Szabad Föld, 1995. július-december (51. évfolyam, 27-52. szám)

1995-09-26 / 39. szám

1995. SZEPTEMBER 26. VESZÉLYBEN AZ ÉLETFELTÉTELEK A Duna-Tisza közi Homokhátság vízpótlásának kérdése nem új keletű probléma. Évtizedek óta egyre feltű­nőbben lehet tapasztalni a terület elsivatagosodását. Ez hovatovább ter­mészeti katasztrófát is okozhat. A víz­hiány Bács-Kiskun, Pest, Jász-Nagy­­kun-Szolnok és Csongrád megyét érinti, mintegy 700 ezer embernek kell szembesülnie az évszázad csapásával. Az okok között a csapadék csökke­nése, a növekvő párolgás keresendő. Az aszályos esztendők, a klímaváltozás bi­zony legalább annyira „ludas”, mint a rétegvizek kivétele, az öntözés, a köz­művesítés. Változtak a mezőgazdasági ágak arányai, például nagy lendülettel folyt az erdőtelepítés, miközben ma már az alföldi homokban az akác is kiszárad. Megoldódott ugyan a belvízgond, ám a csatornák nemhogy megtartanák, ha­nem elszöktetik a vizet. Az ősök megkötötték, megművel­­hetővé tették a homokot, az utódok nem hagyhatják, hogy, sivataggá vál­jon a termő­táj. Főleg ott, ahol két nagy folyó szeli át a vidéket. A gondok megoldása érdekében sokat tesz a Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat, melynek elnökével, dr. Balogh László­val beszélgetünk. □ Kik jelezték először, hogy nagy baj van?­­ Elsőként a vízügyi szakértők. Az egyszerű emberek pedig saját bőrükön tapasztalták a helyzet rosszabbodását. A csatornákat „átokcsatornának” ne­vezték el, mert földjeiken nem tartják meg a vizet. Az öntözéses nagygazda­ságok is szembekerültek a gondokkal. A természetvédelmi területeken ugyancsak vészkiáltások hallatszot­tak, számos madárélőhely elpusztult. □ Egyértelművé vált: valamit ten­ni kell. Miért éppen önök vállalták a főszerepet? - A Bács-Kiskun Megyei Önkor­mányzat már az előző ciklusban is fog­lalkozott ezzel a problémával, hiszen az elsivatagosodó területek legna­gyobb része a megyében található. Mi­után a Duna-Tisza közén jelentkező vízhiány az életfeltételeket veszélyez­teti, meg kell oldani a vízpótlást.­­ Ehhez elegendő ereje van egy megyének? - Nem, mindenképpen mások se­gítségére is számítunk. Erőnkhöz mér­ten már jó néhány lépést tettünk az ügy érdekében. Létrehoztuk a Duna-Tisza Közi Intéző Bizottságot, több szakmai tanulmányt készítettünk, és lobbyzni is igyekszünk. Tavasszal a parlament mezőgazdasági bi­zottsága Kerekegyházán ülé­sezett. A képviselőkkel együtt néztük meg a közeli Kondor-tó kiszáradt medrét. Megdöbbentő látvány volt: a parton még áll a halászkuny­hó, mellette ott a felfordított csónak, amit csak le kellene kátrányozni és újból használ­ható lenne. Meghívtuk a par­lament környezetvédelmi bi­zottságának néhány tagját, és nekik is ecseteltük a vízgon­dokat. Tárgyaltunk Baja Fe­renc miniszterrel és a szaktár­ca államtitkáraival. Találkoz­tunk a négy megye érintett te­lepüléseinek polgármesterei­vel, őszre pedig újabb hason­ló tanácskozást tervezünk. És aminek leginkább örülök: Bács-Kiskun or­szággyűlési képviselői valamennyien úgy látják, a térség megmentéséért ne­kik is fel kell emelni a hangjukat. □ Úgy tudom, nem volt könnyű a kormány figyelmét, mi több, támoga­tását megnyerniük. Miért?­­ Véleményem szerint a Homok­hátság helyzete ugyanúgy nemzeti ügy, mint a Balaton, a Velencei-tó vagy a Szigetköz megmentése. Ez utóbbi akció azonban nem volt a legsikeresebb, és valljuk be őszin­tén, a vízügyi lobby is leszerepelt. Most már meggondolják, milyen ügyben hallatják ismét a hangjukat, hogy ne legyen a lépéseiknek politi­kai vetülete. Mindenki tudott a ho­mokhátsági gondokról, de országos figyelmet ez sosem kapott. Az or­szággyűlésben először Lezsák Sán­dor interpellált. Ezt követően szüle­tett egy kormányhatározat, hogy na­pirendre kell tűzni az