Szabad Föld, 2003. július-december (59. évfolyam, 27-52. szám)
2003-09-05 / 36. szám
6 2003. SZEPTEMBER 5. SZABAD FÖLD SSSI^^SSSS^^R^^SI^SS BEFOGADÓ NEMZET ________BORZÁK TIBOR________ Iskander jól behúzott a csőbe. A fotóművésszel régóta ismerjük egymást, többször jártam nála, nézelődtem a műtermében is, de arra még sosem tudott rávenni, hogy leültessen a kamerája elé. Nemrég újból felkerestem. Jóformán még el sem kezdtük az interjút, amikor azt vettem észre, hogy reflektorfények vakítanak el, és fényképek készülnek rólam. Nem volt időm tiltakozni ellene, utólag pedig már nem bánom, legalább kifigyeltem munka közben írásom főszereplőjét. - Legjobban portrésorozatokat szeretnék alkotni - teszi le az asztalra digitális fényképezőgépét Bahget Iskander. - Polgármesterről, gyárigazgatóról, színészről, újságíróról. Napokig kísérgetném őket, és csak akkor kezdenék neki a fotózásnak, miután jól megismertük egymást. Sok időbe telne, s manapság mindenki rohan. A szíriai származású, harminchat éve Magyarországon élő, műszaki és mérnöktanári diplomával rendelkező fotóművész nem dicsekszik vele, de én tudom, hogy valami azért már megvalósult portréfotósi álmából. A hazai irodalmi élet több jeles képviselőjét kapta lencsevégre utánozhatatlan tehetséggel. Ott volt 1979-ben Lakitelken, a fiatal írók első találkozóján, ahol Illyés Gyuláról remekbecsű felvételeket készített, látom is a műterem falán kifüggesztve. Amott képsorozat Faludy Györgyről, az ezredfordulón ismerkedett meg vele, többször fotózta a lakásán. Sütő András, Kányádi Sándor, Buda Ferenc, Szekér Endre, Orosz László - sokáig sorolhatnám, kik néztek eddig Iskander kamerájába. Bahget Iskander Szíriában, a híres tengeri kikötőhöz, Latakiához közeli El-Barazin faluban született. Állami ösztöndíjasként jött hozzánk 1967-ben, meg sem fordult a fejében, hogy diplomásán nem megy vissza hazájába. Műszaki tanulmányai mellett folyamatosan fotózott. És feleséget is itt talált magának. - Soha nem éreztem, hogy másként viselkednék, mint a magyar emberek - vallja be. - Ugyanúgy élek, mint bárki más. Főiskolai éveim alatt kollégiumban laktam, de egyetlen hétvégén sem ültem egyedül a szobámban, mindig magukkal vittek a magyar barátaim. Azt terveztem, hogy az itt megszerzett tudásomat majd odahaza kamatoztatom, de egyre inkább éreztem, nekem ebben az országban van keresnivalóm. Egyvalami azonban óriási lelki problémát okozott: édesanyámtól úgy váltam el, hogy visszavár. Fotósként sokfelé barangoltam az országban. A tanyákon egyszerű parasztemberekkel hozott össze a sors, beszélgetéseinkből nagyon sok erőt merítettem. Hasonló élmények értek a nagybaracskai szociofotós alkotótáborokban is. A hetvenes években nem sokra értékelték ezt a műfajt, de ez nem törte le a lelkesedésünket. Még ma is izgalmas feladatnak tartom saját szűrőmön keresztül megmutatni az eltűnő világot, a vidéki életkörülményeket. A végeredményt, vagyis a képeket illetően kíméletlenül szigorú vagyok önmagamhoz. Iskander különféle szakmai szövetségek tagja. Pályája során száznál több elismerést és díjat kapott alkotómunkájáért. Három évtizede szerepel országos és külföldi kiállításokon. De nemcsak szociofotóban jeleskedik, albumba kívánkoznak a sivatag szépségét megörökítő lenyűgöző képei is. Kietlen tájakon bőven volt ideje portyázni, hiszen a nyolcvanas évek