erre nem lesz mód, akkor víztározót kell kialakítani. A végső cél az, hogy helyreálljon az ökológiai egyensúly, és az itt élő emberek ne kényszerüljenek elhagyni lakóhelyüket. Elkeserítő volna két folyó közt kiszáradni. Nem szeretnénk, ha ezt a vidéket sivatagként mutogatnák az idelátogatóknak, és legfeljebb csak westernfilmek helyszínének szemelhetnék ki a rendezők. □ A kormánytól a szakmai segítségen túl bizonyára pénzt is remélnek... - Igen, miután helyi erőforrásból nem sokra jutnánk. Amit lehetett, eddig is megtettük. A vészharangokat megkongattuk, a nyilvánosságot megtaláltuk. □ Mikorra jósolják az első eredményeket? - Leghamarabb az 1997-es költségvetésben jelenhet meg az az összeg, amit a Homokhátság vízpótlására Az aszály következménye (MTI Fotó : Matusz Károly) szánnak. Ez csak az első lépcső. Legalább öt év kell majd az elképzelések megvalósítására, ám a jótékony hatások később jelentkeznek. Bács-Kiskun mindig is arról volt híres, hogy akár a semmiből is tudnak az ottaniak értéket teremteni. Van kitől példát venni, van kinek a nyomdokain haladni. És ha mégsem nyeli el a homoksivatag a szorgos embereket, reménykedhetnek újabb termékeny évszázadokban. Berzék Tibor Dr. Balogh László: Két folyó közt kiszáradni? (A szerző felvétele) HÖKKENT A HÖKOSZ • Hallgatói Önkormányzatok Országos Szövetsé Li Age (Hökosz) rendkívüli közgyűlése határozatban utasította el a kormány tandíjrendeletét, és annak visszavonására szólította fel a kabinetet - tájékoztatta az újságírókat a közgyűlés szünetében Szabó László, a Hökosz elnöke. A hallgatói önkormányzat kinyilvánította készségét a megegyezésre, ám úgy ítélte meg, hogy tandíjügyben a tárgyalások egy szakasza lezárult, és a továbbiakban várja a kormány kompromisszumos javaslatait. Beszámolt arról is, hogy a közgyűlés döntése értelmében szeptember végétől kezdve mindennap Budapesten - ha lehet, a Parlament épülete előtt - a különböző hallgatói önkormányzatok képviselői úgynevezett „jelenléti tiltakozást” tartanak, azaz aláírásokat gyűjtenek, és felhívásokat fogalmaznak meg a tandíjrendelet ellen. A tervek szerint október 3-án a nagy vidéki egyetemi központokban tartanak utcai demonstrációkat. A hallgatók az október 4- éről 5-ére virradó éjszakát Budapest utcáin töltik majd „virrasztás a jövőért” jelszóval. A fórum az említettek mellett arról is határozott, hogy mindaddig, amíg nem tudnak megegyezni a kormánnyal - arra szólítják fel a hallgatókat: ne fizessék be a tandíjat. Ennek kapcsán Szabó László megjegyezte: ez a polgári engedetlenség körébe sorolható fizetésmegtagadás október 31 -éig még nem ütközik jogszabályba. A Hökosz vezetője a továbbiakban kifejtette: sajnálják, hogy nem sikerült megállapodni olyan tandíjrendszerben, amely szerint a tandíj nem felsőoktatási adó és a hallgatók sokaságát a felsőoktatásból kiszorító intézkedés, hanem az oktatás korszerűségének irányába mutat. Kultéty Tamás, a szegedi József Attila Tudományoegyetem hallgatói önkormányzatának vezetője elmondta az újságíróknak, két héttel korábbi levelükben azzal a kéréssel fordultak a Művelődési és Közoktatási Minisztériumhoz, hogy a Magyarországon tanuló, határon túli magyar diákoktól egyáltalán ne szedjenek tandíjat. Levelükre mindmáig nem kaptak választ. (merly) SZABAD FÖLD 3 Bizonyára sokan lehetünk úgy: valamely film, olvasmány vagy éppen ismerősünk láttató erejű hatására közeli-távoli