Szabad Ifjuság, 1954. április-június (5. évfolyam, 77-153. szám)
1954-06-10 / 136. szám
2 „Minden ország támaszatalok»»e a tiszta erkölcs ...» Szovjet emberek példáján A moszkvai Lomonoszovegyetemen számos magyar ösztöndíjas tanul. A Szabad Ifjúságot rendszeresen megkapjuk és ilyenkor úgy örülünk neki, mint a hazai levélnek. S különösen nagy az örömünk, ha olyan témáról olvasunk benne, ami különösen közel áll a szívünkhöz. Így történt Gábor Miklós, Szabó Pál és Fehér Klára cikkeivel is, amikor ezeket és az eddigi hozzászólásokat olvastuk a „Minden ország támasza, talpköve a tiszta erkölcs” cím alatt közölt vita során. Amióta itt tanulunk, közelebbről megismertük a szovjet életet, s mindannyian igyekszünk számvetést készíteni. Mindannyiunk számvetése más, van azonban egy közös vonásuk, egyetlen mondat: hogyan lehet a mi erkölcsünk, magatartásunk jobb, mint eddig? Én példákat mondok el, ki-ki vonja le belőle következtetését a maga módján, a maga viszonyai között. * A kollégiumban ismertem meg Boriszt. Orosz fiú, 26 éves, a kommunista párt tagja. A háborúban háromszor tüntették ki. Jeles tanuló, jövőre lesz utolsó éves, s utána a filozófia történetét fogja előadni valamelyik egyetemen. Kevés embert szeretnek úgy az egyetemen, mint Boriszt. Szilveszterkor nála jártam. Egyedül találtam szobájában, az asztal mellett ült és egy fényképet tartott a kezében. . — Kié a kép? — kérdeztem. — Semmi... semmi, már régi dolog ... Férjhez ment tavaly ... — sóhajtott és a fényképet visszaakasztotta az ágya fölé. — Tudom, nincs igazam. Ő mást szeret már, de én még mindig szeretem... S ez talán nem szégyen ... Nemn válaszoltam semmit. Borisz a Szilveszter-estét nem töltötte velünk, otthon maradt ... Tudja, hogy reménytelenül szeret, de a forró szív sokszor ellentmond a józan észnek. Boriszt Szilveszter óta jobban szeretem, mint addig. Az igazsághoz tartozik, hogy nem minden szovjet fiatal ilyen mélyen érző, mint Borisz. Akadnak, akik könnyebben elviselnek egy szerelmi bánatot, de a többség szíve olyan forró, mint Boriszé — és becsületes. Ez az, amit megtanultam Borisztól és sok más szovjet fiataltól: ha szeretek, szívből, becsületesen fogok szeretni, még akkor is, ha esetleg fájdalommal jár.★ Tavaly, otthon az „Oleg Kosevoj” szovjet ösztöndíjas iskolának a DISZ-titkára voltam. Akkor a következőképpen gondolkoztam: „Az iskolában azért vagyunk, hogy felkészüljünk a Szovjetunióban való tanulásra. Nem szabad itt szerelmi kalandoknak, meg más problémáknak elvonni figyelmünket a tanulástól." Eddig rendben is lett volna, de időközben más is történt: a DISZ- szervezet gyakran nyilvánosan megszégyenlette azokat, akik udvaroltak. Például faliújságon kiírtuk a nevüket és gyűléseken is említést tettünk róluk. És mi lett a dolog vége? Aki udvarolni akart, az éppen úgy udvarolt, mint eddig, azzal a különbséggel, hogy vigyázott rá, meg ne tudja a DISZ-szervezet vagy az igazgató elvtárs. Az elméletem tehát nem vált be a gyakorlatban. A napokban egy levél került a kezembe. Egyik barátomnak írta egy elsőéves fiú, aki már szintén itt tanul a Szovjetunióban. Az „Oleg Kosevoj”-iskolában megismerkedett egy kislánnyal, s megszerették egymást. Mikor kiutaztak a Szovjetunióba, mindkettőjüket másmás városba küldték tanulni. A fiú levelében elpanaszolja, hogy bár örök hűséget fogadtak egymásnak, a kislány néhány hónapi levelezés után megírta: megszeretett egy másik fiút, kéri, hogy ne haragudjon rá. Úgy gondolja, hogy ötévi puszta levelezés nagyon gyenge köteléke lenne a „szerelmüknek”. A fiú ebből azt a következtetést vonta le, hogy „ez a