Századok – 1955
Szemle - Hajnal István: Az írástanítás a középkori egyetemeken (L’enseignement de l’écriture aux universités médiévales] (Ism. Perényi József) 128
A magyar okleveles anyag beható vizsgálata Hajnal Istvánt arra indította, hogy a megoldást a kialakulóban levő párizsi egyetemen keresse, ő maga és tanítványai, köztük e sorok írója is, ezen az úton haladt tovább és a magyarországi oklevélírók párizsi iskolázásával igyekezett megmagyarázni azokat az egyezéseket, amelyek a magyar oklevelek írásformái és formulái, valamint a külföldi oklevelek írása és formulái között fennállnak. Ezt a tételt többé-kevésbé sikerült már régebben bebizonyítani, de nyitva maradt egy sor fontos kérdés. Hogyan és miként tanították az oklevélírást és szerkesztést a párizsi egyetemen, a trivium vagy a quadrivium melyik részébe illeszkedett be az írástanítás stb. . Ezekre a kérdésekre ad kimerítő feleletet Hajnal István most ismertetett munkája, amely a középkori egyetemeken folyó írástanítás problémáit vizsgálja finom részleteiben. Sajnos, az egykorú források alig ejtenek el egy-egy szót az írástanítás titkairól, de a szerző ezt a pár szót egységes és igen szemléletes egészbe tudja összeilleszteni. Az a kép, amelyet már korábbi munkáiban nagy vonalakkal megrajzolt, most minden részletében kidolgozott, plasztikus ábrázolássá válik. A munka azonban eredményeiben messze túlmegy az írástanítás kérdésének szűk problémáján. Elsősorban is elénk tárul a párizsi egyetem, a koraközépkori Európa legnagyobb kulturális centrumának mozgalmas, bonyolult élete. Ezt a pezsgő kultúréletet jobban és teljesebben ismerjük meg a szerző művétől, mint azokból a közkézen forgó könyvekből, amelyek egyes egyetemek történetét vagy a középkori egyetemek történetét általában tárgyalják. Éppen azért, mert a szerző az egyetemi oktatásnak és tanulmányi rendnek csak egy kis részét vizsgálja, a források szűkszavúsága miatt kénytelen behatóan elemezni az egész egyetemi rendszert. Az eredmény a valóságot hűen visszaadó, részleteiben is pontos kép lesz. Az első fejezetben a középkori egyetemeken folyó elemi oktatás problémáit vizsgálja a szerző. Sehol még ilyen világosan kifejtve nem olvastunk arról, hogy az elemi oktatás (a latin nyelv és grammatika stb.) szerves része volt az egyetemi tanulmányoknak, hogy a középkori egyetem tulajdonképpen egy monopoljogokkal rendelkező bonyolult szervezetű olyan tanintézmény, amelyben a tanulók az olvasástól kezdve egészen a teológiai ismeretekig mindent elsajátíthattak. A szerző különös figyelmet fordít az egyes kollégiumok életére, az ezekben folyó tanításra is. Erősen hangsúlyozza, hogy a latin nyelv oktatása és az ezzel szorosan összefüggő olvasás-és írástanítás, továbbá más alapvető ismeretek megszerzése, tehát az, amit ma elemi ismereteknek nevezünk, lényeges, igen fontos részei voltak az egyetemi oktatásnak. A második fejezetben éppen ezt az elemi oktattás analizálva, szépszámú forráshelyet felsorolva bizonyítja a szerző, hogy a diktálás az az alapvető módszer, amelyel az írást az egyetemeken tanítják. Magáról az írástanításról a forrásokban kevés szó esik, mert ezt abban az időben még fogalmilag sem tudták elválasztani a latin nyelv, a latin kiejtés és grammatika tanításától. Ezt az oktatást az egyetem legjobb erői, különböző fokozatokkal rendelkező tanerői végezték, és a tanulók zöme az írástudás megszerzésével már be is fejezte tanulmányait, elhelyezkedhetett valamilyen jövedelmező állásban. A harmadik fejezet az oklevélírás tanításának problémáival foglalkozik. A források sajnos elég szűkszavúak és így a szerző csak többé-kevésbé megalapozott hipotézisre jut. Bevonja vizsgálódásai körébe a bolognai egyetemet és az angol egyetemeket stb. is, és az itt nyert eredményeket igyekszik mutatis mutandis alkalmazni a párizsi egyetemre. Végeredményben valószínűsíteni tudja, hogy a tanulók már a grammatika tanulásánál olyan gyakorlati és elméleti ismeretekre tettek szert, hogy az oklevélírás megtanulása nem jelentett nekik nagyobb fáradságot. Ezeknek az ismereteknek a megszerzése pedig a retorika keretei között történt. Ekkor szerzik meg azt a gyakorlatot, amely a könyvírásnak az egyre inkább kurzív formákat mutató oklevélírássá való átalakításához szükséges. Ugyancsak a retorika szolgáltatja azt az ismeretanyagot is (formulák, jogi ismeretek stb.), amely az oklevélszerkesztéshez szükséges. Az egyetem az oklevélírás és szerkesztés művészetét már a tulajdonképpeni tananyagon kívülálló gyakorlati képzés részének tekintette, és az egyetemi statútumokban ezért nem esik róla szó. Az oktatást valóban sokszor azok az egyetemi végzettséggel rendelkező mesterek végezték, akik már a gyakorlati életben elhelyezkedtek, valamelyik hatóságnál vagy hivatalnál éppen oklevélszerkesztési munkával foglalkoztak. Az oktatás azonban rendszerint a kollégiumokban folyt, és így azt nyugodtan az egyetemi oktatás részeként foghatjuk fel. A negyedik és utolsó fejezetben a szerző nagy összehasonlító anyag, elsősorban pedig oklevélformulák bevonásával bizonyítja az európai okleveles gyakorlat egységét. Az összehasonlítások alátámasztják azt az állítást, hogy az egyes kancelláriák közvetlen