Szabad Művészet, 1947 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1947-02-03 / 1-2. szám
MŰVÉSZET ÉS HALADÁS A magyar demokrácia nagy súlyt helyez rá, hogy a művelődést minél szélesebb rétegek közkincsévé tegye. Hatóságok, pártok, társadalmi szervezetek nap mint nap kezdeményeznek akciókat, hogy a kultúra és a tömegek kapcsolatát kimélyítsék, hogy a színjáték, az irodalom, a zene és a tudományok ügyét minden magyar dolgozó saját ügyének érezze. Ugyanakkor a képzőművészetről alig-alig esik szó. A modern társadalomnak erről a mostohagyermekéről a legtöbb ember máig is csak annyit tud, hogy néhány, lehetőleg olcsó képpel — akár a diványpárnákkal vagy hangulatlámpával — szépen felcicomázhatja a lakását és hogy a szobrok — mégpedig többnyire igen ormótlan szobrok — őrzik a köztereken a levitézlett politikusok emlékét. Hogy a festészet, a szobrászat igazi nagy alkotásai ugyanolyan elválaszthatatlan szellemi alkotórészei a társadalmi fejlődést mozgató erőknek, mint Shakespeare drámái, Beethoven zenéje, Petőfi költeményei, vagy akár Einstein relativitáselmélete — azt csak igen kevesen veszik észre. Vájjon a képzőművészet természetéből folyik, hogy ennyivel nehezebben talál megértésre? Nem valószínű. Legalábbis nem erre mutat az, hogy a régebbi korokban nagyon is eleven kapcsolat állott fenn a művészet és a társadalom széles rétegei közt. A középkorban képzőművészeti alkotásokon keresztül értette meg a — többnyire írástudatlan — átlagember a kor vezérlő eszméjét, a kereszténységet. S az újkor hajnalán, a reneszánsz századaiban, ha egy-egy szobrot állítottak fel valamelyik templomban, vagy köztéren, akkor heteken hónapokon át naponta helyezték el a művész ismeretlen tisztelői a szobor lábainál szonettjeiket, amelyekben boldog hálával ünnepelték a művészi teremtőerő új ajándékát. De megtaláljuk a művészettörténetben a képzőművészet iránti érzékeny reagálásnak a példáját ellenkező előjellel is: amikor Savonarola a középkor eszményeinek védelmében mozgalmat indított a feltörő polgárság új szelleme ellen, egyik legfontosabb teendőnek tekintette, hogy máglyára hurcolja azokat a képeket és szobrokat, amelyeket az új szellem oly veszedelmes hirdetőinek vallott. Hiszen a művészet és a haladó társadalmi erők összefüggése néha nagyon szembetűnő is. Delacroix 1831-ben festett barrikádos kompozíciója — „A Szabadság vezeti a népet“ — félreérthetetlenül kapcsolódik a júliusi forradalomhoz, amely megszabadította Franciaországot a Bourbon-restauráció reakciós uralmától. És Holbein Haláltánc-