leány ezek után csak megvetést érdemel, gyűlölni kell őt, mert burzsoá erkölcs maradványa ilyet tenni...” Amikor ezt a levelet elolvastam, éreztem csak igazán,milyen rossz úton jártunk mi az „Oleg Kosevoj”-iskolában, amikor mechanikus módszerekkel akartuk „megoldani" a szerelmi és egyéb problémákat. Sokszor elnézem az évfolyamunk Komszomol-szervezőjét, amint néha hosszú órákat elbeszélget egy-egy fiatallal. Talán éppen a szerelemről. .. A fentebb említett elvtárs nézetével nem vitatkozom. Egyet azonban bizonyít: a fiatalok problémái mindig problémák maradnak. Ezeket „likvidálni". ..félretenni” sem ilyen cél érdekében, semmmiféle mechanikus módszerekkel nem lehet. Ezt eddig is igen sokat hallottam már, de itt értettem meg igazán, a Szovjetunióban. Egyik vasárnap a Kreml melletti parkban sétáltam. Nem messze tőlem egy kisgyerek játszott. Édesanyja a padon ült. A kisgyerek hirtelen így szólt az édesanyjához: — Mondd, anyuka, miért van a Kreml előtt őr? — Mert vigyáznia kell a Kremlre! — válaszolta az anya. — S mondd anyuka, a kommunizmusban is lesz őr? — Igen lesz, kisfiam, ha lesznek még olyan emberek, akik ellenségei a Kremlnek. A gyerek nem lehetett több, mint ötéves. S amikor ezt a párbeszédet hallottam, akaratlanul is eszembe jutott, hogy hányszor mondtam türelmetlenül az öcsémnek vagy húgomnak: „Mit érdekel ez téged, te még kicsi vagy. Gyerek ne üsse bele az orrát mindenbe!” A szovjet ember szemében a gyerek nem egyszerűen és kézlegyintéssel „gyerek”, hanem jövendő ember. S a hősök, a magas erkölcsiségű emberek, a mélyen érző fiatalok az ennek megfelelően felfogott nevelésből születnek. Mindig éreztetik velük, hogy ők fontosak. Fontosak legcsekélyebb észrevételeik, gondolataik, bármilyen egyszerűek legyenek is azok. Fontosak gondolataik, mert azok a jövendő ember gondolatai. S a felelősségérzetből magabiztosság, öntudat lesz. Mi az, amit ebből megtanultam? Máskép fogok beszélni öcsémmel, húgommal, még akkor is, ha azok „csak” gyerekek.* Szergejnek, a szobatársamnak édesapja nagy tudós. Nyilvánvaló, hogy egy neves tudósnak nincsenek különösebb anyagi gondjai. Mégis csak annyi pénzt ad a fiának, amennyi a legszükségesebb. Szergej mesélte nekem, miért van ez így. Apjának az a felfogása, hogy neki éppen úgy kell élnie, mint a többi diáknak, vagyis, ha azok megélnek az ösztöndíjukból, miért legyen ő kivétel? Mennyivel szolgált ő többre? Hogy apja neves ember, ez nem az ő érdeme. Miért írtam ezt most le? Hallottam egyszer egy híres sztahanovistánkról, hogy a lányát igen szigorúan neveli és sokat foglalkozik vele. Akkor ezt nem is tartottam nagyon fontosnak. Most annak tartom, mert híres sztahanovistánk is tudta azt, amit a szovjet tudás: ha valaki kiváló ember, az még egyáltalán nem biztosíték arra, hogy a gyereke is rendes ember lesz, csak ha annak nevelik. Amit elmondtam, csak az én számvetésem, egy a sok közül. De azt még hozzá kell tenni: amit ma jónak látok, abban is fogok hibázni még. Azt hiszem, ez a mostani vita is csak egy lépés. A fiatalból nem lesz mindjárt öntudatos ember, de előbb-utóbb az tesz, ha nem ő, hát a gyereke. Ez a megerősödött bizalom a szovjet emberek példáján sarjadt bennem. Kelemen Gyula, a Lomonoszov Egyetem I. éves hallgatója Bányász Rezső : A vagányok nem álltak meg. Döngetni kezdték a kaput. Látható volt, hogy a rozoga alkotmány nem sokáig fog ellentállni a rázúduló ütéseknek. — Imre, rohanj a nevelő elvtársakért. Én addig megpróbálom feltartóztatni őket. Piros fény villant fel az udvaron. — Gyújtogatnak — ötlött fel az igazgatóban. Az ajtó már csaknem kifordult a