Szabadság, 1900. május (27. évfolyam, 100-124. szám)

1900-05-01 / 100. szám

o impozáns számban jöttek el a képviselők Mintha megannyian — mint a diákok szokták — az új ülésszak elején azt az erős fogadalmat tették volna, hogy : no de most még jobban viseljük magunkat, mint eddig . . . Furcsa, tréfás párbeszédeket is hallani. — Drukkolsz ? — Én nem drukkolok, de úgy látszik, aki kérdi, az drukkol! hangzik a vidám felelet. Persze, nem a szigorú tanárról, vagy osz­tályfőnökről van szó, hanem egy sokkal nagyobb úrról, a választásokról, melyekről most egyál­talán nagyon sok szó esik. Közben egy különös esemény vonja magára mindenek figyelmét: a folyosón ugyanis, hol máskor vidám fényt terjesztve lángolnak a gáz­kandeláberek, ma koromsötétség honol. — Világosságot ! Több világosságot ! hal­latszik. — Ez mégsem járja, hogy egy új ülésszak megnyitásakor a homályban tapogatózzunk ! Vi­lágosítsanak fel ! zugnak ellenzéki hangok ezút­tal tréfásan (de persze ebben is czélzás rejlik arra hogy senki sem tudja, mikor lesznek az új választások.) — Világosítsanak fel ! hallatszik, de a sö­tétség marad. Csávossy, a fürge háznagy időközben felvilágosítja a kérdezőket, de csak abban a tekintetben, hogy azért van a sötétség, mert elromlott a gázvezeték. — Rossz ómen ! Rossz előjel ! Susogják a képviselők. Ideiglenesen gyertyákkal helyettesi­tik a folyosón a gázlángokat s igy támad némi világosság. A teremben a pótlásra nincs szük­ség, mert az üvegfedélen át aranyos napsugarak szóródnak be. A terem hamar megtelik. P­e­r­c­z­e­l Dezső elnök megnyitja az ülést és nyomban felolvassa Molnár Antal jegyző az ismert királyi leiratot, mely mára rendeli az ülésszak megnyitását. Azután az elnök javasolja, hogy holnap tíz órakor tartsák a legközelebbi ülést, amelyen a Ház az alakulási teendőket végezze , válas­sza meg az alelnököket, jegyzőket, bizottsági tago­kat. Mindjárt fel is sorolja az elnök, hogy min­­denik bizottságba hány tagot válas­szanak, az eddigi szokásnak megfelelően. A propozícziót elfogadták, az elnök a kép­viselők éljenzése közt bezárta az ülést, mire a honatyák elsiettek haza, a homályt, bizonytalan­ságot hirdető folyosókon keresztül. . . »SZABADSÁG« II. A főrendiházban. Féltizenkettőkor vagy húsz főrend előtt nyitotta meg az ülést báró V­a­y Béla alelnök. Gáli József jegyző felolvasta a királyi kéz­iratot. — Ezzel a negyedik ülésszak főrendiházi tanácskozását megnyitottnak nyilvánítom, hir­dette az elnök. A királyi kéziratot a levéltárba fog helyeztetni. Azután a lassú főrendiház a gyorsjárású képviselőházat megelőzte egy fürge lépéssel : megválasztotta nyomban a háznagyát és 8 jegy­zőjét. A szavazólapokat beadták, a szavazatok összeszámlálásáig felfüggesztették az ülést, az­után kihirdették az eredményt. Háznagy lett ismét gróf S­z­á­p­á­r­y István. Jegyzők lettek : gróf Degenfeld-Schomburg Imre, gróf Eszterházy János, Gáli József, gróf Károlyi Imre, Latinovits János, báró Nyáry Jenő, báró Rudnyánszky József és gróf Szé­chényi Bertalan. Valamennyire egyhangúlag esett a vá­lasztás. Még a jegyzőkönyvet hitelesítették, s há­­romnegyed tizenkettőkor bezárult az ülés. 1900. május 1. Az egész világ — Párisban. Tizenegy esztendeje, hogy Párisban voltam először. Kezdő, fiatal újságíró voltam és életem­nek legboldogabb napja az volt, a­mikor meg­hívót kaptam a párisi kiállítás ünnepélyes meg­­nyitására. Ötven lépésre állottam Carnot köz­­társasági elnöktől, a­ki halk hangon mondotta körülbelül ugyanazt, a­mit most Loubet elnök. Noha ez a kiállítás jóval későbban lett meg, mint a