Szabad Ifjuság, 1955. január-március (6. évfolyam, 1-76. szám)
1955-01-01 / 1. szám
Kívánjunk nekik boldog új esztendőt! Hadd mondjak el mindezt olyan egyszerűen, ahogy tőlük tudom. De talán előbb egy-két szót arról, hol és milyen körülmények között bukkantam rájuk. A PESTLŐRINCI KEDVES kis kertváros utcáin jártam, az úgynevezett Csákylzetten. Kerestem azokat az embereket, akik kerek tíz esztendeje itt érték meg az első szabad újév hajnalát. . Aztán kiderült, hogy ez nem is olyan egyszerű, mint hinné az ember. Hiszen valóságos népvándorlás volt akkoriban, mindenki azt remélte, másutt könynyebb átvészelni a harcokat. Innen is megindult a nép beljebb, Budapest szíve közepe felé... Aztán a szálak mégis elvezetnek egy kis betonkerítéses, szobakonyhás ház elé. Igen, ők, Tamás Béla bádogosmester, a felesége, a nagylánya és a nagyfia itt voltak akkor is, azon a nevezetes Szilveszter éjszakán... Este keresem fel őket, mondták, akkor találom együtt az egész családot. Beszélgetni kezdünk az akkori időkről. Csakhát nem minden úgy történt velük, ahogy azt az újságíró elképzelte. A vékony, fekete, lassúbeszédű ember elmosolyodik, miközben emlékei után kutat: — Mit éreztünk az első szabad Szilveszteren? ... Tudja, nem volt idő akkor ezen elmélkedni. Én például azon az éjszakán bunkert ástam a szovjet katonákkal és nagyon féltem a körülöttem csapkodó lövedékektől. Azt se tudtam talán, hányadika van, hogy újév hajnala van ... Az asszony bólogat, neki sem jut eszébe semmi említésre méltó arról a napról. A nagyfiú — műszerész egy KTSZ-ben — regényt olvas, csak időnként figyel a beszélgetésre, de ő sem tudja feleleveníteni azt az éjszakát. A LÁNY, TAMÁS MARGIT - a kispesti tanács ipari osztályán előadó — emlékszik, hogy akkor is a bunkerban voltak. — Akkortájt én már nagylányszámba mentem, engem mindenki féltett, így aztán a bunkerben töltöttem majd falintlen éjszakát, de még a nappalokat is. Hogy mit hoz az a Szilveszter, azt bizony akkor nem nagyon tudtam. De nem valamiféle szégyenkezés cseng a hangjában, sokkal inkább büszkeség. Nem a múlt tudatlanságán bánkódik — arra büszke, hogy ma kommunista. Amit akkor nem értett, azt ma annál pontosabban tudja. A jelen és a jövő — az az érdekes, az az örök téma az ő számára is. Szívből, mélyről jövő mosollyal beszél: — Oh, a Szilveszter többszörös jubileummá vált az én életemben. Tíz évvel ezelőtt — felszabadultunk. Kis varrólány voltam azelőtt — azóta rengeteg mindent megtanultam. Most fogok érettségizni... Vitatkozom a tanácselnökömmel, az osztályvezetőmmel... Intézem a kerületi ipar dolgait... Mindezért, egyszer már jubileum a Szilveszter. — Aztán, pontosan az öt évvel ezelőtti Szilveszteren derült ki, hogy én és Szenkó Pista, akivel gyerekkorunk óta jóbarátok vagyunk, nem csak úgy... egyszerűen ... jóbarátok vagyunk. Megakad, természetes szeméremérzésből nem mond erről többet. Dehát értem, ezért máris kétszeres jubileum a mai nap. Kedves, fehér arcát egy pillanat alatt befutja a pár, ahogy folytatja: — Most pedig végérvényesen bevonul az életembe a Szilveszter, mint emlékezetes, nevezetes nap. Most, 31-én