sarkából. És segítségre sehol kiláltás... Ámde egyszerre, mintha szabadító sereg törne át a az ostromzáron, rohanó léplek zaja hallatszott a fiúk hálószobái felöl. A vagányok meglepetten felhagytak a kapu ostromlásával és a zaj irányába fordultak. Az igazgató kilépett az épületből. Mint mezítlábas ördögök, megállíthatatlanul közeledtek gyermekei a támadók felé. A sorok élén bozontosüstökű, magasra nőtt fiú szalad és ezt kiáltja mindegyre: — Ökölvívók, hozzám! — És máris nyolc-tíz fiú sereglett köréje. Polláik Misi és a csoportja. — Jövünk, igazgató elvtárs, jövünk — kiáltozták a fiúk. Az igazgató szeméből kicsordult egy forró könnycsepp. íme, az ő neveltjei, készek már megverekedni is a közös otthonért. A vagányok meghátráltak, de nem gondoltak menekülésre. Mindannyian állig fel voltak fegyverkezve botokkal, késekkel, sőt a bandavezér zsebében pisztoly is lapult. Az igazgató magához intette az egyik fiút. Barna Laci volt. — Laci — szólt hozzá — nehéz feladatot bízok rád. Talán rajtad múlik most otthonunk és társaid sorsa. bűnölő A vagányok elvágták a telefonösszeköttetést, nem tudunk érintkezésbe jutni a rendőrséggel Ezek itt fel akarják gyújtani az egész intézetet. Fegyver van náluk. Te jó futó vagy. Szaladj, ahogy csak bírsz a kapitányságra és mondd meg a parancsnok elvtársnak, azonnal küldje ki autón az embereit Megértetted? — Megértettem, igazgató elvtárs — húzta ki magát katonásan Laci. Hát akkor indulj, fiam. De nagyon vigyázz magadra, ne kerülj a vagányok kezei közé. Laci egy pillanatig sem gondolkozva, rohanni kezdett. Úgy futott, mint talán még soha. Nem érezte meztelen talpa alatt az éles köveket, a szurkáló fenyőtüskéket, csak rohant, rohant meghajolva, mint a csatában a küldönc, amikor ezrek sorsát eldöntő parancsot továbbít. — Ha most mérnék az időmet — villant fel egy másodperc töredékéig az agyában — akkor bizonyára én lennék az első a szpartakiádon. — Rajta csak, még gyorsabban — tüzelte önmagát — hiszen lehet, hogy az otthon udvarán már vér folyik. Fújtatva szedte a levegőt, szemét befúrta az éjszaka sötétjébe. Most fordult be az erdei útra. Még másfél kilométer egyenes szakasz a parancsnokságig. Jól ismeri minden méterét. Az elmúlt hónapban nem ,egy reggel végigfutott itt edzésképpen. Milyen nagy hasznát veszi ennek most! Jobbról, a fák közül váratlanul kegyetlen csapást mértek a jobb karjára Reccsent a csont és Laci felüvöltött. — A banda biztosítójának karjai közé szaladtam éppen — futott végig agyon reflex szerűen a felismerés. (Folytattuk.) (37) ::V:: ■. jtj? f§ áxViÚ-Mii:...á 111 Az emberek hite — A homokhoz hit kell. Ez a legfontosabb. S ezt a hitet az állam most visszaadta nekünk, ismét hisznek az emberek!... így beszél Pólyák Mihály párttitkár — hátunk mögött a Teréz erdeje — így ad választ kérdésemre: sziget-e, kivétel-e az ő tanyája, kertje, itt a homokon, vajjon „szomorúan cseng a barack, a szőlő meg keserűket mond’? Vezet a tanyák között, álljunk meg a házaknál, a kerteknél, győződjem meg róla magam. Ez a „gyümölcsös”, ahol megálltunk, inkább vajmi elhagyott temetőkertnek tűnik, mint gyümölcstelepítésnek. A fák közt a szőlőkarók — ha még látszanak — mint korhadt fakeresztek: a dudva a gaz embermagasságú, a fák vadon ágaznak erre-arra, sűrűek, nem metszhették, ritkíthatták jó pár éve. Messze, hátul, a fák koronáján túl, fehér kis tanya látszik, a ház körül hajlong egy asszony, piros a kendője. Négy hold ez a „gyümölcsös”. Egy ügyvéd özvegyéé volt, de már rég meghalt. Senki nem vette át, négy éve senki se műveli ezt az ötvenéves, régi kertet. Most egy fiatal pár — két gyerekük van már, a harmadik útban — Trepák Jánosék beköltöztek a tanyába. A férfi sztáánvárosi munkás. Oda jár dolgozni harmadik éve. Különben idevalósi, homoki ember, kertészcseléd volt ő is, kiskora óta De még bucka föld sem volt a sajátja. Egyelőre csak beköltöztek a tanyába, lakni. Péntek éjjel jön az ember ház’, vasárnap éjjel utazik vissza. De ami e másfél nap alatt történik... Honfoglalás ez is .. Mert amint mondom, elsőbben csak beköltöztek a tanyába. Csak azért, hogy legyen hol lakni. A földdel ki törődik? Hazajön az ember, farig csal, pihen. Pihen? Itt a kertben? Ha el is vadult ez a kert, azért tavasszal ez is virágzik! Benn ül egy kert közepén s körülötte lassan kúszik a gaz, virágba borul az öreg mandula ... Megfogja a kert. Itt kéne maradni, vissza nem is menni, kapát fogni, nekiállni a gaznak, kiirtani, kivágni a régi tőkéket, újat ültetni majdan, telepíteni, permetezni, kora tavaszi hajnalokon füstölni, óvni a fákat, virágzó gyümölcsösben járni ... Soha nem volt még egy fája sem! Elmegy hát egyszer a tanácshoz: kaphatna-e kertet? Kapni kaphat, ha van... De nincs, már mind kivették. — És a tanya, ahol lakom? — Hát azt is elvállalná? Azt a vaderdőt? Kiveheti azt is... de jót gondolta meg, mibe kezd; három évig ugyan semmit sem kellene ilyen elhanyagolt kertért fizetnie — ezt már az új törvény biztosítja — de három év alatt mire megy? Kivágatni a régi tőkéket meg csak úgy engedélyezik, ha romban telepít is helyette. És ahhoz meg mennyi pénz kell! És mikor hoz termést az új telepítés? ... így megy haza, így telnek a hetek. Egész éjjel utazik haza, másfél nap itthon és megint vissza. S míg itthon van, folyton csak azt beszélik az asszonnyal: kivegyük, vagy sem? Ahogy közeledünk a tanya felé, mind szelídebb, kezesebb vidék fogad. — Április elején beállított a tanácshoz Trepák a feleségével — meséli a titkár. — Velük a két gyerek. Eljöttek kivenni a kertet. Tíz évre írta alá.. . Nézze, máris kikapálták a szőlőt, metszették, idén már fakad is, új ágat hajt. Hogy mikor lesz szőlő ezen? Három-négy év múlva! A ház körül az asszony egyedül gyomlál. Kérdezzük, hol az ura? Még Sztálinvárosban. Most, ahogy hazajön, dolgozik a kertben. Már csak ez évben marad az új városban. Jövőre végleg itthon marad. Addig jár csak oda, míg fél hold — az első fél hold! — új telepítéshez a pénzt összekeresi Mert fél holdat az elöregedett szőlőkből kitelepítettek, kivágtak. Ezt jövőre újra akarja telepíteni. — Aztán hogy szánták rá magukat mégis, hogy tíz évre kivegyék ezt a négy holdat? — kérdeztem az asszonytól. így felel: — Nem lehetett már tovább halogatni Nem is aludtunk, mikor itthon volt az uram, folyton csak ezt beszéltük. Egyszer azt mondja április elején: mégis ki kell venni ezt a földet! Talán tíz esztendőre... Kevesebbre nem érdemes. Most már nem kell félnünk. Úgy lehet, Etel, hogy itt öregszünk meg... Most már it, ifjúságé a szó Elhagyták az emberek a földet. Ez igaz. A kecskeméti járásban 13 ezer hold földet hagytak el. Ha ment az ember az úton, öthétholdas szőlőket látott nyitatlanul, gázosan. Most? Mind a 13 ezer holdat kivették! Újfajta harc folyik a földért. A bérlő, aki mint tartalékföldet, kishaszonbérbe kivette, meg akarja tartani, aki meg leadta, az vissza akar jönni. Tartalékföld, gyümölcsös volt Izsákon -487 hold, Lakitelken 482, Ágasegyházán 427. Most földet, homokbuckát sehol sem lehet kapni. De lesz-e gyümölcs a fán? Meggyógyítják-e a beteg fákat, beültetik-e a pusztuló kerteket? Vagyis, lesznek-e folytatói az elődöknek, a kertültetőknek, a homok meghódítóinak? Lesznek, a