tájakra, országokba, világcsodákhoz vágyunk. Jómagam Csontváry Kosztka Tivadar: Római híd Mosztárban című festményének főszereplőjével estem ártatlanörök szerelembe. Jártam régebben az akkor még se Kis-, se Nagy-, se másmilyen, egyszerűen Jugoszláviának nevezett államban - de Mosztárba, ehhez a régi hídhoz nem jutottam el. Hiába már nem erőlködöm. Nincs meg az a híd. A Bosznia-Hercegovinában tomboló háború a Neretva folyó vizébe rogyasztotta tűnődéseim építményét. Istenemre, emlékszem, mennyire zavart, amikor megtudtam, hogy a hidacska nem is a római, hanem a török korból való. Régen elfoszlott akkori tanácstalanságom, és íme, a zseniális festmény főalakja is elenyészett. Álomfogyatkozás... Nos, sokszor éreztem szinte csak karnyújtásnyira. Ahogyan a szomszédunkból áthallatszott csatazajt. Süvítő repeszek, géppuskasorozatok, lángoló otthonok - és a legszívszaggatóbb: az egy szál ingben, jajveszékelve a puszta életüket menekítők ezredforduló közeli népvándorlása. S mindez nem tőlünk szinte felfoghatatlan távolságban zajló öldöklés pokla. Mert én semmi különbséget nem tudok tenni egyik és másik ruandai vagy Srí Lanka-i polgár között. Ahogyan szerbet, horvátot és bosnyákot sincs tehetségem külön csoportba választani. De ott, Afrikában, Ázsiában és itt, déli határunkon túl képesek erre. Sokéves barátság köt a szerb Márkhoz, aki Magyarországon született, de számos rokona él Horvátországban, Szerbiában, Boszniában is. Ő autótérképen tartja nyilván, ki merre vetődött az elmúlt négy évben. Kusza vonalakat látok. A meg-megtörő tollnyomok éjszakai visszalopódzást jelentenek: maradt-e valamire használható - tegnap még: használati - eszköz a szétbombázott lakásban. S látok fekete kereszteket - ők már nincsenek. S nézem a piros pontokat - a pislákoló reményt: a valamerre kallódó, magukról hírt nem adó családtagok. S akikről biztos az életjel, azok is javarészt tönkrementek a háborúban. Ezt tudja Márk atlasza. Térkép, Dél-Európa autóútjairól. Iskolásgyerekem földgömbjén keresgélem a Tahiti szigete melletti Mururoa-korallzátonyt. Itt robbannak a francia kísérleti atombombák. Gazdáik azt mondják: tökéletesíteni kell a meglévőket. A környezetvédők - és minden józan ember - nem csak a természet veszélyeztetése ellen tiltakoznak. A „még jobb” fegyverek kontinenseket fenyegetnek. De a félelemhez elég lehet egyetlen puska is... ENSZ, NATO, béketerv, tárgyalás, tűzszünet, fegyverkivonás, előretörés, légicsapás, ultimátum. Szavak, melyek nem födik el a halottakat, a sebesülteket, az eltűnteket, a hadifoglyokat, a rokkantakat, a hontalanokat. Összenézünk Márkkal: cirkálórakéta? Okos fegyver, akrobatamutatványra is képes, mielőtt a célba talál. Neki légi térkép e táj. Mégis be kell ismernünk: egyes-egyedül a világhatalmak fegyverei kényszeríthetik ki a békét. Amelyet mindegyik délszláv nép elfogadhat. S rábólinthatnak a politikusok, a harcedzett parancsnokok, a besorozott földművesek, a gyerekekre is tüzelő orvlövészek. És addig? Az-áthallatszik a háború zaja mihozzánk. Még áttekinthetetlenebbé kuszálódik Márk térképe. Addig is határvadászaink vigyázzák álmunkat. Mihamarabb szeretnék Mosztárban átsétálni a családommal az újjáépített (római? török? bosnyák-horvátszerb?) hídon. Hiszem, hogy ugyanolyan lesz, mint Csontváry festményén. Tájat uraló, embert szolgáló, partokat összekötő. Nyugodt és méltóságteljes mint a béke. Higgyenek velem, kedves olvasóink!