Szabad Földműves, 1969. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1969-08-02 / 31. szám
KOPRÉ JÓZSEF: A VEKKERÓRA Öregember, nem vén ember — tartja a közmondás. Ezen a véleményen van Marjai bácsi is. Ma is hegyesre feni a bajuszát, mint valamikor 69-es katona korában. Mert, mint mondani szokta: bajusz nélkül nem ember az ember! Ha nincs bajusz, littek a tekintélynek. Csöndes délutánokon ez a beszédtéma a padokon, a lócákon a hasonszőrű nyugdíjasok körében. Előkerül egy darabka múlt, egyik is, másik is told hozzá egy nyúlfarknyi emlékezést. Leginkább Marjai bácsi viszi a szót, a többiek csendesen hallgatnak, pipáznak, apró füstfelhőket eregetve maguk köré. — Én például a bajuszommal, na meg a vekkerórával hódítottam meg a feleségemet lánykorában! — mondja Marjai bácsi. Hamiskásan mosolyog és várja a hatást. A mellette ülő Fazekas, nyugdíjas postás_ hitetlenkedve néz rá. ..— Hát annak meg mi köze a bajuszhoz? — Ezt már én sem értem — rikkant bele egy sovány kis emberke. Marjai bácsi föltekeri a dohányzacskó maszatos zsinegét, és komótosan nekidől a lóca támlájának. — Az úgy volt, hogy már egy hónapja udvaroltam Esztinek. Ágaskodott bennem a nősülhetnék. De, csak nem akartam vele előrukkolni. Mert a szándék az nem elég az üdvösséghez. — Még mindig nem értem, hogyan kerül ide a vekkeróra — türelmetlenkedik Fazekas. — No, várjon csak türelemmel... Szóval kipödörtem a bajuszom, kisuvikszoltam a rámáscsizmám. Mert az volt akkortájban a divat. Elmentem Esztiékhez. Kedvesen fogadtak. Terítettek és kínálgattak, hogy ne kéressem magam. Komótosan eszegettem. Egyszer csak Eszti odalép a sublódhoz, és leveszi a vekkerórát. Csavargatja, mivelhogy neki reggel ötkor kell kelni. Mondom neki: „Téged ez ébresztget reggelente?" Azt mondja: „Ez, János." „Na, mondom, de szívesen ébresztgetnélek én, még a kis papucsodat is ráhúznám a lábadra. Mire ő: „Hát ébresztgessen, ki tiltja meg magának, János." Bort töltött, iszogattam, évődtünk egymással. Már nem tudom hányadik pohár után lehettem, de csak nem hagyott engem nyugodtan az ébresztőóra! Arra gondoltam, ha ez most nem lenne, én ébresztgethetném Esztit. A lány valamiért kiszaladt a konyhába, én meg ezalatt a vekkerórát a nadrágzsebembe süllyesztettem. Közben az apja is hazajött a gyárból, vele is paroláztam, beszélgettem. Szaladt az idő, fogyott a bor. Közben el is feledkeztem a vekkeróráról. Akkor meg végképp, amikor Eszti kikísért a kapuba. Nem tudott betelni a bajuszommal. Már jól bent voltam a városban, talán éjfél is lehetett. Az egyik kocsmából zenészek botladoztak kifelé. Megszólítottam az egyiket, elgyünne-e velem szerenádot adni? Nem kellett nagyon bíztatgatni a cigányt. Már a nótában is megegyeztünk. Kezdem dúdolgatni, hogy „Páros csillag az ég alján, Egyik piros, másik halvány“ — amikor a zsebemben egyszeresük megszólalt a vekkeróra. A cigány ijedtében kiejtette a vonót a kezéből, aztán fölkapta és éktelen visítással elszaladt. Én is megijedtem, kóvályogtam csak magam körül, amikor odalépett egy rendőr és elkapta a karomat. Azt mondta: — Csendháborításért előállítom. No, gyerünk a kapitányságra! Váltig szabadkoztam én, hogy így meg úgy, de a