kötünk házasságot ővele ... Szenkó Pistával. Nahát! Akár azt is mondhatnám, itt a vége, fuss el véle. Nincs mit hozzátennie az újságírónak ehhez az egyszerűeb minndennapi élet produkálta s mégis olyan különlegesen kedves történethez. Nem is teszek hozzá, csak talán még annyit, amit szintén ők mondtak el, magukról. Hogy miként virágzott ki egy ilyen gyerekkori barátságból az édes, szép szerelem. ... Ezen az estén kicsit megváratta a lány a fiút, úgy egyeztek meg, hogy Pista asszonynővérééknél találkoznak. De a mi beszélgetésünk kissé hoszszúra nyúlt, késve érünk át Pistáékhoz. Mert én is átmegyek Margittal, illetéktelen harmadiknak, de igazán olyan kedvesekrendesek, nem néznek ki egyáltalán. A FIÚ, SZENKÓ PISTA - műszerész a MÁVAG-ban, amellett alapszervezeti DISZ-titkár — épp olyan tartózkodóan beszél kettőjük dongálról, akár a lány. — Messzire, messzire nyúlik vissza a mi történetünk. Talán ott kezdhetném, hogy... volt és van nekem egy jóbarátom, ő is itt lakik a környéken. Egy felrobbant lövedéktől megvakult. Margit akkortájt beteges, gyenge volt, én eléggé zárkózott srác voltam. Szóval ráadtuk a fejünket vak barátunk istápolására, szórakoztatására. Én például az egyik nyáron többszáz kilométeres túrára vittem, egy tandemkerékpáron. Mennyire élveztük , mert olyan nagy örömet okozott neki ez a túra! .. Sokat is olvastunk együtt, hol Margit, hol én olvastunk fennhangon, hogy ő is élvezhesse a könyveket. Különcöknek tartottak bennünket az ismerősök — pedig csak azoktól szakadtunk el egy kicsit, akik valami egész másban, pletykákban, mulatozásban keresték az örömöket... Mi Margittal inkább a tanulásban, meg az emberekben, a közösségben találtuk meg az élet értelmét. Hogy hogyan alakul a közös élet? Erről egyelőre halvány sejtelmük sincs. Kaptak egy kis lakást, de még a napi „menetrend” sem alakult ki bennük. Bevásárlás, főzés, tanulás, iskolábajárás — mert mindketten esti középiskolások — egyelőre rejtélye hogyan osztják be a rengeteg tennivalót. Ezen aztán összenevetnek — és egyszeriben minden nagy gondjuk picivé törpül a másik szemében felvillanó fényben ... ...Közhírré tétetik tehát: tizedik szabad Szilveszterükön házasságot kötött egymással Szenkó István és Tamás Margit. Mit kívánjunk nekik útravalóul? A legegyszerűbbet s mégis a legtöbbet: érjenek meg együtt soksok boldog újesztendőt! Kövendi Judit Történetünk hőse átvette megbízólevelét és még sokáig fülében csengtek a kerületi DISZ- titkár szavai. — Te leszel a Konzervgyár titkára, E. elvtársi Egyelőre keresünk számodra valami megfelelő beosztást az üzemben és dolgozol, mint a kerületi bizottság munkatársa, aztán majd ha kissé megismernek, meg is tartjuk a választást. Igen, lev mondta valahogy a kerületi titkár. E. zsebébe gyűrte a sokat jelentő okmászíot és másnap, mint egy jövendőbeli hadvezér, arcán diadalmas ragyogással bevonult új „birodalmába”. Természetesen mindenki szeretettel fogadta, mint olyan embert, akire számít a gyár egész vezetősége. _ Új, fiatal káder, nagy reménység — súgtak össze az illetékesek. És az új káder még az első napon hivatása teljes tudataiban magára