elején három és fél esztendőt töltött Algériában magyar vendégmunkások körében, ahová elkísérte családja is. A távolban Iskandert elkapta a honvágy, csakhogy nem Szíria, hanem Magyarország iránt. - Szülőhazámba sokáig nem mertem visszamenni - meséli. - Tartottam a következményektől, mivel többszörösen megszegtem a szabályokat. Egyrészt a szíriai állam pénzén tanultam, és itt maradtam, másrészt pedig engedély nélkül nősültem meg. Azt gondoltam, ha hazalátogatok, a határnál tovább nem jutok. Életem során sok mindent elértem: műtermes házat és szép kertet építettem, fiamat és lányomat jogi, illetve közgazdász diplomához segítettem, becsülettel dolgoztam, és sikereket értem el a fotózással. Egy álmatlan éjszakán azonban rádöbbentem, hiányzik az édesanyám. Mennem kell hozzá, egyre csak ez járt a fejemben. Bahget Iskander 1995-ben hazalátogatott Szíriába. Kockázatos utazásra számított, de végül a haja szála sem görbült. A család határtalan szeretettel fogadta. Különösen hetvenhét éves édesanyja és az akkor még élő nagyanyja. S hát a testvérek, akikből van vagy tíz, édesapja korai halála folytán egy másik házasságból. Iskander, ahogyan szülőfaluja, majd a szülőháza felé tartott, izgatottan fürkészte a tájat, az utakat, a fasorokat, úgy van-e minden, ahogyan utoljára látta. A valamikori gyerekek mára meglett felnőtté váltak, őket persze nem ismerte fel, maga pedig számukra volt messziről jött idegen. A dombos, hegyes, köves vidék megmelengette a szívét. Életében tengerparti falujában látta a legszebb naplementéket. Ott biztonsággal tudta tájolni magát, mert a vidék látványa gyerekkorától beleivódott a zsigereibe. Magyarországon nem „érzi” az égtájakat. De hát így vagyunk ezzel mi is, távoli kontinensen elveszítjük hazai kapaszkodóinkat. - Az első öt nap után be kellett látnom, hogy már nem tudnék Szíriaiként élni - sóhajt a fotóművész. - És ezt a tényt a famíliám elfogadta. Odahaza mindent nulláról kezdhetnék, s hiába nagyobb a szabadság, ismeretség nélkül nehéz volna érvényesülni, de én nem szeretek kuncsorogni. Azóta újból jártam otthon. Különös módon kavarogtak bennem az emlékek: a réges-régi és az újonnan szerzett élmények egyfajta átmenetet képezve formáltákformálják az eredeti hazámról alkotott képet. A magyarrá vált fotóművész tiszteli hagyományainkat, nem hagyja ki az ünnepi rendezvényeket, március 15-én még kokárdát is tűz a mellére. Érdeklik a belpolitikai kérdések, nehéz volna elkerülnie a napi aktualitásokat, s egyébként, ha már itt él, ugyanazokkal a problémákkal kell szembesülnie, mint minekünk. Szűkebb pátriája, a Kecskeméthez tartozó Hetényegyháza felemelkedése is szívügye, a helyi városszépítő egyesület alapító tagjaként különféle megmozdulásokat segít elő - Hogy mit őrzök a nemzeti szokásainkból? - néz rám kérdőn. - A vallásomat nem tartottam meg, de ezt egyébként is a magánéleti kérdések közé sorolom. Időnként vágyom bizonyos ízekre, szívesen fogyasztok bárány- vagy birkahúst, esetleg a sütemények közül a baklavát Megmutatnám édesanyámnak, hogy milyen körülmények között élek Magyarországon, de közel nyolcvanévesen nem tudja vállalni a hosszú utazást, különben is a nyelvi akadályok igen nehézkessé tennék a családi társalgásokat, egy idő után fárasztó volna az állandó tolmácsolgatás. Hanem mi újság lehet odahaza? Vendéglátóm „távrecsegő” után