rendőr csak hajthatatlan maradt. A kapitányságon majd lesült a bőr a képemről. Nem volt más mit tenni, bemondtam az Esztiék címét. Így hát odakísértek. A kopogtatásra Eszti anyja nyitott ajtót. Majd elájult a meglepetéstől. A rendőr tövirül hegyire elmondta a vallomásomat, miközben Eszti egy szál pendelyben odasündörgött mellém és mosolygott. Amíg a rendőr az anyjával beszélt, odasúgta nekem: — Ejnye János, hogy nem tud maga egyedül gyónni az ébresztésre? Mindjárt rendőrt is hoz magával? Ezért haragszom magára, érti?! A rendőr is látta, hogy vicc az egész. Jó éjszakát köszönt, és elment. Akkor volt alkalmam először Eszti lábára fölhúzni a papucsot. Úgy örült neki, majd kiugrott a bőréből. Egy hónapra rá kézfogót tartottunk. És még az év őszén, ha jól emlékszem 14-ben megesküdtünk. Násznagyom a művezetőm volt. Menyasszonytánckor, éjfélkor egy ébresztőórát tett az asztalra, nászajándékul. Fazekas, a nyugdíjas postás, csak ingatta a fejét. A sovány kis emberke is pislogott. — Aztán ez hazugság nélkül van? — kérdezte Fazekas. — Anélkül van bizony, úgy igaz, mint ahogy itt vagyok. És hogy szegény feleségem, az Eszti már öt éve halott. De a vekkeróra még ma is megvan. Az a legnagyobb bánatom, hogy most már csak nekem csilingel reggelente. Mert a feleségemet — áldott, jó asszony volt, az Isten nyugtassa —, azt már nem ébresztgetheti. Marjai bácsi pipára gyújtott. A szopókával eligazgatta kétfelé a bajuszát, és elmerengve nézte a lustán szálló füstgomolyagokat, ahogy bukdácsoltak fölfelé a levegőben. FEKETE ISTVÁN: TÜSKEVÁR. Egy vakáció története elevenedik meg a regény lapjain. Két pesti diák — Tutajos és Bütyök — a Kis-Balaton sás- és nádtengerében tölti a szünidőt; Matula Gergelyt, az öreg pákászt bízzák meg a fiúk nevelésével. Gergő bácsi megismerteti a nádak, sások vadregényes világát és így a két gyereknek oly élményben van része, amelyről minden kamasz álmodik. (Ára 19.— Kés) CHARLOTTE BRONTE: VILLETTE. Gazdag élményforrás a gyűlölet és a szerelem nagy regénye. Világhírű párjához hasonlóan: „emlékkönyv“, egy fiatal leány küzdelmes életének emlékeit rögzíti. Elragadtató romantikus mese, és megindító, meggyőző valóság keveredik ebben a regényben. (Ára 37,50) JÓKAI MÓR: ENYÉM, TIED, ÖVÉ A nagy mesemondó komoly betegségéből való felépülése után írta közkedvelt regényét, amely már sok kiadásban megjelent. (Ára 25.— Kős) NÉMETH LÁSZLÓ MUNKÁI: A közkedvelt író gyűjtemények, életmű-sorozatának első kötete három nagy fejezetre oszlik. Első nagy fejezet, a Negyven év, egy hosszabb pályatörténeti esszé. A könyv második fejezetének anyaga a Horváthné meghal (Németh László novellista munkásságát tartalmazza) úgyszintén javarészt eddig kiadatlan írásokat foglal össze. A kötet anyaga a Gyászszal zárul, amelyet a neves író a legtökéletesebb regényének tart. (Ára 37.