fiatalok! Mert ezt a feladatot bízta rájuk itt a párt. A gyümölcsösök ápolását, a fák ültetését, régi sebek begyógyítását. Rgasegyháza. Ez a fiatalok gyümölcsöse. A DISZ-szervezet öt csoportot adott itt ehhez az országos gyümölcscsatához. Öt csoportot, 7—7 taggal. Egy-egy csoport 10 hold gyümölcsöst vállalt. Vagyis tíz hold az övék. Ezért ők felelnek, az ő gondjuk az ő dolguk. A gazdaság vezetői nem vihetik, dobálhatják őket — mint tavaly is — egyik helyről, munkáról a másikra. A 2-es számú csoport tagja a DISZ-titkár, Galamb Mária. Őt keresem. A térképen pirossal színezték táblájukat, a 16-ost, 9-est, 7-est, 19-est. Fehérbe öltözött fák közt szalad a homokfutó a piros táblák felé: piroskendős, kötős lányok hajladoznak a fehér sziromesőben. Festmény. Galamb Máriáék itt laknak a Sándor-telepen, négy kilométernyire. Már neve is van a helységnek: Sándor-telep. Mert a futóhomokon kívül semmi sem volt ezen a vidéken. Buckaburkára hatolt. A szegény emberek itt húztak fedelet maguk fölé, ide rakták fészküket a hajdani nagy gyümölcstelepítések köré. A kecskeméti konzervgyáros birtoka köré. „Szegényből volt a kerítés”. Onnét lestek be a boldogságba, az édenbe. Most ez az éden: a gyümölcserdők, az övék. Lám, Máriának és hat barátnőjének már tíz holdja van. Saját tíz hold gyümölcsöse. És otthon, a homokbuckák körül is gyökeret eresztenek már a fák. Reggel jönnek, este mennek haza. Gyümölcsfák kísérik őket az úton. Mert eddig homokon keresztül vezetett az út ebbe az „édenbe”, egy egész sivatag választotta el őket a kerttől. Bucka és kert: két világ. Most a kert, az állami gazdaság ad ágat, csemetét a lányoknak: évente otthon, a ház körül elültetnek nyolc-tíz kis fácskát. És itt — a nagy sajátban — idén, ők, és a hét lány 1000 kis fát ültettek. Rózsabarackot. Épp abba az irányba, amerre Sándortelek fekszik. Galamb Mária, Barcza Ilona. Göbecs Józsefné új gyümölcserdei egyszer — hamarosan — találkoznak a buckákról, a Sándor-telep kertecskéiből elinduló fiatal fákkal. Kell-e ennél ékesebb, szebb példázat a boldogság érkezéséről? Indulunk haza. Barackos, almáserdő kísér. Aztán a fák kíséretét egy új utca, hófehér házak sora váltja fe! Az állomásnak tart egyenest. Most nőtt ki ez az utca is a homokból, akárcsak a fiatal fák. A fiatalok utcája, fiatal házasok otthonai. Az ő munkájuk gyümölcse, — szó szerint is érthetjük — a gyümölcsből épültek ezek a házak. Tavaly a gazdaságban 50 vagon alma helyett 105 vagon termett. A gyümölcstermesztő brigád tagjai között 180.000 forint prémiumot osztottak szét. Annyi esküvő, mint tavaly, talán sosem volt ezen a vidéken. Egy példa: Huszka Zsuzsa 3000 forint prémiumot kapott, a legjobb traktoros a gazdaságban Gugi József volt. Almaszüret után összeházasodtak... Hányadiknak? Azt nem lehet tudni: nyolcadik, vagy tizenkettedik volt .. De így van ez itt. A fiatal pár ősszel házat épít a homokon, mögé kis kertet, s még az első tavaszon elültetik az első fákat .Az otthonalapítás emlékére. És a másodikon? Az első gyermek örömére. A harmadik tavasz mit hoz? Gyümölcsöt az első fákon, s újabb fiatal fákat — a második gyerek örömére. Mert mint azt a legelején írtam: gyermekáldás tekintetében e vidék nincs elmaradva, a legelsők közt áll ... Kőbányai György KATI ÉS KEDVENCE A fiatalok is hozzájárultak ahhoz, hogy a sinatelepi állami gazdaság elnyerte a megyei pártbizottság kongresszusi zászlaját és a földművelésügyi miniszter oklevelét. Képünkön Lajos Katalint, a gazdaság kiváló borjúnevelőjét mutatjuk be kedvencével, a „Finom” nevű bocival (Magyar Fotó — Fényes Tamás felvétele) 1954 június 10-