öltötte (raktárból vételezett) vadonatúj fehér köpenyét, fehér sapkáját aztán elindult, hogy körülnézzen a műhelyekben — ahogy ő mondta — ,az ifjú-ság tömegei között. Egyetlen gondolat fűtötte: népszerűvé válni! — Maga mennyit keres? — fordult az egyik takarítónőhöz. Előhúzta noteszét és már jegyezte is az összeget. Nem sok! — állapította meg fitymálva. — No, majd elintézzük, hogy több legyen — nyugtatta meg a csodálkozó asszonyt. Aztán büszkén, kihívóan lépkedett tovább, mintha minden mozdulatával azt akarná mondani: tudjátok, ki vagyok én?! Nem! Akkor még senki sem tudta. Csak találgatták: ki lehet ez az ismeretlen fiatalember, aki ennyire szívén viseli a dolgozók ügyét. Legjobban a bérelszámolóban lepődtek meg, amikor a panaszosok hosszú listájával beállított és „verni kezdte a balhét”. Hogy nagyobb legyen a hatás, átlátszó celluloidtokba be-yezeti megbízólevelét is felmuatva: nézzék kérem, én ez vagyok! Igaz, hogy az egész írásból nem látszott egyéb a névnél és a nagy vörös pecsétnél, de az a gesztus, amellyel előhúzta és megmutatta, untig elég volt arra, hogy az „egyszerű” emberek elgondolkodjanak. A hír pedig terjedt, mint a futótűz. — Ez igent — mondták a hiszékenyebbek. — Ilyen ember kell nekünk! Ez aztán a nép fia. Egyszóval hősünk jól kitaposta maga előtt az utat, amire a titkárválasztásra sor került. Rászavaztak. Csak akkor lepődtek meg kissé, amikor a jogos „népi hatalom” megszerzése után a derék lovag egyszerre köpönyeget fordított. — Ne pofázzatok bele a titkársolgábal — torkolta le nem egy alkalommal a vezetőség tagjait. Kálmán Ferenc panaszt is tett miatta a kerületi bizottságnál. — Majd kivizsgáljuk elvtárs — nyugtatták meg. Viczián István, a budapesti DISZ-bizottság instruktora is említést tett egy alkalommal a kerületi titkárnak, hogy meg kellene nézni ezt a konzervgyári ügyet — Igen, igen! Valóban — mondta a kerületi titkár. — De valahogy mindig elmaradt. E. viszont reagált a bírálatra. — Ide figyelj, Kálmán elvtársi — formedt, a fiúra, amikor megtudta, hogy „árulkodott”. — Ha be nem fogod a szád, úgy kiváglak a DISZ-ből, csak úgy repülsz! De ha sokat pofázol, még a vállalattól is! Érted? — tette hozzá jelentőségteljes pillantással. Aztán hirtelen modort változtatott. — Nézd, öregem, nincs értelme, hogy veszekedjünk. Inkább megígérem, hogy elfogadtatom az újítási javaslatodat, természetesen a ... jutalmat ... magától értetődik... hogy ... megosztjuk. Kissé furcsa! Dehát mit tegyünk, ha a mi hősünk ilyen ember. Általában szereti a jutalmakat. Különösen ha fiatal lányok jöttek hozzá nekik mindent megígért természetesen hozzátéve, hogy fákradozársaiért ugye... hát... szóval némi ellenszolgáltatás is jár. Emellett meg kell mondani, hogy nagyon kényes volt a „betigárbecsületre”. Számtalanszor hallatta aggódó szavát a tagság erkölcsei miatt is. A kultúrgárda egyes tagjainak erkölcsi szilárdságát határozottan kétségbe vonta. Ugyanakkor mindent elkövetett, hogy a szójátszó lányok valamelyikét „meghódítsa”. Szinte mindegyikkel megpróbálkozott: Kiss Irénnel, Kolozsvári Líviával, Tatai, Holes és Peter elvtársnőkkel, de