nyúl. Hosszan tárcsáz. Közben elképzeli, hogy mit csinálhat azon a péntek délutánon az édesanyja - merthogy őt hívja. Biztosan az udvar közepén álló árnyas fa tövében üldögél népes családja körében. Nem keresi gyakran őket, van úgy, hogy hónapok is eltelnek, belső megérzés diktálja a kapcsolatfelvételt. Mint most. Kicsöng a készülék, a legkisebb testvér veszi fel, nemsokára pedig a szeretett édesanya szól bele. Pergő arab nyelven zajlik a diskurzus. Hogy miről, azt a beszélgetés végeztével én is megtudhatom. Iskander azt kérdezte, milyen étellel csillapíthatná éhségét, ha velük lenne. Azon a napon tölti két, szőlőlevélbe göngyölt rizses húst evett a távoli família. A magyarországi családtag azonban nem kóstolhatja meg. Maradt hát végig a fohászkodás: „Isten segítsen, fiam!” Zsigerekben őrzött tengerparti napnyugták Bahget Iskander választott hazája iránt érez honvágyat ________FÁBIÁN GYULA________ Minden évben legalább egyszer otthon is megfordulok. - mondta Archimédesz barátom, aki négyéves koráig élt Hellász földjén. Az ókor nagy népei közül egyedül a görögök az igazi folytonosság népe Európában, hiszen Homérosz földje megmaradt görögnek, bár ők is átéltek jó néhány tragédiát Szophoklész óta. A nyelv temészetesen változott, de ősi törvényeit átörökítette a XXI. századra is, és a mai látogatók örvendezve tapasztalják, hogy az ógörög feliratok is megjelentek az ősi kultúrát őrző épületeken vagy akár a romokon is. (Örvend, aki megtanulta legalább elolvasni.) Nem az ógörög nyelvet beszéljük, de a nyelv törvényei természetesen átöröklődtek. Nálunk is volt nyelvújítás a XVIII-XIX. században, és ne feledjük, abban is hasonlatosak vagyunk a magyarokhoz, hogy a török századokon át birtokolta Görögország nagy részét, de, akárcsak a magyarokat, megőrzött minket a nyelvünk, hitünk, vallásunk s egészen biztosan a sajátosan erős történelmi tudatunk is. Ezt a történelmi tudatot valamennyien hordozzuk, mindannyiunk számára meghatározó. Kedves barátom, végül is hogyan rendeződött a hovatartozásod, hiszen neked valóságosan is két hazát adott a végzeted? - Szerencsés embernek mondhatom magam, mert olyan nemzetbe születtem, amely büszke lehet nemcsak a sikereire, hanem a kudarcaira is, mivel azokba sohasem nyugodott bele, így előbb vagy utóbb túljutott rajtuk Ennek tanúi a küzdelmes évszázadok. S bár kisgyerekként idekerülvén nem a magam akaratából választottam új hazát, a régi feladása nélkül, büszke vagyok, hogy magyarnak vallhatom magam, vállaltam-vállalom a magyar sorsot, sajátomnak érzem a magyar történelmet, minden örömével, keservével. Felnővén tudatosan azonosultam a magyarsággal, és úgy lett enyém a magyar nyelv, hogy közben nem felejtettem el, illetve újratanultam az anyámét. Apámat úgy veszítettem el, hogy meg sem ismerhettem, s mire vége szakadt a polgárháborúnak, az értelmetlen öldöklésnek, én már a Dunántúl valamely kastélyában élvezhettem a magyarok vendégszeretetét. Állami gondozottként serdültem fel az ország különböző gyermekotthonaiban, ezért anyámat is ritkán láthattam. Sokáig még a gimnáziumi évek alatt sem fogtam fel, miért is vagyok én Magyarországon. - Mikor kezdted magyarnak érezni magad? Mikor kezdtél meggyökeresedni? - A hatvanas évektől. Az egyetemi tanulmányaim, a közel két évtizedig tartó néptáncosi pályafutásom, melynek során megnyertem 