— hős) 12 s/i> ' n l'M! 1969. augusztus 2. ANDREJ PLAVKA: Tűzet rakok... Augusztus este, úgy mint régen Tüzet rakok fent a Gyömbéren, megosztja magányom. Hol csak korcs fenyők teremnek itt, sziklán ülve ővele együtt szívesen hallgatom évente mégis ilyen tájban, mikor sok emlék éled fájva, a völgyek sóhaját. Ez felébreszti a szívemben a sok hőst, kinek szíve nem ver, teste rég porlad már. Látom, ahogy a völgyben mennek, a sziklák között egyre feljebb — egy hit, egy akarat. Lám, tüzem köré ülnek, hozzám, szívük verését hallom tisztán — ismét társam akadt. Ég a tüzem, lángol lobogva, szívemben is, mert felszította leheletük heve. Tekintetük még mindig vallja: ha ránk törne gaz kígyófajzat, mi elbánunk vele. Tüzeink, lám, még mindig égnek amíg vágya az ellenségnek, hogy béke ne legyen. Látom őket a békés estben a Polanán és itt a hegyen s némán emlékezem. Élessze tüzemet tűzetek, amíg e földön itt élhetek, ki ne oltsa semmi — hogy népemért, miként ti csendben, holtom után is rendületlen tudjak még küzdeni... A szabadságért áldozta életét 120 évvel ezelőtt, 1849-ben halt meg Petőfi Sándor, a múlt század legnagyobb magyar világszerte ismert költője. Petőfi 1823. január 1-én Kiskőrösön született. Nélkülözések és nehéz körülmények között nőtt fel. Már 15 éves korában verselgetni kezdett. Később, otthagyva az iskolát, kantonénak, majd színésznek ment. Amikor Pestre került Vörösmarty segítségével megjelentek versei, melyekkel országos feltűnést keltett. 1847-ben feleségül veszi Szendrey Júliát. 1848-ban a márciusi ifjúság egyik vezére lett. Szívvel-lélekkel a forradalom énekese lesz és nemcsak szavakkal harcol a szabadságért, hanem maga is fegyvert ragad. 1849. július 22-én elbúcsúzik feleségétől és együtt vonul a maroknyi honvédsereggel Segesvár elé, ahol július 31-én a Segesvár környéki fejéregyházi síkon nyoma veszett. Beteljesedett jövendölése: ott esett el a harc mezején. Petőfi Pozsonyban Petőfi több ízben is járt Pozsonyban. Itt másolgatja éhbérért az országgyűlési tudósításokat. Megismerkedik ugyan a szellemi élet egynéhány kiváló képviselőjével, akikkel azonban csak később kerül összeköttetésbe, amikor nevét már mindenki ismeri. Pozsonyi nyomorúságában születik meg egyik legszebb költeménye, a Távolból, amelyben először panaszkodik szüleinek. Itt írta ezen kedves kis költeményét is: Fürge méh ... Fürge méh te bejárod a ligetet, Hogy szedhessed virágukról mézedet; Az én babám nem jár fűve s virágra, Hej, mézednél mégis édesebb csókja. Talán éppen hányatott életének, a roppant nyomorúságnak köszönhetők az itt született első betyárdalai is. Pozsonyi nyomorúságából Vahot Imre — későbbi szerkesztője és kenyéradója — szabadítja meg. Pestre kerül, ahol munkát és regényfordításokat kap. Innen kezdve nyugodtabb élete van, ami költészetén is észrevehető. (Szerelmi líra.) Költeményeit és fordításait rendszerint a Pilvax-kávéházban írja, a későbbi „márciusi fiatalok“ kedvelt gyülekezőhelyén. Petőfi költészete A 18. század végén meginduló és a romantikával egyre erősbödő irodalmi népiesség betetőzője. Őszinte, közvetlen lírája megszabta a magyar költészet útját. Versei egy szabadságra és függetlenségre törekvő, a természettel szoros kapcsolatban élő nagy lélek megnyilatkozásai. Hazafias verseinek a haladás gondolata és a demokrácia eszméje az éltető eleme. Költészetének két fő tárgya a szabadság és a szerelem. Szabadságszeretete azonban minden más érzést felülmúl benne. Petőfi, mint korának világviszonylatban is jelentős költője, csakhamar helyett kapott a szomszédos népek szívében és az egész világirodalomban is. Számos költeményét szlovák és cseh nyelvre is lefordították. A cseh költők között leghívebb barátja és legnagyobb tisztelője a kiváló cseh költő, Jan Neruda volt, aki Petőfit találóan így jellemezte: „... a szerelem, a hazafiság és a szabadság legtüzesebb dalnoka... a magyar nemzetnek nincs nála nagyobb fia, és nem volt szerencsésebb napja, mint az, amelyen Petőfi megszületett.