bizony „szegénykének” egyik sem sikerült — Kivágatom őket a gyárból — mondta egy meghitt beszélgetés alkalmával Kovács Lajosnak. Ez volt a legkisebb büntetés szerelmének visszautasításáért. Mindenkinek ezt ígérte. És mégsem szerették! Pedig igazán ennivalóan szép fiú volt. És milyen ártatlan bárány képpel tudott nézni a lányokra?! Csak úgy falta őket, azokkal a szelíd birka szemeivel, mint az éhes kecske a káposztát. Hiába! Nem szeretett bele senkit Milyen „tragédia”! Pedig táncolni is tudott, szépen, kecsesen, figurázva, mintha csak rálngatták volna úgy izgett, mozgott minden porcikája. És ahogy, a partnerét fogta! Arról külön „illemkódexet” lehetne írni. Ha ismeretlen lányt kért fel táncolni, sohasem úgy mutatkozott , mint más „hétköznapi” ember Nem! Esetleg még valaki hibásan értené a nevét. Ő „korrektül” előhúzta már-már legendáshírű igazolványát és azt tartotta oda a partner orra alá, mondván: ez vagyok! Igen, ő ez volt! De csak volt, amúgig nem ment a sertésvágóhíd fiataljainak báljára. Itt azonban legnagyobb pechjére belebotlott egy henteslegény menyasszonyába. Igaz, őt a fiú nem érdekelte, csak a lány, de a vőlegényt annál inkább érdekelte, hogy ki az a szemtelen fráter, aki ilyen pimaszul közeledik a menyasiszonyához. Ebbéli kívánságát tudomására is hozta E.nek, aki szokásához híven megmutatta igazolványát: — Nézd, após, én ez vagyok. — Igen! — nézett csodálkozva a hentes. — Én meg ez vagyok! — mondta és csontos buzogányhoz hasonló ökle mint a tágító zúdult hősünk arcába. A dicső lovag összecsuklottt, mint a kiürített krumbuszsák. Érdekes, senki sem sajnálta. A DISZ-taggyűlésen mindenki utálattal beszélt róla és rövid, de annál dicstelenebb szereplését megelégelve, egyhangúlag leváltotották. Kár, hogy nem volt jelen, ugyanis betegállományon kellett vonulnia. No meg aztán nehéz is szemébe nézni az embereknek. Inkább kikérte munkakönyvét és jóval kisebb „szarvval”, mint amivel érkezett, elhagyta a gyárat. Gerencsér Jenő SZABADBBOTtSÁG! PETŐFI CSILLAGA... Fekete utakon közeledik az új év... Karácsonykor hó lepte be a tájat. A füstös, sötét város úgy rajzolódott ki a vakító fehérségből, mint zaklatott lelkű, nagy művész sebtiben papírravetett ceruzavázlata. Óriás rajz, óriáspapíron ... A hó elolvadt. A kihalt, városszéli tájban, mint nyugtalan, tüzes ló, nyerítve ficánkol a szeles, decemberi éj... Kapáló patái csillag-szikrák millióival szórják be az égalját, felhő sörénye lobogva söpri végig a keleti égtájakat... Ó év utolsó éjszakája. Szilveszter... Az országban, „mint borban a gyöngy”, száll, szál! fölfelé a nevetés, a jókedv. Mulatókban, szórakkozóhelyeken, családi otthonok melegén, forr az élet. Mindenki táncolva, koccintgatva, dalolgatva akar átperdülni az 1955-ös esztendőbe?... Várjon, mit rejteget az új év? ... 