1971-ben a keszthelyi verbunkversenyt, és persze a házasságom, melynek révén egy református szellemiségű családi közösségbe kerültem, később a szociológiai tanulmányaim, mind olyan hajtóerő volt, hogy amikor megindult a repatriálás, már tudtam, nekem itt kell boldogulnom... Szinte észrevétlenül szívtam magamba a földek, a mezők illatáthangulatát, és ezzel együtt a tudatot, hogy itt kell élnem... s talán halnom is. - Nem csak ez a váratlan és szokatln alkalmi beszélgetés buzdít ilyen megrendítő vallomásra? - Az emberi törvény: tegye mindenki a magáét. Én sem teszek mást. A döntésem, hogy itt akarok élni, nem megtagadása a sorsomnak, hanem a kiteljesítése. Én akkor tudtam magyarrá válni, amikor a magam görögségét tudatosan végiggondoltam és vállaltam. - Ezt bizonyítja a görög emigrációról szóló két könyved, az Ithaka partjai és az 1956 - görögök a forradalomban, meg a közelmúltban megjelent két újabb könyved, melyekkel mi, szégyenszemre, adósak maradtunk. - A Trianon utóélete sorozatra gondolsz? A harmadik kötet talán karácsonyra készül el. - Hatalmas vállalkozás volt ez, és szeretném, ha az indítékokról szólnál. - Nem az otthoni, családi beszélgetések során találkoztam először Trianon témájával. Bármennyire megdöbbentő, de történész egyetemi hallgatóként sem hallottam Trianont emlegetni, s felnőttként sem tudatosult sokáig bennem ez a tragikus szó. Az 1956-os forradalom és szabadságharc nagyszerűségét hamarabb megértettem, mint Trianon nemzeti tragédiáját. És amikor a kilencvenes évek végén elkezdtem ezzel a kérdéssel behatóbban foglalkozni, megdöbbentett, hogy erről csak szűk baráti körben lehetett hallani a véleményeket, s ismerőseim is elhárították az együttműködést. A fájdalom, a történelmi igazságtalanság ténye szinte minden ismerősömet mélyen sérti, de még ma is úgy érzem, hogy bizonyos belenyugvással, apátiával fogadják, a tájékozatlanság, a tudatlanság homokjába dugván a fejüket. A mesterséges elhallgatás, sőt elhallgattatás engem, a bennem élő göröggel együtt, kemény kifakadásokra indított. És amikor az újonnan megalakult XX. Század Intézet közzétette első pályázatát, már tudtam, hogy a Trianon-témát választom, annak ellenére, hogy tisztában voltam, mennyire „kényes” kérdésnek tekintik ezt a magyarok mind a mai napig, annak ellenére, hogy ma is sok hivatásos történész foglalkozik vele. Emlékszem, előttem volt Magyarország térképe. A megcsonkított anyaországé. Minden mesterségesen meghúzott politikai határ túloldalán magyarok élnek, éltek. Az is felháborított, hogy történelmi hazugságokat kellett eltűrni, például azt, hogy a hitleri Németország utolsó csatlósa Magyarország volt. Feltettem a kérdést: és Szlovákia? A román szövetségesek a németek oldalán három és félszer nagyobb létszámú seregekkel harcoltak a szovjet ellen, mégis mi lettünk a bűnösök. 1945 után országunk minden szomszédos államnak, Jugoszláviának, Csehszlovákiának, Romániának, a Szovjetuniónak hadisarcot kellett fizessen, mert mint Trianonban, most is Európa legbűnösebb népének bélyegeztek bennünket. Minden társaságban szándékosan beszélgetést kezdeményeztem Trianonról, beszéltem védőbástya szerepünkről s Európa „hálájáról”, mely mindig elmaradt, miközben Európa gazdagodott. Szabadságharcainkat a Habsburgok ellenében sem segítették, legfeljebb dicsérték a magyar nép igazság- és