“ Legjellemzőbb versei: Egy gondolat bánt engemet, Szeptember végén, Nemzeti Dal, A Tisza, Az Alföld, Hazámban stb. Nagyobb epikus munkái: János vitéz, A helység kalapácsa, Az apostol, Bolond Istók. Versei több világnyelven megjelentek. (rp) PETŐFI SÁNDOR: SÍRVERS Nyugodalom, mely elszállottál a mi szívünkből, Szállj ide e sírnak drága lakója fölé. Életet és örömet adnánk a férj s az apának, S e kőnél egyebet nem lehet adni neki. Állni soká fog e kő; hamarabb elporlik azonban, Mint lelkünkben ama bánat, amelyet okoz. NYIKOLAJ KUZNYECOV ADMIRÁLIS EMLÉKIRATAIBÓL III. tek Amikor megtudtam, hogy a némemegtámadták Lengyelországot, minden pillanatban vártam a flotta harci készültségének fokozását elrendelő utasításokat, de hiába, a hajóhadak szokott életüket élték. L. M. Galler, a Haditengerészeti Vezérkar parancsnoka két teljes napon keresztül számolt be nekem a vizeinken uralkodó helyzetről. Lengyelország Hitler általi lerohanásának első két napján még arra lehetett gondolni, hogy ez csak helyi jellegű konfliktus. De a német csapatok egyre nagyobb tempóban haladtak előre, a fasiszta légierők hatalmas bombatámadásokat zúdítottak a lengyel városokra, a flotta nagyszabású hadműveleteket hajtott végre Danzig térségében. A világégés lángja egyre magasabbra csapott, és vészesen húzódott kelet felé a mi határaink irányába. 1939. szeptember 3-án Franciaország és Anglia hivatalosan hadat üzent Németországnak. Most már világossá vált, hogy nem helyi jellegű összetűzésekről van szó. Nyugat- Európában a háború — tény lett. Úgy gondolom nemcsak engem, hanem a szovjet katonai személyiségek többségét nyugtalanította a németek rohamos előrenyomulása Lengyelország területén. Igaz, a Szovjetunió nemrégen kötött megnemtámadási szerződést Németországgal, de ez a papír egymagában vajon biztosíték-e, hogy a könnyű győzelmektől megittasult Hitler nem vállalkozik újabb kalandokra, és hogy a mi határainknál megáll? Talán nem tudtunk arról, milyen egyszerűen lábbal tiporta a többi szerződést is? Most már ismeretes, hogy az aggodalmak nem voltak alaptalanok. — Ha egyszer nem kaptunk semmilyen parancsot, nem fenyeget veszély. J. V. Sztálin tájékozottabb, és tudja mit csinál, fölösleges nyugtalankodni — igyekeztem beszuggerálni magamnak. A nagyobb határozatok — mint a múltban is — J. V. Sztálin dolgozószobájában születtek. Itt rendszerint jelen volt a nemzetvédelmi népbiztos és a fővezérkar parancsnoka. Néha meghívtak valakit a végrehajtók közül is. Ez a rendszer bizonyára akkor alakult ki, amikor még a Nemzetvédelmi Népbiztosság alá tartoztak az összes fegyveres erők, köztük a flotta is. Most, amikor a Hadiflotta Népbiztossága már önállóan működött, a tengerészek nehéz helyzetben