mostani (május hatodikán), mégis olyan készületlen volt, mint a mai. De attól, a­mi már kész egész volt, káprázott a budapesti szűk viszonyokhoz szokott szemem. Az ezerféle em­ber, az ezerféle épület a sokféle jó és szép, a számtalan jól eső tarka barkaság úgy letiporta, legázolta agy­velőmet és lelkemet, hogy hóna­pokon át kábultan jártam végig Páris utczáin. Vágyódtam végtelen csend után, a­melyben kipihenhettem hatalmas benyomásaimat. Hat hónapon át, napról napra botorkáltam végig a kiállítást, pavillonról pavillonra, hogy számot tudjak adni és papírra vetni mindazt, a­mi figyelmemet leginkább megragadta. Soha ennél keservesebb munkám nem volt. Százféle benyomás szaladt a tollamba, sokáig tartott, még csak egy is papírra ment át. Zaklatott, ideges lelki állapotban voltam és azt tapasztal­tam, hogy ugyanilyenbe esett a kiállítás minden egyes látogatója. Már a szemnek is képzelhetlen nagy mun­kája akadt, hogy mindent lásson és rengeteg sok dolga a léleknek meg az agyvelőnek, hogy mindent felfogjon Mert voltaképen mi az a világkiállítás ? Semmi egyéb, mint mind az öt világrész kultu­rális viszonyainak kimutatása szűk területen. Fel kellett ocsúdnom a kaotikus benyomások töm­kelegéből, hogy visszakapjam a lelki egyensúlyt. Tehát a­mit lelkileg nem tudtam megemészteni, azt dobtam, és nem annyira törődtem, mint in­kább azokkal az emberekkel, a­kik ott megfor­dultak. Legnagyobb gyönyörűségem volt az, hogy a vendéglőben, kocsin, színházakban, a kiállítás területén tanulmányozzam a szomszéd­jaimat és kitaláljam azt, hogy ki-ki melyik nemzetséghez tartozik és miféle nyelven beszél. Lassan lassan megtanultam azt a nem épen nem haszontalan tudományt, hogy megismertem első látásra a svédet, a norvéget, a spanyolt, az olaszt, a délamerikait, az angolt, az oroszt, a törököt és leginkább a honfiakat. Kitaláltam, hogy melyik a spanyol szépség ; az amerikai, a dán, az angol, a görög, az ausztráliai szépség. De ezer meg ezer formájú rejtélyes képű embert láttam, a­kiről sohasem tudtam kitalálni, hogy váljon melyik a hazája, honnan jön. Mind az öt világrésznek összes típusai vonultak el szemem előtt. És íme, ez a párisi világkiállítás­nak legnagyobb vonzereje. Lehetnek ottan ezer­­egyes csodái, ha nem fordulna meg annyiféle nemzetség, annyiféle típus, annyiféle alak, ha­marosan belekábulna mindenki. És jól tudják ezt a francziák. A világkiállítás náluk csak ürügy, nem végez el, ürügy arra, hogy az egész világ színe-javát Párisba csábítsák. Tizenegy évvel ezelőtt az volt az ürügy a világkiállítás létesítésére, hogy íme, száz éve, hogy kitört a nagy franczia forradalom. A dinasztikus államok legtöbbje azért hivatalosan nem is képviselte magát. A magyar kiállítás hitvány semmiség volt, tokaji bornál meg majolika-porczellánnál alig látott az ember egyebet. A mostani kiállításra ürügy az volt, hogy tizenkilenczedik század átlépett a huszadikba. Ebben a kivilágításban a huszadik század ün­neplését látjuk és a párisi nemzetközi kiállítás nagyjában mind az öt világrész népségének tizen­kilenczedik századbeli kulturális vívmányait tün­teti fel bizonyos korszakok szerint. Nekünk magyaroknak visszafojtott lélekzet­­tel kell nyomoznunk, vajjon milyen eredményt ért el kulturális szempontból a mi kiállításunk. Ha semmi más eredményt nem értünk el, csak azt, hogy Magyarország mint külön füg­getlen ország és nem mint tartomány létezik, hogy mindent maga­ magának köszönhet és ha ez belemegy az egész világ köztudatába, akkor ez már magában véve óriási eredmény és a ma­gyar kormány nem dobta ki a