132 érvet evelért, ugyanezekben a percekben, Kiskőrösön, egy kopott parasztház mélyén, mécsvilágnál, magyar és szlovák szavakat kiabálva, jajongva fiút szült egy apró, fekete aszszony... Hófelhők kavarogtak, éjfélt kongattak a templomok harangjai és a magyar történelem egére felröppent Szilveszter csillaga... Petőfi csillaga, 1823 szilvesztere... Az égen talán vörösbarnán, de a Petrovics-család szivében szürkésfeketén hasadt a hajnal. A bábaasszony csak órákat jósol a csenevész újszülöttnek ... A kis luteránus templomban szlovák zsoltárok zsongnak, szállnak fel a sietve megkeresztelt gyenge fiúért... De a kisfiút a történelem nagy életre szemelte ki... Soha senki, se költő, se író, se festő ebben a hazában nem látatta úgy, annyi erővel a hazát, a szülőföldet, mint ő. Itt születtem én ezen a tájon, Az alföldi szép, nagy Táraságon, Ez a város születésem helye, Mintha dajkám dalával van tele, Most is hallom a dalt, elhangzott bár: „Cserebogár, sárga cserebogárt" (Szülőföldemen.) ★ Aranykalásszal ékes rónaság, Melynek fölötte lenge délibáb Enyelgve az tündérjátékokat, Ismersz-e még? Ök ismerd meg fiad! Rég volt igaz, midőn e jegenyék Árnyékain utószor pihenek. Fejem fölött míg őszi légen át Vándor daruid V-betűje szállt... (Hazámban.) Mennyivel sötétebb volna 1955 szilvesztere, népünk egy Petőfi csillaga nélküli 1823 szilveszteréje .. .• Matyarorság az osztrák zsarnokság talpa alatt vergődött... Metternich, Európa sátánja és az agyalágyult ötödik Ferdinánd a megújhodásra, szabadságra szomjazó magyarság további leigázására, kiuzsorázására ürítették poharukat ... Kossuth huszonnégy, Széchenyi harminckét éves, mikor az újszülött Petőfi Sándor éles hangja először belesüvít a nyomasztó magyar éjszakába ... Bécsben, Pesten és a vidéki kúriákon, szalonok és paloták áporodott levegőjű, fényes termeiben, ezüst- és kristálypoharak koccantak össze, folyt a nép termelte, gyöngyöző bor, főurak és csiklandós főúri szajhák kacagása töltötte be az új év hajnalát... Ki hallotta meg az egyszerű, kiskőrösi parasztház apró emberének a hangját? Riadt anyja, aki mellére vette, mart apja és talán Fazekas Gergely bácsi, aki később csöpp játékokat, sípocskát faragott neki... A király, a tábornokok, a népnyúzó főurak és főpapok még nem hallották meg... Hiszen, ha sejtették volna, hogy „szent óriást”, harsonást, forradalmárt szült a nép, belefojtják a szót, mielőtt az rájuk szórja a szenvedők iszonyú átkait, ítéletét.. Dicsőséges nagy urak, hát Hogy vagytok? Viszket-e úgy egy kicsit a Nyakatok? Uj divatú nyakravaló Készül most Számosokra... nem cifra, de Jó szoros, nagy-nagy messzeségből zúgnak felénk ezek a szavak... Akkor, 1823 Szilveszter éjszakájában még parányi volt a láng, apró volt a csillag, Petőfi dalai még nem röppentek fel a magyar égboltozatra ... Ma, 1955 haladó hajnalában, óriási már a láng, hatalmasan ragyog a csillag. Petőfi álmai megvalósulnak: „Szabad a magyar nép, szabad valahárat"... örök friss bordalai, szerelmi versei úgy lobognak bennünk, mint rőt pásztortüzek... * Szabadság, szerelem! E kettő kell nekem. Szerelmemért föláldozom Az életet. Szabadságért föláldozom Szerelmemen ★ 1955 újév... Az országban, mint borban a gyöngy, száll, száll fölfelé a kacagás, a jókedv ... Vájjon mit rejt számunkra ez az esztendő?... Fölöttünk Petőfi csillaga ragyog. Tele vagyunk fénnyel, munkakedvvel, bizalom, mai. Békét, jólétet akarunk. Csepeli Szabó Béla 1955 január 1.