Szabad Föld, 2018. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)

2018-09-07 / 36. szám

A vidék családi hetilapja ♦ 2018. szeptember 7. Riport tásda: 47x40x27 centiméter. Súlyra megvan 40-50 kilogramm, így bár azt egyetlen ember is képes meg­emelni, a Duna nyolcvanöt év alatt sem tudta elsodor­ni. Ami elgondolkoztatja a helybélieket, az a lopás ténye. Még ha tudattalan is. Bár ez nehezen képzelhe­tő, mert a fehér mészkövön ugyan kopott a felirat, de látható. Vagyis ez nem egy egyszerű sima kavics a Dunából. Aki elvitte, annak tudnia kell, hogy ez a kő valami más. Amikor a mészkő még ott pihent a szára­zulaton, jártak arrafelé turisták. Sátoroztak páran, majd miután a társaság tábort bontott, a kőnek is nyoma veszett. Dunaalmás polgármestere mégsem mondja azt, hogy ezeknek közük lehet egymáshoz. Főként azért, mert mások is, sokan járhattak errefelé. Csakhogy az ember agya ilyenkor folyton jár, régi, széttépett fényképként, szétesett emlékképként próbál­ja összerakni a múlt darabkáit. A folyó mellett élők közül ráadásul sokan érzik úgy, hogy az ő múltjukat is meglopták, nem csak Dunaalmásét. Van, aki arra em­lékezik a közösségi oldalon, hogy gyerekként még a kövön tapicskolt, más meg azt nem érti, hogy ami nem forró és mozdítható, azt minek elrabolni. És ahogyan az lenni szokott ilyenkor, Dunaalmás nem azért került bele a hírfolyamba, nem azért utaztak ide kamerás emberek, újságírók, hogy megírják, itt már ősidők óta emberek laknak, a rómaiak Asaum néven települést is alapítottak, s hogy 1342-ben maga a király, Károly Róbert is ellátogatott ide, 1714-ben pedig, hazafelé tartva török fogságából itt szállt meg XII. Károly svéd király; s hogy 1789-től haláláig, 1855. február 15-ig Dunaalmáson élt Csokonai Vitéz Mihály Lillája, Vajda Julianna, és a település temetőjében nyugszik Petri György költő is. Hanem azért, mert eltűnt egy kő. Nagy hajtóvadászat nem indult utána. A helyiek arra gondolni sem mernek, nem is akarnak, hogy eset­leg a túlpartról, Szlovákiából evezett át egy csapat a travertínóért. Merthogy - ahogyan Takács János mondja - arrafelé is rendes magyarok laknak, nagyon is rendesek. Vajas István helyi lakos pedig nem hiszi, hogy a kő valaha is előkerül. Úgy legalábbis nem, ha keresik. A rendőrség is hiába indítana nyomozást, a vízben ujjlenyomat senki után nem marad. Felvételek pedig nem készültek, hiszen ki is rakna térfigyelőket csak úgy a víz partjára. A műholdak felvételeit elkérni meg mégse lehet, pedig abból lenne csak igazán világ­hír, ha valamelyik égi lencse, pásztázva a Föld felszí­nét, elhaladva Magyarország fölött, éppen azt a pilla­natot rögzítette volna, amint Dunaalmáson valaki az autója platójára emeli az 1933-as emlékkövet. S bár csodák persze történhetnek, János inkább hisz a földi, nagyon is emberi módszerben: elterjesztett a faluban néhány baráti szót, hátha az ismeretlenben felébred a lelkiismeret, és az ellopott követ az éj leple alatt vis­­­szameríti a Dunába. Oda, ahonnan elvitte, vagy a másik mellé, amelyet 2018. augusztus 21-én helyeztek el a mederben, így az sem derülne ki, ki volt a tolvaj, a kő pedig csak ülne a víz felszíne alatt arra várva, hogy létezése ismét értelmet nyerjen. Takács János még látta az 1933-as követ. A 2018-as emlékkövön rajta tartja szemét. Az eltűnt fehér mészkő. Ha valaki felismeri, azonnal szóljon Dunaalmásra. IILÉGKÖVEK. A világ folyóiban, vízpartjainál szerte a világban lehet olyan köveket találni, amelyek neve: ínségkő, éhségkő. Ezek többnyire azokat az időszakokat jelzik, amikor nagy szárazság volt, aszályos időszak, és a víz partján élők így hagynak jeleket az utókorra. A kövekre dátumokat, de gyakran verseket, átokűző szavakat is felvéstek annak