milliókat. De viszont meg kell ott fordulnunk, meg kell vizsgálnunk a magyar kiállítást, össze kell Az idegen úr sietve becsapta a kaput maga után. Czeczil tétován megállott egy perczig, aztán sietve, mintha űznék, elsietett bárha nem is tudta, hova fog menni. Sietve valósággal fél­­szenderben, a város végén, a Maros vizével körülölelt, nagy fákkal, dús sétatéren találta magát. Mosolygott. Ami vele történt, az mind tet­szett neki . . . Mindjárt elkomolyodott ... Va­lamitől ok nélkül remegett. Nem okoskodott. Nem is tudott. De érzései úgy hullámoztak, mint a tengervíz, hol felhökkenve, hol alá sülyedve. Odahaza a falusi korcsmában a szegénység, a sok gyermek, a piszkos, verekedő gyermekek, az ordináré parasztok a korcsmán és az örökké mérges apja . . . Mily szépen szólt hozzá itt az idegen ur! „Drágámnak“ és „gyönyörűnek“ mondta. A szomszédjukban odahaza, a kis Mari, a barátnőja, az esküvője után mindjárt (jó reg­gel tartották, mert dologidőben minden idő drága) kapálni ment a mezőre. Mégis aratáskor megverte az ura a csűrben, egy táncz után. Mari csak keszkenyöt viselt. (Czeczil mindig kalapot viselt) és a szobájuk padlója agyagos, amint fel kell sikárolni minden szombaton. Ennek a Mari­nak ma­holnap gyermeke lessz, pedig még nem is mulatott igazában, mióta a világon van. Kö­szönöm szépen . . . Arra ráér később az ember, hogy gyermeke legyen. Az irigységtől meghalna Mari, ha tudná, mily­en nyájaskodik Czeczillel. Mert ő mindig irigy volt . . . A Maros mozdulatlanul álló tükre vissza­adta a Czeczil gömbölyű testecskéjét. Kissé meg­billegette fiatal derekát . . . Domború mellére selyem csipke borul, csípőjétől kezdve pedig egy pompás slajfen lebegne mindig vágyott egy széles, jó széles slajfenre. Kezeit a viz felé tar­totta Erre kettyüt volna, de kurtanyelüt, hogy gömbölyű fehér karja kilátszódjék. És előrehajolt mosolyogva, hogy lássa magát. Ah felcsippent, mintha megcsípte volna valami. Oly édes érzés borította el, hogy szinte fáj. E mián porondot rúgott be a vízbe, hogy összezavarja a csábító képet. El . . . el . . . este elmegy Czeczil, hogy meg­hallgassa azt az egypár szót, amit az idegen mondani fog. És megnézi mindazt, amit mutatni fog a szép úri­ember, s erre ismét elszorult a Czeczil melle s újait tördelve rebegve kérdezte magától: Elmegy-e alkonyatkor? elmegy-e, ki­száradt ajkát megnedvesitette és fölkaczagott. Teljesen összezavarodott. A sétatér kijáró kapujánál egy vén, vén popiumfa görcsös tövén kuporogva, a rongyos kis leány s ismét a Czeczil szeme elé került. Bizalmasan nézett fel Czeczilre. — Láttam, hogy maga erre felé jött s azért jöttem, hogy ismét lássam magát. — Hát nincs neked dolgod, (igen nyájas volt a rongyoshoz) hogy te úgy csak le, fel csavarogsz ? A gyermek felrántotta a vállát: — Mi dolgom legyen nekem­? Én csak dél­ben megyek az anyámhoz a kórházba, hogy ennem adjon. — Ő beteg ? — Ne-e-e­, ő nem beteg, hanem csak kö­hög és sovány; azért keveset is eszik s a töb­bit nekem adja dugva. Úgy köhög, hogy meg se fésülődött ma, mert mind kopogtatta a fésű­vel a fejét, a­míg fésülődött . . . Maga is kaczag­­na, ha látna bele borzas. Czeczil maga sem tudta miért, halkabban kérdezte : * — Olyan borzas ? Olyan borzas . . . Pedig csak látná, milyen szép hosszú a haja. Még hosszabb, mint a ma­gáé, de az övé fekete, tiszta fekete. És látná hogy czibálja, mert nagyon mérges az anyám, mikor pálinkát nem viszek neki titokban reg­gel köntösöm alatt. Nagyon meg­vert volna ma reggel is, ha nem vittem volna. — Megverne? — Azelőtt nem vert (csevegte bizalmasan)

Next