szabadságszeretetét, ezt is néhány jó szellemű író-költő tette. A hatalom, mint máskor is, hallgatott, vagy szövetkezett ellenségeinkkel. Az utolsó csepp ebben a pohárban 1956 volt, amikor gyalázatos módon hagytak cserben minket, pedig az új magyar szabadságharc nélkül lehet, hogy nemcsak a Reichstagra 1945-ben, de előbb-utóbb a Towerre is kitűzik a vörös lobogót. De ne bocsátkozzunk feltevésekbe, nézzük a valóságot - és ez ismét csak 1920-hoz kötődik. A magyar történelem újkori Muhija, Mohácsa, Majténya, Világosa, Doberdója lett Trianon. A békét diktáló győztesek a teljes történelmi tájékozatlanságukhoz még drága „jóindulatukat” is csatolták. Küldöttségünket csupán meghallgatták, Apponyi Albert beszédére gondolok. Később, hogy valamit mégis enyhítsenek, nagyhatalmi álláspontjukon felemlegették, hogy Kun Béla és Szamuely uralomra jutásával a kommunizmus a Kárpátokon belülre tette a lábát, és ezért mi vagyunk a felelősek. Hadd ne elemezzem a politikai szűkkeblűséget, az elfogultságot, de gondolom, válaszoltam a kérdésre, mi indított a Trianon-kérdés újratisztázására. - A teljes könyvtárszobára való könyvgyűjteményed 1920-tól 1947-ig a bizonyság hogy mindenre kiterjedő irodalmi, politikai, közgazdasági, történelmi, néprajzi művek gondos és figyelmes tanulmányozása, értékelése és sok interjú nyomán Trianon utóélete címmel két vaskos kötet már az olvasók elé került. - A harmadik kötet is majdnem kész. Szerteágazó a téma, jelentősége fontosabb ma, mint bárki hinné. Bennem kevesebb volt a bizonytalanság, és belevágtam. Temészetesen a kötetekben foglalt véleményeket csoportosítottam. Az első kötet bibliográfia és a dokumentumok gyűjteménye, a második a tanulmányoké, a harmadik pedig mai értékeléseket tartalmaz. Történelmi bűn, ha az ifjúságot hagyjuk úgy felnőni, hogy ne ismerje az igazságot. Vétkes az a hatalom, amely úgy készül új államszövetségbe, hogy polgárai valódi, s főleg őszinte történelmi tudat nélkül élnek. Eddigi munkáimban arra törekedtem, hogy bemutassam a múlt század háborúinak következményeit, eltorzításait, harag és elfogultság nélkül, ahogyan Livius tanította. A latin történész a város, Róma alapításánál kezdte, én egy új „országalapozás”, azaz országgyalázás történelmi dátumát tekintettem kiindulópontnak: 1920. június 4-ét. - Ha szomorú szemrehányással folytatnám a beszélgetést, azt mondanám, te megtehetted. - Ez így félrevezető. Én vagyok te is, mi is, azzal a tizenötmillióval együtt, akikkel egy sorsot, egy küldetést hordozunk. Közép-Európa történelmét különösen a gyors és meggondolatlan döntéseket hozó „nagyoknak” ismerniük kellene, de az önérdek mindig előbbrevaló volt, mint a közös. Ennek következményeiről s az anyagelvűség veszélyeiről az ókori görögség sokat tudott, és ezt a tudást át is hagyományozta Európára. A legtökéletesebben éppen a magyar nyelvre lehetett átültetni a görög tragédiákat, az eposzokat, a lírát. Csak a nagyvilág ilyesmivel nem ér rá foglalkozni... - Arany János írta: „Légy te ha bírsz világköltő, /Rázd fel a rest nyugatot, /Nékem áldott az a bölcső, /Mely magyarrá ringatott. ” - Az én bölcsőmet ettől a hazától távol ringatták. A sorsvállalás, a család, feleségem, lányaim, rokonaim, barátaim, a föld, fátum, história és hitvallás: immár az itthon és otthon egy számomra, s ez: Magyarország. Az itthon és otthon számomra egy