reményében, hogy ezek majd megvédik a folyó menti városok és falvak lakóit a nélkülözéstől, az éhezéstől, a járvá­nyoktól. Idén augusztusban az Elba vize is igen alacsonyan állt medrében, olyannyira, hogy a csehországi Decínben előbukkant az ottani éhségkő (képünkön). Ezt a követ - amire először a XV. században véstek szavakat - ugyan el­vinni igencsak nehéz volna, de a csehek kihasználva az Elba alacsony vízállását, úgy döntöttek, hogy 3D-s modellt készítenek a szikláról, így az akkor is megtekinthető lesz, amikor a szikla ismét elmerül a folyam vizében. A sziklán többféle felirat is látható. Egy kocsmatulajdonos 1904-ben ezt írta az egyik kőre: „Ha engem meglátsz, zokogjál.1" FOTÓ: PROFIMEDIA/ALAMY r Ú­gy reszketett a keze, hogy alig tudta bereteszelni a kiskaput. Terkának volt képe átjönni hozzá elköszönni. Persze sejtette, hogy ez lesz a nóta vége. Terus három évti­zede hordta özvegysége fekete ken­dőjét, amit vénségére rózsásra cse­rélt. A városi állatorvos hónapok óta járt utána. A guta majd meg­ütötte, mikor látta a szálegyenes, elegáns férfit kezében virágcsokor­ral bemenni a kis házba. A látvány egyszer úgy feldühítette, hogy a hirtelen haragjában leeresztett redőny félúton megakadt, és két hónapig csálén állt. Nem leskelő­­dött az asszony után, sose volt szokása, de Terka a tőszomszédja volt, így csak ki-kilesett a függöny mögül, ha mozgást észlelt. Gyerekkori pajtások voltak. Együtt járták ki a nyolcat, utána ő elment varrónőnek tanulni a város­ba, Terka meg a szülei tanyáján dolgozott. Pulykát, csirkét nevelt, májára tömte a kacsát, nagy ára volt annak abban az időben. Később libázni kezdett, akkor ismerte meg jövendőbelijét is, teherautót vezetett. Belőle városi nő lett, magas sarkút hordott, rúzsozta magát, ám ha itt­hon volt, letörölte, nehogy szájára vegye a falu. Terka esküvőjére is hazajött, de a koszorús leányságot nem vállalta. Ebből lett a több évti­zedes haragszomrád. Terka attól kezdve levegőnek nézte, még a kará­csonyi misén is elfordította a fejét. Neki valahogy nem jött össze az élet, ki tudja, miért? Egy varrodá­ban dolgozott, ingnyakat varrt, ké­nyes-babra munka, ügyes kéz kell hozzá. Éveken át jöttek, csak jöttek az ingek. Amikor apját megnyomo­rította a cséplőgép, felmondott és visszaköltözött a családi házba, segíteni. Ápolta a zsémbes öreget, kapált kis földjükön, két disznót tartott, bagóért varrt a falusi asszo­nyoknak. Mindig félt, hogy valaki feljelenti, mert feketén dolgozik. Terka pedig nem enyhült, sértődött haragja nem apadt. Amikor egy őszi hajnalon felborult a teherautó, és ott maradt a férje, ő átment, hogy részvétet mondjon lánykori barátnőjének, de hiába zörgetett, az ajtó nem nyílt ki előtte. Két év múlva örökké zsörtölődő apja meghalt. Élete ekkor kön­­­nyebb is lett meg nehezebb is. Egyedül maradt. Leadta a földet, kiváltotta az ipart, varrt tovább, néha még a hajnal is gépnél gör­­nyedten találta. Teltek az évek. Aztán a múlt hónapban Terka rá­könyökölt a kerítésre, és kajánul megkérdezte, hogy esküvői kosztü­möt mennyiért vállal? Most meg ez a pökhendi búcsúzás! Ő meg itt maradt, magányosan, már az sincs, akit utálhatna. Este lapozgatta az újságot, amikor meglátta, milyen sokan hirdetnek, házastársat, partnert keresnek. El­olvasta az összeset, fülig vörösö­­dött, majd azzal a lappal gyújtott be a sparheltbe, de a gondolat nem hagyta nyugodni. Egy hét múlva óvatosan-gondosan, mint ahogy a kosztümkabátot varrja, megfogal­mazta a lényeget: „ Falun élő, alig 70-es,jó kinézetű iparos asszonyka partnert keres.” Majd kis töprengés után dudorászva még hozzátoldott egy sort: „Kalandorok ne kímélje­nek!” Majd két pohárkával is lehaj­tott a tavalyi diópálinkából. Salánki Anikó Társkereső

Next