ügyünket. Várhatóan 1996 májusában kerül a kormány elé a téma. Természetesen addig sem állhatunk tétlenül. A par­lament mezőgazdasági bizottsága létrehozta háromtagú albizottságát, melynek két tagja megyénkbeli kép­viselő. □ Apró léptekkel haladnak előre? - Először a meglévő csatornaháló­zatot, a vízi közműveket, zsilipeket te­szik rendbe. Erre néhány százmillió forint rendelkezésre áll. A szakembe­rek számításai szerint a térség vízpót­lása mintegy harmincmilliárd forintba kerülne. A lehetséges megoldások egyike, hogy a háromszáz éves álom valóra váljon, vagyis megépüljön a Duna-Tisza-csatorna. Ha erre nem lesz mód, akkor víztározót kell kiala­kítani. A végső cél az, hogy helyreáll­jon az ökológiai egyensúly, és az itt élő emberek ne kényszerüljenek el­hagyni lakóhelyüket. Elkeserítő volna két folyó közt kiszáradni. Nem szeret­nénk, ha ezt a vidéket sivatagként mu­togatnák az idelátogatóknak, és legfel­jebb csak westernfilmek helyszínének szemelhetnék ki a rendezők. □ A kormánytól a szakmai segítsé­gen túl bizonyára pénzt is remélnek... - Igen, miután helyi erőforrásból nem sokra jutnánk. Amit lehetett, ed­dig is megtettük. A vészharangokat megkongattuk, a nyilvánosságot meg­találtuk. □ Mikorra jósolják az első ered­ményeket? - Leghamarabb az 1997-es költség­­vetésben jelenhet meg az az összeg, amit a Homokhátság vízpótlására Az aszály következménye (MTI Fotó : Matusz Károly) szánnak. Ez csak az első lépcső. Leg­alább öt év kell majd az elképzelések megvalósítására, ám a jótékony hatá­sok később jelentkeznek. Bács-Kiskun mindig is arról volt hí­res, hogy akár a semmiből is tudnak az ottaniak értéket teremteni. Van kitől példát venni, van kinek a nyomdokain haladni. És ha mégsem nyeli el a ho­moksivatag a szorgos embereket, re­ménykedhetnek újabb termékeny év­századokban. Berzék Tibor Dr. Balogh László:­­ Két folyó közt kiszáradni? (A szerző felvétele) HÖKKENT A HÖKOSZ • Hallgatói Önkormányzatok Országos Szövetsé­ Li­ A­ge (Hökosz) rendkívüli közgyűlése határozatban utasította el a kormány tandíjrendeletét, és annak visszavonására szólította fel a kabinetet - tájékoztatta az újságírókat a közgyűlés szünetében Szabó László, a Hökosz elnöke. A hallgatói önkormányzat kinyilvání­totta készségét a megegyezésre, ám úgy ítélte meg, hogy tandíjügyben a tárgyalások egy szakasza lezá­rult, és a továbbiakban várja a kormány kompro­misszumos javaslatait. Beszámolt arról is, hogy a köz­gyűlés döntése értelmében szeptember végétől kezd­ve mindennap Budapesten - ha lehet, a Parlament épülete előtt - a különböző hallgatói önkormányzatok képviselői úgynevezett „jelenléti tiltakozást” tartanak, azaz aláírásokat gyűjtenek, és felhívásokat fogalmaz­nak meg a tandíjrendelet ellen. A tervek szerint októ­ber 3-án a nagy vidéki egyetemi központokban tarta­nak utcai demonstrációkat. A hallgatók az október 4- éről 5-ére virradó éjszakát Budapest utcáin töltik majd „virrasztás a jövőért” jelszóval. A fórum az említettek mellett arról is határozott, hogy­­ mindaddig, amíg nem tudnak megegyezni a kor­mánnyal - arra szólítják fel a hallgatókat: ne fizessék be a tandíjat. Ennek kapcsán Szabó László megje­gyezte: ez a polgári engedetlenség körébe sorolható fi­zetésmegtagadás október 31 -éig még nem ütközik jog­szabályba. A Hökosz vezetője a továbbiakban kifejtette: sajnálják, hogy nem sikerült megállapodni olyan tandíjrendszer­ben, amely szerint a tandíj nem felsőoktatási adó és a hallgatók sokaságát a felsőoktatásból kiszorító intézke­dés, hanem az oktatás korszerűségének irányába mutat. Kultéty Tamás, a szegedi József Attila Tudományo­­­­egyetem hallgatói önkormányzatának vezetője elmondta az újságíróknak, két héttel korábbi levelük­ben azzal a kéréssel fordultak a Művelődési és Közok­tatási