voltak. A flottával kapcsolatos ügyekről gyakran nélkülük döntöttek. A finnek elleni háború során J. V. Sztálinnak valahogyan az a gondolata támadt, hogy küldjünk tengeralattjárókat Abó kikötőbe, mely mélyen a sziklaszigetek között fekszik. Határozatot is hoztak anélkül, hogy az ügyet megtanácskozták volna a tengerészeti szakemberekkel. —Bizonyos kockázattal jük a tengeralattjárókat a kiküldhető Botteniöbölig — mondtam —, de a zátonyok közt észrevétlenül eljutni közvetlenül Abő kijáratához csaknem lehetetlen. Sztálin — félbeszakítva velem a beszélgetést — azonnal előhívatta L. M. Gallert, a haditengerészeti vezérkar parancsnokát, és megkérdezte tőle, van-e lehetősége a tengeralattjárók Abóba való kiküldésének. Lev Mihajlovics először zavarba jött, és semmi határozottat nem mondott. Később azonban, bár kissé habozva, megerősítette az én véleményemet: — Abót megközelíteni rendkívül nehéz. A tengeralattjárók parancsot kaptak az indulásra. Ekkor és több más esetben meggyőződtem róla, hogy J. V. Sztálin véleménye volt a legfőbb szakvélemény. Ez azok hatásának volt „köszönhető“, akik megszokásból sohasem mondtak neki ellent, sőt dicsérték, bármit javasolt. Jobban lehetett vele tárgyalni, ha egyedül tartózkodott dolgozószobájában. Ez azonban sajnos, ritkán fordult elő. A kormány 1940. áprilisában összehívta a katonai vezetők széleskörű értekezletét, melynek feladata a téli finnországi hadjárat eredményeinek megvitatása volt. A tanácskozáson nagyon sok — és őszinte szó esett a hadjárat feladatairól. Ez kétségkívül meghozta a maga eredményeit, hozzájárult a hadsereg harci készültségének emelkedéséhez. Egy nagyon fontos kérdés azonban kimaradt a napirendből: a hadsereg vezetésének kérdése — a magasabb instanciákat illetően. Igaz, egyes felszólalók érintették ezt a témát, néhányan megpróbálkoztak bírálni a központi apparátust. L. Z. Mehlisz például a Nemzetvédelmi Népbiztosság és személyesen K. J. Vorosilov hibáiról és mellékfogásairól beszélt. De kritikai megjegyzéseit határozottan visszautasították. Ezek után a legfelsőbb vezetőség bírálata teljesen elmaradt. Úgy is mondhatnánk: csírájában elfojtották. Holott e problémák megvitatása az értekezleten vagy szűkebb körben rendkívül fontos lett volna. A finnországi hadjárat bebizonyította, hogy a hadműveletek szervezési kérdéseit a központban nem dolgozták ki kellőképpen. Háború esetén — legyen az nagyobb vagy kisebb — idejében tudni kell, ki lesz a hadsereg főparancsnoka, milyen apparátusra fog támaszkodni — csupán háború esetére létrehozott szervre vagy a békeidőben működő vezérkarra. E kérdések nem másodrendűek. Megoldásuktól függ, ki a felelős a háborúra való felkészülésért annak kitöréséig, később magának a háborúnak az irányításáért. 1941 elején olyan hírek kezdtek hozzánk átszivárogni, amelyek azt bizonyították, hogy Hitler szándékai távolról sem békés célúak. Kezdetben ezek a hírek szűkszavúak voltak, később egyre teljesebbek és pontosabbak lettek. A német hadparancsnokság bármennyire is igyekezett, nem tudta eltitkolni, hogy széles fronton — a Barents-tengertől a Boszporusig — támadásra készülődik. A vezérkartól és a flottáktól nyug- Emberek,