Minisztériumhoz, hogy a Magyarországon tanuló, határon túli magyar diákoktól egyáltalán ne szedjenek tandíjat. Levelükre mindmáig nem kaptak választ. (merly) SZABAD FÖLD 3 Bizonyára sokan lehetünk úgy: valamely film, olvasmány vagy éppen ismerősünk láttató erejű hatására közeli-távoli tájak­ra, országokba, világcsodákhoz vágyunk. Jómagam Csontváry Kosztka Tivadar: Római híd Mosztárban című festményének főszereplőjével estem ártatlan­örök szerelembe. Jártam régeb­ben az akkor még se Kis-, se Nagy-, se másmilyen, egyszerű­en Jugoszláviának nevezett ál­lamban - de Mosztárba, ehhez a régi hídhoz nem jutottam el. Hiába már nem erőlködöm. Nincs meg az a híd. A Bosznia-Hercegovinában tomboló háború a Neretva fo­lyó vizébe rogyasztotta tűnődéseim építményét. Iste­nemre, emlékszem, mennyire zavart, amikor megtudtam, hogy a hidacska nem is a római, hanem a török korból való. Régen elfoszlott akkori tanácstalanságom, és íme, a zseniális festmény főalakja is elenyészett. Álomfogyat­kozás... Nos, sokszor éreztem szinte csak karnyújtásnyira. Ahogyan a szomszédunkból áthallatszott csatazajt. Sü­vítő repeszek, géppuskasorozatok, lángoló otthonok - és a legszívszaggatóbb: az egy szál ingben, jajveszékel­­ve a puszta életüket menekítők ezredforduló közeli nép­­vándorlása. S mindez nem tőlünk szinte felfoghatatlan távolság­ban zajló öldöklés pokla. Mert én semmi különbséget nem tudok tenni egyik és másik ruandai vagy Srí Lan­­ka-i polgár között. Ahogyan szerbet, horvátot és bosnyá­­kot sincs tehetségem külön csoportba választani. De ott, Afrikában, Ázsiában és itt, déli határunkon túl­­ képesek erre. Sokéves barátság köt a szerb Márkhoz, aki Magyar­­országon született, de számos rokona él Horvátország­ban, Szerbiában, Boszniában is. Ő autótérképen tartja nyilván, ki merre vetődött az elmúlt négy évben. Kusza vonalakat látok. A meg-megtörő tollnyomok éjszakai visszalopódzást jelentenek: maradt-e valamire használ­ható - tegnap még: használati - eszköz a szétbombázott lakásban. S látok fekete kereszteket - ők már nincsenek. S nézem a piros pontokat - a pislákoló reményt: a vala­merre kallódó, magukról hírt nem adó családtagok. S akikről biztos az életjel, azok is javarészt tönkrementek a háborúban. Ezt tudja Márk atlasza. Térkép, Dél-Európa autóútjairól. Iskolásgyerekem földgömbjén keresgélem a Tahiti szigete melletti Mururoa-korallzátonyt. Itt robbannak a francia kísérleti atombombák. Gazdáik azt mondják: tö­kéletesíteni kell a meglévőket. A környezetvédők - és minden józan ember - nem csak a természet veszélyezte­tése ellen tiltakoznak. A „még jobb” fegyverek kontinen­seket fenyegetnek. De a félelemhez elég lehet egyetlen puska is... ENSZ, NATO, béketerv, tárgyalás, tűzszünet, fegy­verkivonás, előretörés, légicsapás, ultimátum. Szavak, melyek nem födik el a halottakat, a sebesülteket, az el­tűnteket, a hadifoglyokat, a rokkantakat, a hontalanokat. Összenézünk Márkkal: cirkálórakéta? Okos fegyver, ak­robatamutatványra is képes, mielőtt a célba talál. Neki­­ légi térkép e táj. Mégis be kell ismernünk: egyes-egyedül a világha­talmak fegyverei kényszeríthetik ki a békét. Amelyet mindegyik délszláv nép elfogadhat. S rábólinthatnak a politikusok, a harcedzett parancsnokok, a besorozott földművesek, a gyerekekre is tüzelő orvlövészek. És addig? Az-áthallatszik a háború zaja mihozzánk. Még áttekinthetetlenebbé kuszálódik Márk térképe. Ad­dig is határvadászaink vigyázzák álmunkat. Mihamarabb szeretnék Mosztárban átsétálni a csalá­dommal az újjáépített (római? török? bosnyák-horvát­­szerb?) hídon. Hiszem, hogy ugyanolyan lesz, mint Csontváry festményén. Tájat uraló, embert szolgáló, parto­kat összekötő. Nyugodt és méltóságteljes­­ mint a béke. Higgyenek velem, kedves olvasóink!

Next